„…Mig így dühöng a bősz csata,
Mint egy őrült világtalan
S középen – kész harc ő maga –
A háborodott ősz apa:
Még egyszer a várbolt alatt
Kondul a súlyos kalapács,
S döngetve a kemény falat,
Belé mindig mélyebben ás.…”
Arany János – Katalin (Költői beszély) – részlet
I. sz.1850
Diána és legénysége megérkezett a Naprendszerbe. Rég nem látott hely volt ez. Általában mindig ellenségesen fogadták őket az utóbbi időben itt. Most azonban maga az Admirális fogadta őket a Földi Flotta egyik legszebb zászlós hajóján. Azzal egyenes a Földre utazott – pusztán Tomphyn.
A többiek maradtak Diánán. Az időpont egyre közeledett. Még három nap és eljő a vég – gondolta a legénység. Felkészültek a halálra, már régen elfogadták azt. Kötelező szabadidőt kaptak az elkövetkezendő napokra. Ők ezt többnyire üzenetek készítésével töltötték. A legénység legjava nem magáról a Földről érkezett, legnagyobb részük a Föld 2-ről – mert ott volt hatásosabb és alkalmasabb hely és környezet a kiképzésükre, de volt olyan is, aki a nem rég függetlenné vált Föld 4-ről.
Egyedül Berk nem küldött senkinek sem semmit – meg persze Tomphyn. Ők ketten mondhatni lelki társak voltak, amolyan vén rókák már. Berk a kora miatt, Tomphyn a hirtelen rázúdult problémák és eszmék miatt, amik úgymond megfertőzték hajdanán. Amióta megtörtént, ami megtörtént, azóta minden megváltozott. De hogy is mondhatjuk, hogy amióta megtörtént!?
Mindig minden változik. Ez egy alapfelismerés. Ha nem változna, nem lenne alkalmas az életre. Természetesen nem az egyént kell nézni, hiszen az "egyed" esetében mi a jelentősége a változásnak? Igazából csak az élete múlik rajta. Azonban ezt el kell különíteni az általános változástól. Általános változás a gyorsabb és sulykoltabb életmód, amibe az ember beleszületik. Minél nyitottabb a világ, annál kevesebb időnk van mindent megtudni. Ez sajnos így van. Nincs mese. Viszont még akkor sem lenne időnk mindenre, ha a gyorsan szerzett tudást felhasználva ilyen-olyan módon meghosszabbítanánk az életünket. Hogy miért? Mert nem arra lettünk tervezve, hogy évezrednyi tudás lapuljon meg a fejünkben. Mi nem. Talán mások, máshol… de mi nem.
Nálunk az erős marad, a gyenge elhullik, a férgese átvészel. Az erős a buta jellem, a gyenge a jó, a férgese a sunyi, álnok, amelyik mindig tudja, hová is kell pártolni, mikor. Egy valódi, tisztességes küzdelemben azonban nem létezik pártolás. Az igazi harc folyamán döntések kellenek, olyanok, amiket visszavonni nem lehet. A meggyőződésnek stabilnak kell lennie, különben a harc értelmét veszti.
Egy harcban két fél létezik. Vesztes és nyertes. A nyertes viszont nem egyezik meg azzal minden esetben, aki jobban jön ki. Vegyük például a Thermopülai-szorosnál lezajlottakat.
Egy maroknyi sereg az egész perzsa haderő ellen. Nevetséges (a "mesék" szerint) 300 ember vette fel a harcot több százezer ellen. Fegyelem, tudás, harcmodor ötvöződött a spártaiaknál, de legfőképpen a fegyelem volt az, ami végül meghozta számukra a dicsőséget – még ha meg is haltak hozzá. Nem volt olyan náluk, hogy "most nincs kedvem", vagy például, hogy "most nem akarom"… Tudták, hogy rájuk számítanak és kész. Legalább nem mentek egyedül a halálba. Ők emberek voltak.
Egy másik példa – az első világháborúból – Románia. Igazából csiki-csukizott. Aztán amikor úgy fordultak a dolgok, elárultak galád módon minket (magyarokat). Akárhogy szépítik ezt, Magyarország gyakorlatilag megszűnt volna létezni, ha néhány fegyveres nagypapa, meg kisgyerek nem üldözte volna ki őket. A második világháborúban szintén átugrottak a libikóka másik oldalára, amikor eljött a választás ideje. Senki sem hibáztatja őket. Túl akartak élni. És szó mi szó – túl is éltek. Nem volt szép, de hatásos. Olyan ez, mint az üszkösödés elleni régi "gyógymód" – az égetés és vágás. Most csak szimplán kivágják, levágják az adott testrészből darabot, a testrészt. Ez sem szép, de hatásos.
De mit tegyen az ember, ha ő maga az üszkösödés? Nem pártolhat sehová, hívja a kötelesség, de tudja, hogy akármi is lesz a végeredmény, utána sem lesz számára kiút, így vagy úgy eltávolítják.
Tomphyn ugyan nem volt pontosan tisztában mindenféle történelmi példával, mégis pontosan ezzel az érzéssel próbált erőltetett baráti gesztust kinyomni arcára. Aránylag jártas volt a diplomatikában, így kisebb-nagyobb sikerrel könyvelhette el az Admirális visszafelé tükröződő hasonló arckifejezését.
Pedig sejtette ő, hogy mi jár annak a fejében. Két év hosszú idő, még ha félreismerte is, kifürkészte már annyira belülről Tomphyn, hogy tudja amaz csupán egy maszk, ami mögött a közeljövőben végrehajtandó változások tervei cikáztak.
Tomphyn egyáltalán nem gondolt a menekülésre. Természetesen ösztönei először életben tartották ezt a hamis tervet – mégis egyre kisebb mértékben befolyásolta a később kapható büntetés. Mert várt rá büntetés, ebben biztos volt. Hiába volt minden ígéret, és kiejtett szó – mind csak cukrozott takony, a valóság kiszámítható.
Egész végig teljesen felesleges dolgokról beszélgettek. Mintha lett volna bármi értelme is. Tudták, hogy mi jön, tudták, hogy mijük van – nem volt túl sok lehetőség a variálásra, a taktikára. Tomphyn egyedül abban látta az esélyüket, ha teljesen az ellenséges flotta közé vetik magukat – hiszen jóval kevesebben voltak, így a koncentrált támadást feltételezhetően széthúzhatják, méghozzá az ellenség vonalai között.
Az Admirális persze más véleményen volt. Tapasztalt rókának képzelve magát – pedig egy csatában vett csak részt eddig – taktikailag próbált a körülbelül 8-9 szeres fölény fölébe kerülni.
– Amíg a 2-estől a 25-ös raj lefoglalja az ellenséges vadászgépeket, addig nyílt utat kapunk – jelentette ki. Hitt benne, hogy a csata előtti megbeszélésen csillogtathatja a tudását.
– Felesleges. Az a 23-24 raj hány darázsból áll? 300-400? Az ellenségnek legalább 3-4 ezer hasonló gépe lesz. Szétszednek minket, mint a rongybabát – főleg, ha 15 rajt hagyunk a saját védelmünkre. A nagy hajóinkat pedig védeni kell. Biztos vagyok benne, hogy legtöbbjük csak egyszer lesz képes lőni bármire is.
– Ezért kell a másik 20 rajt a nagyobb hajóikra vetni! – szólt a közbevetés, egyben a folytatás.
– Az összeset? Az anyahajók egy-egy nagyobb találattól már darabokra esnek. Diána-féle hajók még kibírnák egy ideig, de azok sem sokáig.
– Három Diána típusú hajónk van, és természetesen maga Diána.
– Négy hajó, ami ér valamit is. Hmm… Szerintem egy védhetné a többi részét a flottának, amíg a másik három a vonalak között vág amolyan folyosókat, hogy a vadászaink az ellenség mögé kerülhessen.
– Jó ötlet, de had találjam ki! Maguk lennének a hátvédek.
– Nem azért, mert félünk. Azért, mert mi azért többet harcoltunk, mint maguk.
– De csak a földiek ellen – csattant ki az Admirális.
– Igen. Ám az is több tapasztalatot nyújtott, mint amivel önök rendelkeznek.
– Fiam, mit dilettánskodik itt? – egy pillanatig várt az Admirális, majd felnézett. – Megkapja Diána a védelmi feladatot és kap öt rajt, amivel rendelkezhet. Így megfelel?
– Tökéletesen. Bár ha hallgatna egy fiatalabb szavára, talán esélyünk is lenne…
– Ezt hogy érti? Attól, hogy partizánkodott egy ideig, még nem jelenti azt, hogy mindent tudó sámánná vált, aki bejön, meglobogtatja a szövetségének a zászlaját, és mindenki térdre esik?
– Szövetség? Hát már idáig is eljutott?
– Persze. Egy oliha küldöttség jött. Rögtön be akarták venni az emberi fajt.
– Remélem, elfogadták!
Ekkor Tomphyn erősen gondolkodni kezdett. "Mit keres itt? Ha már a szövetség is járt itt, akkor talán van valami esélyük." Azonban a válasz elriasztotta egy percre.
– Nem – hangzott onnan.
Elképedt, elfehéredett. Butaság – persze ő maga is annak tartotta a szövetséget.
– Nem? Miért?
– Idegenek, ennyi. Idegenek ne akarjanak egy olyan szövetséget létrehozni, amit egy ember talált ki, jobban mondva kezdeményezett. Tényleg, beszélhetnék azzal a … – hirtelen a jött-ment jelző jutott az Admirális eszébe, de érezte, hogy azt azért mégsem kellene kimondania.
– Konstantinra gondol? Nincs itt – mondta Tomphyn haláli nyugodtsággal.
– Meglepődtem volna…
Nagyon felkapta a vizet Diána kapitánya. Eddig is megalázottnak és semmibe vettnek érezte magát, de az Admirális előfeltételei után még erősebbé váltak ezek az érzések.
– Meglepődött volna!? Maga meglepődne egy olyan admirálison, aki képtelen még a legalapvetőbb katonai tényeket is figyelembe venni?
– Mire gondol ezzel a sértegetéssel?
– Arra, hogy maga rázúdítaná az egész vadászgép flottánkat az idegenekre. Belegondolt maga egyáltalán, hogy mi lesz a pilótákkal?
– Hogyhogy? Pilóták. Bírniuk kell.
– Olyan lenne ez, mint egy hangyaháború. A boly közepén egyszerűen lehetetlen lenne a törmelékek miatt manőverezni. A fele társaság úgy halna meg, hogy egyet sem lőtt sem ellenfélre, sem saját társára. Igen, jól hallotta. Saját társára. Ugyanis, ha nagy lesz a kavarodás, ott nem lesz olyan, hogy ellenség, vagy társ. Lő, vagy lelövik – persze csak ha közben képes lesz az ellenséges tűzben kikerülni a volt hajók maradványait. Nem, maga beküldené mindet egy kupacba, had hulljanak. Persze védelem nélkül meg maga a nehéz flotta alig is bírná pár percig.
– Nem érdekel, hogy mit gondol! Ezek a taktikák öregebbek, mint maga, szinte még a Földnél is öregebbek!
– Pont ez a baj! – ezzel a lendülettel majdhogynem otthagyta, de még visszafordult egy pillanatra Tomphyn. – Úgy látom, ennek a megbeszélésnek semmi értelme sem volt, de csak hogy tudja: mi nem pártolunk el. Ha harchoz érünk, addig harcolunk, amíg bírunk, sőt – még tovább is. Kíváncsi leszek, hogy a matuzsálemi stratégiáival mire jut majd a többi hajó. A maga hajói.
– Nagyon is sokra, ha maguk képesek védekezni normálisan.
Elhagyta a zászlóshajót, továbbá ment is vissza Diánára rögtön. Ott sokkal jobban megtalálta a helyét.
Amikor kényelmesen elhelyezkedett a kabinjában, akkor szólaltak meg a vészriadó önkényes hangjai. Sejtették, hogy mi következik. Pihenés, majd átvedlett készenlét, most pedig rögtönzött hadiállapot…