Csodálatosan szép téli nap van. Városlakók ehhez nem értenek, ők az egész télből csak a hideget és a sötétet, a csúszós utakat érzékelik. Hegyek közé, erdőkbe kell menni ahhoz, hogy megértsük, gyönyörű a tél. Minden hófehér, a befagyott patak jegén egy feketerigó sétál, a fűzfákon fehér vattacsomók, de bizonyára a fenyők nyerik az erdei szépségversenyt. Itt találkozunk a koncertek királyával, az olasz áriák nagymesterével, a világhírű művésszel, aki már életében halhatatlanná vált; aranyba foglaljuk, csupa nagybetűkkel írjuk le a nevét.
A művész már nem fiatal, és csak a minap épült fel egy súlyos betegségből. Nem lehet pontosan tudni, hogy mi volt a baja, az orvosok még mindig tanácstalanok. Rendkívüli személyiséget csak rendkívüli betegség kaphat el.
Nem hittem, hogy ilyen komoly a helyzet, mondja a kétméteres művész, és elgondolkodva simogatja a gyér fehér szakállát. Tulajdonképpen csak egy rutinvizsgálatra mentem, és az orvos éppen a sztetoszkóppal közelített a hátamhoz, amikor elsötétedett előttem a világ, és fejjel előrebuktam. Azt mondják, hogy több másodpercen át eszméletlen voltam! Arról nem is beszélve, hogy a homlokomat beütöttem az asztal sarkába. Rögtön földagadt, és napokig kék meg zöld volt. Képzelhetik, mennyire megijedt az én drága feleségem, aki mindenhová elkísért, ahol veszély fenyegetett. Majdnem remegni kezdett a keze a sokkhatástól. Végül ő volt az, aki a leghamarabb összeszedte magát, és ellátta a sérülésemet. Vastagon bekente alapozóval – ki sem lép a házból a sminkkészlete nélkül – a duzzanattal persze nem tehetett semmit, de legalább a véraláfutás nem látszott. Mindig mellettem áll, és csak hálával tartozom neki. Nagy és nemes lélek!
A művész külön engedélyével, közelebbről is megtekinthettük a homlokát.
Tapogassák meg nyugodtan! Egyáltalán nem fáj. Egyébként nagyon jót tesz nekem a hosszú betegszabadság. Két napig föl sem keltem az ágyból. Korábban el sem hittem volna, hogy ez lehetséges. Mindig arról voltam híres, hogy nincs szabadidőm. Tudják, a próbák, az előadások, a koncertek. Karácsony előtt különösen sűrű volt a program. De én már csak ilyen vagyok, nincs szívem lemondani egyetlen fellépést sem. Tudom, hogy mennyivel tartozom az én hálás közönségemnek. Drága feleségem mindig azt mondja, hogy a jó szívem fog a sírba vinni. Szeretné, ha visszavennék valamit a hajtásból. Nagy és nemes lélek!
Én azonban nem tudom magam visszafogni. Ha egyszer fölmegy a függöny, mintha kicseréltek volna. Minden gondomról és bajomról elfelejtkezem. Mint például most is. Nagyszerűen érzem magam a havas fenyők között. Nincs szebb annál, mint amikor csikorog a hó az ember lába alatt. Tudják, én itt születtem, a völgybe települt faluban. Itt, ebben az erdőben voltam gyerek. Meg se tudom mondani, hogy mennyi gombát és bogyót szedtünk. A gombát mindig hazavittük, de a szamóca nem jutott el hazáig. Szamócát, vadmálnát, szedret, mindent megettünk, és otthon azt meséltük, hogy egy szem gyümölcsöt sem találtunk. Drága feleségem mindig hangosan nevet, amikor előadom a gyerekkori élményeimet. Azt mondja, hogy vásott kölykökből lesznek a nagy emberek. Ez persze túlzás, annyira azért nem voltam vásott kölyök. De kinek nem esik jól az elismerés? Drága feleségemmel félszavakból is megértjük egymást. Olvas a gondolataimban. Nagy és nemes lélek!
Összenézünk, és mi sem tudjuk elhallgatni az elismerést. Sok fiatalemberben nincs ennyi vitalitás, nem élvezik ennyire az életet. Mondjuk, az is igaz, hogy még csak álmodoznak a világhírről, hónapokig harcolnak egy vacak szerződésért, és üres a zsebük, de nem ez a lényeg, hanem az attitűd. A drága feleség, aki hatvan évesen még mindig gyönyörű, és tökéletes illúziót kelt, mint Pamina, Gilda, vagy Vénusz.
Nagyon sok erőt merítek az unokáimból, folytatja a művész. Imádom őket. Tegnap volt a kilencéves Antónia Lujza születésnapja, és a partira én is hivatalos voltam. Vidám dalokat énekeltem, például a királyról, aki nem akart megmosdani, meg a nyuszikáról, aki jól becsapta a rókakomát. A gyerekek mind nevettek. Nem semmi, amikor két kilencéves azt mondja az unokámnak, jó fej a nagyapád! Az ilyen pillanatokat nem lehet elég gyakran átélni. Szerencse, hogy nemsokára tovább bővül a család.
Csak nem? – kérdezzük mélységes tisztelettel. Ismét nagypapa lesz?
A művész szemei hamiskásan csillognak. Mi az, hogy még egyszer? Márciusra várom a tizennegyedik unokámat. Drága lányom, Karolina tudja, hogy mivel szerezhet nekem örömet. Még csak tíz éve ment férjhez, és máris tizennegyedszer terhes, ez azért jelent valamit. Éppen olyan kiváló anya, mint a drága feleségem. Igazi anyatigrisek. Az életüket adnák a kölykeikért. Nagy és nemes lelkek!
Társam összeszedi magát, és felteszi a kérdések kérdését, amelyre minden olvasónk izgatottan, tövig rágott körmökkel várja a választ: Már majdnem egy hete él ebben a faluban. Nem hiányzik a társaság?
A művész fölnevet, azzal az őszinte és szívből jövő nevetéssel, amit már megszoktunk tőle a színpadon. Soha, egy pillanatra sem érzem magam magányosnak, hiszen itt vannak az emlékeim! Ennek a pataknak a partján, innen csak nyolc kilométerre élt a világ legerősebb embere. 1977-ben ment el közülünk. Sosem találkoztam vele személyesen, de azért mindenre jól emlékszem. Aztán itt van a kollégám, aki nemrég ünnepelte a 107. születésnapját. Nem voltam a meghívottak között, de fogadok, hogy még mindig vörösbort iszik, pálinkával öblíti le, és pöfékel, mint egy gyárkémény. Neki ez a terápiája. Tegnap húsgombócot ettem párolt káposztával – nagyon sok élményem van, nagyon sok az emlék. Drága feleségem mindig mondja, hogy könyvet kellene írnom. Nézzék, engem az a kevés tiszteletdíj egyáltalán nem érdekel, de lehet, hogy egyszer nekiülök, az ő kedvéért. Olyan ő, mint egy igazgyöngy: megfizethetetlen és mindent megérdemel. Nagy és nemes lélek!
Már majdnem félórája sétáltunk a mesés fenyőerdőben, és annyira átfagytunk, hogy azon csak a forralt bor segíthet. De hátra van még egy kérdés: Itt van Önnel a kedves felesége? Találkozhatnánk vele?
A művész arcán sötét felleg vonul át, az első ezen a napon.
Sajnos nem. Drága feleségem jelenleg Münchenben van. Meg sem várta, hogy teljesen felgyógyuljak, összeállt az operaházi kürtössel, és most együtt turbékolnak. Persze igazából még mindig engem szeret; küldött is nekem egy képeslapot, amely a régi Pinakothékát ábrázolja.
Igazán? És mit írt?
A művész zavartan elfordul, köszörüli a torkát, és nagypapás hangon válaszol. Ugyan mit írt volna? Azt, hogy küldjek pénzt – nem neki kell, de a kürtös szeretné lecserélni a kocsiját, és – Drága feleségem mindig másokra gondol! Nagy és nemes lélek!
3 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Sejtettem, hogy valami turpisság lesz a dologban. Már az "alapozós" résznél kibújt a szög a zsákból, hogy a "Nagy és nemes lélek" pontosan mit is jelent… 🙂
Nem csalódtam, valóban az lett a csattanó, amire gondoltam.
Jól szórakoztam rajta! Gratulálok!
Judit
Kedves Müszélia,
jó mesélőkéd van, most is remekül elszórakoztatott a nagy művész a nemeslelkű feleségével…
Jó volt, nagyon tetszik a stílusa, szórakoztató, lebilincselő írás. A vége pedig nagyot csattant! 🙂