Egy régi történet 11.

Reggel Zsuzsó leszaladt vízért a kútra. Ahogy a kanna telt, beszédet hallott föntről, a körerkélyről. Két fiatalember vitatkozott valamin. Az erdélyi rokonok lesznek, gondolta a lány. Vajon melyik lehet, aki olyan szépen tud hegedülni? Éppen csak fölpislantott rájuk, nem illik idegeneket sokáig bámulni. Annyit azért észrevett, hogy mindketten igen jóképűek, különösen a nevetős szemű.
Ahogy az udvarról a lépcsőház bejáratához ért, látta, hogy az egyik fiú sietős léptekkel jön elébe.
– Nehéz ez magának, kislány – mondta, és elvette tőle a kannát.
– Elbírom.
Zsuzsó a lépcsőfordulóban meglassította a lépteit.
– Mondja csak, maga szokott olyan szépen hegedülni?
– Én nem. Az öcsém, Jenő. Mindenféle hangszeren játszik.
A lányon egy kis csalódottság látszott, a fiú észrevette.
– Bánja, hogy nem én hegedültem?
Zsuzsó megrántotta a vállát.
-Mit bánjak rajta? Maga meg felhozta a kannámat.
Azzal fogta a vizesedényt és bement a lakásba.
A két fiú még egy darabig kinn álldogált az erkélyen.
– Helyes lány – jegyezte meg az idősebb.
– Öregem! Hogy micsoda szemei vannak! Figyelted, bátyó?
– A szemét? Nem… De a lába nagyon csinos.
Zsuzsó sietve mosakodott a fürdőszobában. Gépíróállást ígértek neki egy ügyvédi irodában. Nem szeretett volna elkésni a megbeszélt időpontról. Fésülködés közben kicsit tovább nézte magát a tükörben, mint szokta. Dús, sötét haja volt, megpróbálta úgy igazítani, ahogy a minap a fényképész mondta. Sehogy sem sikerült. Aztán hagyta úgy, ahogy eddig. Közben Sándor jutott eszébe meg az erdélyi fiúk. Vajon melyiket is választaná, ha csak rajta múlna? A nevető szemű fiú arca maradt meg benne legtovább, a hegedülőé. De mégis csak a másik, az idősebb jött elébe segíteni.
Észre sem vette, hogy az öccse, Lajkó a háta mögé lopakodott, és grimaszokat vágott a tükörben.
– Mindig tudtam, hogy lökött vagy, kisapám – mondta neki Zsuzsó nevetve. Majd felkapta a kis, vállra akasztós táskáját, szaladt ki a házból, végig a sínek mellett, hogy elérje a villamost.