Június 27-én indultunk el hajón Bombay-ból. Pune-ba akartunk menni, mégpedig úgy, hogy mindenképpen útba ejtjük Karlit, a híres barlangtemplomot. Ennek azonban már nincs semmi jelentősége, mert Karli-ig sem jutottunk el, sosem tudtuk meg, milyen a templom híres dongaboltozata.
Négyen voltunk, két katonatiszt, egy Church misszionárius és csekélységem. Én is Bombay-ban éltem ekkoriban, nem fontos, hogy miért. A hajót pedig azért választottuk, mert a Nyugati Ghatoknak nevezett hegyek között az utazás se nem kényelmes, se nem bátorságos, ezért mindenki olyan sokáig bízza magát Poszeidónra, ameddig csak lehet. A Nereidák közül egyet sem láttunk, és meglehetősen eseménytelen utazás után érkeztünk el a kis folyóhoz, amelynek partján Panveli épült. Itt meg kellett várnunk a dagályt, mert a folyó medre csupa szikla, és alacsony vízállás esetén csak a halászcsónakok számára hajózható. A Challenge azonban sokkal nagyobb, mint egy halászcsónak, valami átmenet a karavella és a szkúner között.
Este volt, amikor Panvelibe érkeztünk, és a városkából nem láttunk semmit. Két fogadó volt a folyóparton, az egyiket egy parszi, a másikat egy portugál tartotta fenn. A parszit választottuk, aki egy óra múlva tálalta a vacsorát, rendes indiai mártást és főzeléket a portugálok örökös vindalui helyett, amelyben minden van, csak nem alu (burgonya), sertéshúsból készül, de csak azt érezni, hogy nagyon csípős, és savanyú, mint az ecet.
Panveli nevezetességei felől faggattuk a parszit, aki elmondta, hogy van itt egy hindu templom, továbbá egy darga, muszlim szentély, egy csodatevő fakír hamvaival. Lassan kiderült, hogy az illető nem egyszerű fakír volt, hanem egy szúfi a naksbandi rendből, annak az Abdul Alának a barátja, akit Agrában temettek el, és még 50 évvel ezelőtt volt a szentélyben egy lámpás, amelynek 120 mérföldről is látni lehetett a fényét. Ekkor azonban katonák érkeztek Panvelibe… A történet folytatását sose tudtuk meg, mert valaki elhívta a parszit, és nem jelent meg reggel sem; a számlát a feleségével rendeztük, aki nagyon rosszkedvű volt, és szemmel láthatóan örült, hogy ilyen gyorsan megszabadul tőlünk.
Panveliben várakoztak a szolgáink a lovakkal, továbbá a gyaloghintók, és Szidi Maula a teherhordók élén, akik bánatosan nézegették a csomagjainkat. A hindu templomból csak a tornyokat láttuk, a muszlim síremlékből pedig semmit. A két katonatiszt egyáltalán nem bánta, szerettek volna mielőbb megérkezni Pune-ba. De Chambers-t, a misszionáriust irodalmi és tudományos ambíciókkal verte meg a sors (mint engem is); minden faluban addig maradt volna, amíg fel nem jegyzi az összes legendát és látványosságot, a hozzájuk tartozó impressziókkal együtt. Csalódottan vette tudomásul, hogy a lámpás története félbeszakadt.
Hajnali 2-kor indultunk, hogy előbb érjünk Csaukiba, mint hogy igazán foga lesz a napnak. Csauki 20 mérföldre van Panvelitől, de csak addig siethettünk, ameddig a folyóparton vezetett az út. Az erdőben már kerülgetni kellett, hol a sziklákat, hol a kidöntött fatörzseket, és a lovak is többet fújtattak, mint amennyit léptek. Gyanítom, hogy a teherhordók is, de ők legalább nem ingyen szenvedtek.
Fele úton járhattunk, amikor a tisztek beleegyeztek egy rövid pihenőbe. Volt itt egy kis épület, ami szintén muszlim síremléknek látszott, és Chambers ezt mindenképpen meg akarta nézni. A tisztek leültek egy fatörzsre, várták a teát, és hallgatásba burkolóztak, én pedig elkísértem Chambers-t és az ő elmaradhatatlan jegyzetfüzetét. Egy kis gyerek legeltette a kecskéit a szentély közelében, Panvelitől jó tíz mérföldnyire. Lámpás nem volt a szentélyben, és azt a benyomást keltette, hogy már régen nem használják. A gyereknek már lehetett valami tapasztalata a szahibokkal, mert kéretlenül is elmondta, hogy itt egy hölgyet temettek el, Bibi Kamalát, aki iszonyú régen élt, olyan régen, hogy akkor még mindenki buddhista volt. Egyszer a buddhista király patkányhúst küldött Bibi Kamalának, a szokásos zöldséges rizs helyett; a muszlim hölgy megérintette az ételt, a patkányok életre keltek, és elszaladtak. A király méregbe gurult, és azonnal le akarta fejeztetni, a hóhér már föl is emelte a bárdját, amikor… Lihegve érkezett Szidi Maula, és közölte, hogy a tisztek már elindultak, jó lesz, ha mi sem vesztegetjük az időt. Adtam a gyereknek két annát, és órákig hallgathattam Chambers dohogását, akit a balsors megint megfosztott egy remek történettől.
Csaukiban is találtunk egy parszi fogadót, ahol kipihenhettük a fáradalmainkat. Az étel itt is nagyon jó volt, de a parszi sosem hallott Bibi Kamaláról, és a feltámadt patkányokról. Azt viszont elmondta többször is, hogy a következő falu, Kapuli mellett egy nagyon szép tó van, Mahádéva-templommal a partján.
Kapuli csak 10 mérföld Csaukitól, de közben kereken ötször kellett átgázolnunk ugyanazon a folyón. A negyedik különösen nehéz volt, a lovaknak hasig ért a víz, az egyik teherhordó megcsúszott, és ijedtében kis híján belefulladt ebbe a kis vízbe. A tisztek még ekkor sem szólaltak meg, csak az egyik mondott annyit, hogy damn it. Hanem a tó tényleg nagyon szép volt, és a Mahádéva-templom egyik papja elmondta, hogy egykor egy város volt a tó helyén. Egy vimána, vagyis repülő szekér nagyon alacsonyan szállt el a város felett; a polgárok mind kiszaladtak a házaikból, és belekapaszkodtak a vimánába. Egyáltalán nem akarták elengedni, és a szegény gandharva kénytelen volt magával vinni őket a mennybe. Indra király nagyon megharagudott, és… Sosem derült ki, hogy mi lett a történet vége, mert a káromkodós tisztet megmarta egy kobra; meghalt menthetetlenül. Chambers kénytelen volt Bibliára cserélni a jegyzetfüzetét. Elmondta az ilyen alkalmakra előírt imákat, amelyeket mindenkinek végig kellett hallgatni, még Szidi Maulának is, pedig olyan részeg volt, hogy a szemei jobban forogtak, mint a nyelve.
A halottat, a lovát és a szolgáit visszaküldtük Panvelibe, és korán lefeküdtünk, mert másnap fel kellett másznunk a Bhor Ghatra. 2500 lábra emelkedik ez a hegy a tengerszint fölé, és nagyon meredek. Mindössze 4 ½ mérföldet kellett megtennünk, de gyalogszerrel, mert a lovak kitörték volna a lábukat, és a gyaloghintók nem fértek el az úton. Szidi Maula igyekezett szórakoztatni minket, elmondta, hogy megjárta egy bráhmana Ajódhjában. Régi szobrokat talált a város közelében, megállapította, hogy Sivát, Szkandát, Andhakát, és még mit tudom én, kiket ábrázolnak. Gyűjtést szervezett, szentélyt épített, és azt gondolta, hogy élete végéig jól megél majd, mint a szentély tulajdonosa és púdzsárija. Nem sokkal ezután odaérkezett egy nagyon művelt pandit, aki rögtön észrevette, hogy a kérdéses szobrok egy erdei törzs bálványai, akiknek hajdanában embereket, sőt különös előszeretettel bráhmanákat áldoztak. Nagy botrány volt, a púdzsári meg akarta lincselni a panditot, de… Itt vérfagyasztó kiáltás törte meg a csendet, és nyomba utána kövek tompa puffanása. A szótlan tiszt elvétette a lépést, és lezuhant az erdei útról. Olyan mély szakadékba esett, hogy meg sem kísérelhettük felhozni onnan.
Idővel Szidi Maula be akarta fejezni a történetét, de nem akartuk meghallgatni. Chambers nagyon gondolkozott, behajítsa-e a jegyzetfüzetét a szakadékba, aztán mégis visszatette a zsebébe, a Biblia mellé.
Nyomott hangulatban érkeztünk a kandaulahi vízeséshez, amelynek természetesen szintén megvan a maga története, de Chambers elhajtotta a tudálékos falusit. Köszönjük szépen, torkig vagyunk a történetekkel. Ez azonban nem segített, Chambers egy teátrális mozdulattal a szívéhez kapott, és összeesett, éppen a vízesés mellett, amely három vagy négy részletben zúdul alá a sötét völgybe, ahonnan Kaliani néven folyik tovább, és Tannával szemközt ömlik a tengerbe.
Egyedül érkeztem Kandaulahba, amely szegény falu, de nagyon regényes környezetben. A „vendégfogadó” egyetlen sivár szoba, és a neve „Angyali üdvözlet.” Egy portugál volt a tulajdonos, aki estére tényleg vindalut szolgált fel. Vacsora után sétáltam egy keveset a rozzant házak között, amelyeket nagy kövekből és nádból róttak össze. Innen már csak egy macskaugrás Karli, de mint már említettem, nem sikerült megtekintenem ezt a híres barlangtemplomot. Az éjszaka folyamán, 3 és 4 között, talán ½ 4-kor, vagy mégis inkább 3 óra után meghaltam; később megállapították, hogy a portugál mérgezett meg a szörnyű vindaluval. Szidi Maula megtapogatta a zsebeimet, kiszolgálta magát, ahogy neki tetszett, és nosztalgikusan jegyezte meg: Ki hitte volna, egy ilyen rövid utazás Bombay és Pune között. Az én fiatal koromban még sokkal jobban viselték a megpróbáltatásokat az angolok. Csak a legritkább esetben vezettünk Pune-ba halottakat.
4 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Ebben a történetben tényleg minden félbe szakad. Az elmondott regék, a hallgatóság élete, és az utazás amire elindultak. Telitalálat a címe.
Érdekesnek találtam. Gratulálok hozzá!
Judit
Remélem,hogy az olvasók túl fogják élni… :)) Örülök, hogy tetszett.
Túléltem és tetszett is…az utazóknak gondolom kevésbé.:S A másik három úgy tűnik nem ételmérgezést kapott, de nem rakott mégis valamit az ételükbe a fogadós?:) Mármint amit nem kellett volna…
az egyik leesett a szakadékba… ügyeltem rá, hogy elég változatosan haljanak meg.