20.. …ember havának .1. napján éppen a B. téren vágtam keresztül. Ez a tér a városnak körülbelül a legcsúnyább pontja, félbe is hagyták körülötte az építkezést, mintha érezték volna, hogy minden erőfeszítés reménytelen.
A tér egy része a P. híd felüljárója alatt húzódik meg, ahol különféle üzlethelyiségeket alakítottak ki rossz ízlésű emberek. Van itt minden, egyszemélyes lyuktól mocskos kávézóig, és minden lehetséges helyen hajléktalanok kuporognak, bőségesen ellátva használhatatlan paplanokkal. Rendes, hajlékos ember a közelükbe se merészkedik, nehogy úgynevezett részvétből elő kelljen vennie a pénztárcáját.
A tér szintje mélyebb, mint az utcáké köröskörül, úgyhogy mást sem lehet látni, mint alulnézetből a hidat, meg egy-két magasabb ház legfelső emeletét. A tér, vagyis inkább teknő közepén egy szobor áll, egy igen kövér embert ábrázol, az iparosok bőr- vagy vászonkötényében. Ez, a helyi legenda szerint, egykor polgármester volt, aki a városszépítés körül szerzett magának halhatatlan érdemeket.
Siettem, hogy minél előbb magam mögött tudjam az ominózus teret, szobrával és egyéb rémségeivel egyetemben, amikor valaki megállított, és megkérdezte, merre van a R. utca.
Nekem afféle bizalmat gerjesztő külsőm van, kinézik belőlem, hogy meg tudom mondani a pontos időt, van egy szál cigarettám, fel tudok váltani egy százforintost kétszázasokra, és a BKV engem rendszeresített menetrend helyett. Gépiesen adtam meg a kívánt felvilágosítást, majd egy nagy hibát követtem el. Föltekintettem a kockakövekről, amelyek számolgatása annyi ember üres óráit kitölti. A kérdező úgy állt előttem, hogy az egész alakját megvilágította a lámpa fénye. Körülbelül harminc évesnek, azaz velem egyidősnek látszott, abból a fajtából, amelyet száz évvel ezelőtt sápadtnak és érdekesnek neveztek volna. Szép arc, de ki várja el a férfiembertől, hogy szép legyen? Meg aztán, a R. utcát kereste, és ez az utca arról híres – persze van ott mindenféle, például hangzatos nevű indiai szekták, mindegyiknek a gazdája egy isteni inkarnáció – meg is kaptam a magamét, amikor őistenikegyelmességét egyszerűen mesternek neveztem. Nem, ez az úriember hosszú ideig ékszerészként tengette az életét Delhiben, de élete alkonyán megvilágosult, és rájött, hogy ő nem más, mint Brahman, a világmindenséget fenntartó kozmikus erő. Ékszereit szétosztotta a város szegényei között, és cserébe nem kívánt mást, mint életfogytig tartó, feltétlen hódolatot. A szegények egy-kettőre megunták, mert a hódolat rendkívül költséges – ekkor a földre szállott kozmikus princípium, kiváló üzleti érzékkel, elhajózott az Egyesült Államokba, ahol végtelen kegyet gyakorolt új híveivel: mindegyiket kinevezte lánynak. A szakállas és bajszos lánykák színes lepleket csavartak maguk körül, és PVC lótuszvirágokkal hadonásztak, szerencsére csak zárt ajtók mögött. Egy ilyen szeánszon követtem el a hallatlan baklövést, majd nemsokára elindultam a kijárat felé. Lesújtó és szánakozó pillantások kísértek. Megértettem, hogy pancser vagyok, és nem lehet rajtam segíteni. A lótuszvirágos társaság kizárt, mielőtt igazán befogadott volna. Másutt kellett keresnem az üdvösséget, és kerestem is, ahol nem fordult elő lótusz- és egyéb virág.
De majd Albert – ez a név hangzott el a B. téren, a lámpa alatt. Külseje mindenképpen predesztinálta az instant megvilágosulásra. Elefántcsont színű bőr, finom, nőies vonások. Éppen egy ilyen modellt kerestem Eósz istennőhöz. Mindjárt meg is mondtam neki, hogy festőművész vagyok.
Csak így egyszerűen, minden álszerénység nélkül: művész.
Albert az első szóra beleegyezett abba, hogy a modellem legyen, akár női ruhában is, amennyiben megígérem, hogy nem élek vissza a helyzettel.
Letettem a nagyesküt, hogy semmiféle vallásra nem akarom áttéríteni. Nehéz lesz, de tudok uralkodni az érzékeimen.
Zaklatott napok következtek, megkíséreltem Albertet lefesteni. Egymás után dobtam el a vázlatokat. Különösen a szemei – ezek a mindenféle titkokkal teli, fekete szemek! Sehogy sem sikerült vászonra bűvölnöm a pillantásukat.
Közben lett volna elég időnk beszélgetni, de Albert nem sokat mondott el magáról. A szülei kedvéért felvételizett a jogi egyetemre, de már egy év után kimaradt. Miért? Megbetegedtem, felelte kitérően, most sem vagyok jól, egy patikára való gyógyszert kell szednem. Meg aztán, most mondd meg őszintén, el tudnál képzelni engem ügyvédnek?
Kirázott a hideg a puszta gondolattól. Ügyvéd, az én görög istennőm?
Egy ujjal sem érintettem, de egyre gyakrabban jelent meg az álmaimban. Ezek az álmok rendszerint nagyon ártatlanul kezdődtek. Elindultunk egy hosszabb utazásra, például kopár hegyek közé. Az angol Tóvidéket képzelem az egyik úti célnak. Nem túl magas, de nehezen megmászható „dombok” – az angol előszeretettel nevezi dombnak a hegyet, csónaknak a hajót, tavacskának a tengert. Már túl voltunk Near Sawrey-en, a kunyhón, ahol a szörnyűséges Beatrix Potter a saját nyulaival és egereivel illusztrálta a saját meséit, a „saját” szót hangsúlyoznom kell, mert ez az undok banya valóságos nemzeti intézmény Angliában, és szentül hiszik, hogy a föld egyetlen más országában sem találhatók ennyire mesébe illő egerek és nyulak, illetve banyák, akik lejegyezzék a ragyogó történeteket. Hilltop a kunyhó neve, amelyben legalább tizenkét hálószoba van, nyulaknak és egereknek külön-külön. Van a közelben egy tó is, ami egyáltalán nem meglepő a Tóvidéken. Ide járt evezni az agg Mrs. Potter, és a tó kétségtelenül ugyanolyan édes, mint a meséi. Hilltop kilőve, kiválasztottuk magunknak a legendás Bow Fell-t, amely a maga 900 méterével máshol csak egy nevetséges kőrakás lenne. Itt azonban az időjárás rendszerint megteszi a magáét. A jégeső különösen kellemetlen a napsütötte Windermere után, ahol egyszerre kétezer motorcsónak keresi a szabad hullámokat, a hozzá tartozó vízisízővel együtt. A jelentéktelen dombok Himálaja-méretű ködbe burkolóznak, és a szelek szabadon száguldanak, sehol egy erdő, mit erdő, sehol egy fa, amely lefékezze őket.
Kétszeresen meg kell küzdeni minden méterért; egyszer csak elfogy az út a lábunk alól, és mi mégis megyünk tovább, mélyebbre vagy magasabbra, ez nem derül ki, mert nincs mihez viszonyítani. Az orkán már régen lecsillapodott, a jégeső elállt, elvonultak a felhők, de napsugarak nem jöttek helyettük. Körülöttünk a semmi, Bow Fell, Blea Tarn, Great Langdale és a Lodore vízesés eltűntek a földöntúli nirvánában, és ez maga volt az extázis.
Máskor Ladákhba mentünk, nem az új hídon Szaszpolnál, hanem a rövidebb úton, meredek lejtőkön, mani-falak között, keresztül a falun, amelynek az összes lakója egyszerre üdvözölt minket, „Dzsulé!” kiáltásokkal – ez tibeti-ladákhi nyelven van, és senki sem tudja, hogy mit jelent. Talán a szanszkrit dzsája (győzelem) torzult el ennyire a félelmetes kőgörgetegek világában? Itt van a híres kolostor, amelynek még a 11. században rakta le az alapkövét Kalden Serab, akiről mindent tudunk, de semmit sem, amit érdemes. Itt él a zöld Tárá istennő, lótuszvirágokkal a négy vagy hat kezében, de mi nem látjuk sem a barnásvörösbe öltözött szerzeteseket, sem a zöld, fehér, sárga és egyéb színű istennőket. Különféle hangok kergetik egymást a nagy ürességben, mintha méhek zümmögnének, láthatatlan madarak karattyolnának a láthatatlan faágakon, csengők csilingelnek, harangok konganak, morajlik a viharos tenger – amikor már elviselhetetlenné válik a hangzavar, egyszerre teljes csend lesz. Albert eltűnik, aztán megszólal a koponyámból: a Szumtszek emeletén van a Vadzsradhátu-mandala – Szumtszek, Szumtszek, nem tudom, mi az, és hogyan juthatnék föl az emeletre, ahol harminchat Buddha ül Vairocsana körül, és mindegyik két kézzel osztja a megvilágosulást.
A nagy üresség mindig megjelent az álomképek között – álomképeknek mondom, bár biztos, hogy az egész idő alatt ébren voltam, Albert vezetett a finomanyagi világba, a földi hegyek klónjai közé.
Már régen nem arról volt szó, hogy én téríteném meg; Albert volt az ismeretlen távlatokat megnyitó mester, én csak a padavan.
Haladásommal messze nem volt elégedett. Nem értette, hogy miért nem akarom kipróbálni az „orvosságait.” Ez itt mind veszélytelen! Én is ezekkel élek, és láthatod, hogy méreg nincs köztük. Egyik sem foszt meg az azonosságodtól.
Én azonban elhárítottam az ajánlatot. Nem attól féltem, hogy a tudatom kitágul, bármit is jelentsen ez – de hátha nem tudok festeni többé? Értem én, hogy a nagy üresség olyan, mint az ünnep, de hogyan örüljek az ünnepnek, ha a mindennapjaimat nem tudom melléje állítani?
Nekem a festés jelenti a mindennapjaimat, mert én nemcsak egyszerűen festeni szoktam – festő vagyok. Szeretem azt hinni, hogy ez a képességem akkor is megmarad, ha vissza kell adnom ezt a földi testet.
Nem helyes, ingatta a fejét Albert. Egyszer eljutsz egy sorompóhoz, és nem mehetsz tovább.
Akkor már együtt laktunk, és növekvő rémülettel figyeltem a hatalmas gyógyszermennyiséget, amelyet minden nap magába erőltetett. Egyáltalán nem csinált semmit. Minek? A szüleim elég gazdagok, jegyezte meg hanyagul. Valószínűleg boldogtalanok lennének, ha el kellene engedniük a kezemet.
Nem ismertem őket, egyáltalán alig tudtam valamit Albert régi életéről.
Az R. utcát kereken letagadta. Minek kérdeztem volna meg? Egyrészt tudom, hogy hol van, másrészt semmi dolgom nincs arrafelé.
Elvette tőlem a barátságunk kezdetét, légüres térbe kerültem.
És egyszer eljött a nap, amikor bajba kerültem az ürességben. Egy nagy, poros földdarabon jártunk, sehol egy fűszál vagy kavics, csak a por. Különféle akadályokat állítottak fel a porban, mint a díjugrató versenyeken. Téglautánzat pirosra festett deszkákkal, egymás fölé vagy kereszten elhelyezett rudak, hol magas, hol széles építmények, vizesárok – csakhogy nekünk nem voltak lovaink, a magunk erejéből kellett az akadályokat leküzdeni. Én már az iskolában sem szerettem a sportot, egy idő után sikerült kiharcolnom a felmentéseket. Nem ismertem sportolót, aki ne folyton a bonyolult sérüléseit sorolta volna, én pedig féltettem a kezemet. Mit kezdek, ha még az ecsetet se tudom megtartani? Nem hiszem, hogy valaha is magasabbra ugrottam volna, mint ötven centi, és akkor is furán éreztem magam. Itt van az egész iskolaudvar, mindenki oda mehet, ahová akar, szabadon és kényelmesen – miért kell ezt a nyomorult lécet átugrani? Mi abban a csodálatos, ha magasabbra ugrok, mint a Pistike? Nem vagyok én kenguru. Pistike népszerű, mert nagyot ugrik – na és, én meg festő vagyok. Képeimmel tele lesznek a múzeumok, amikor Pistike már régen kinyúlt melegítőben horkol a tévé előtt.
Engem lepett meg a legjobban, hogy milyen könnyedén vettem az első akadályokat. Mintha ezt csináltam volna egész életemben. Rákészülés, nekifutás, egy nagy lendület. Lehet, hogy én most lónak álmodom magam? De nem, amennyire meg tudtam ítélni, még mindig én voltam – nem túl izmos, de helyesnek mondott, egy művész, művi ész, mesterséges intelligencia.
Albert elégedetten figyelte a szeme sarkából a mutatványomat.
Egyszer aztán egy olyan akadály következett, mintha most is látnám, keresztbe rakott sárga rudak, nem is túl magas. Nekifutottam, de vissza is pattantam az akadály előtt, mint aki gumifalba ütközött. Számomra itt ért véget a verseny. A sárga rudakat meg se tudtam közelíteni.
Többször is megpróbáltam, de nem és nem. Albert már túl járt árkon és bokron. Várj meg! – kiabáltam kétségbeesetten, de ő nem is válaszolt.
Megbuktam az akadályversenyen.
Halálosan fáradt voltam, és alig vártam, hogy bezuhanjak az ágyba. Az történhetett, hogy álmomban elaludtam, és nem akartam felébredni.
Téves elalvás, téves felébredés, van ilyen.
Arra riadtam, hogy egy csomó idegen ember rángat és pofozgat, büdös dolgokat tartanak az orrom alá.
Hé, ezt ne csináljátok, hagyjátok abba, mondtam volna, de egy hang se hagyta el a torkomat.
Szürreális élmény volt. Egy priccsen feküdtem, körülöttem csupa idegen, és valamit nagyon akarnak, ami nekem irtó kellemetlen. Egy pasas hatalmas injekcióstűvel közeledett. Tűnj el, kiáltottam volna, de nem sikerült. Nem fogsz rászoktatni engem a drogra, te szemét, ez még Albertnak se jött össze – persze hogy belém döfte a mérget. Meg tudtam volna fojtani.
Bepakoltak egy nagy, fehér autóba, rendezgettek egy kicsit, mint nem túlságosan törékeny csomagot.
Három napig nem engedtek haza, pedig már egészen jól voltam. Akkor elismerték, hogy „feltisztultam,” és mehettem, amerre a szemem lát.
Albert nem volt otthon, és a szomszédok értetlenül néztek rám, amikor megkérdeztem, mit tudnak róla. Sosem látták. De hiszen itt lakott, hónapokig együtt laktunk! Mind megesküdtek volna, hogy sosem látták a lakótársamat, barátomat, nem hallottak beszélgetést, pedig igazán vékonyak a falak. Aggódtak is miattam, merthogy mindig egyedül vagyok, és ennek nem lesz jó vége, mások az én koromban már a második feleséget is lecserélték, undok kis kölykök szaladgálnak körülöttük, akik folyton kólát és fagylaltot követelnek, és üvöltve fetrengenek a földön, ha nem teljesülnek azonnal a kívánságaik.
Körülnéztem a lakásban. Sehol semmi nyoma annak, hogy Albert valaha itt lakott. Sem egy személyes tárgy, sem egy véletlenül itt felejtett papírfecni.
Míg én a kórházban voltam, valaki befejezte a képet. Tökéletes volt: Eósz, a hajnal, elefántcsontszínű. szépséges és törékeny istennője.
1 hozzászólás
ez szürreális, még akkor is, ha mindenre van magyarázat. Az ember szürreális lény, és léte is az a világban! Te csak írj, mi meg olvassuk!!!