Bevezetés
Mindenkinek van egy saját sztorija. Valakié mozgalmas, valakié egyszerű. Valakié izgalmas, valakié pedig csak szimplán egyedi. De az én történetem más. Tudom, tudom, ez úgy hangzik, mint egy teljesen átlagos ember törekvése, miszerint ő igenis különleges. Pedig a valóság az, hogy tényleg más vagyok. Bár ne lennék. Bár csak a saját önbizalmam növelése érdekében mondogatnám magamnak, hogy az életem különbözik mindenki másétól. Bár ne én lennék a lány, kinek létezése nem puszta véletlen. Nem élhetek magamért. Valaki másért kell élnem. De ne siessünk ennyire, kezdjük az elején. Na, az meg a másik. Az emberek története a születéssel kezdődik, igaz? Hamis. Az enyém a halállal kezdődött.
1. fejezet: A régi életem
26 éves voltam, boldog. Elmentünk a 2 legjobb barátommal, Chloéval és Amandával a sziklához piknikezni. 1976-ot írtunk. Július 15. Kellemesen fújt a szél, a Nap sütött. Boldog voltam. Egész közel tettük a holminkat a sziklához, hogy gyönyörködhessünk a kilátásban, tudniillik a szikla egy óriási szakadékot rejtett maga mögött. Varázslatos volt. Egész nap beszélgettünk, reggel 8 óta kint ücsörögtünk. 6 óra fele lehetett, a Nap kezdett lemenni. Együtt néztük, ahogy lassan lenyugszik. Boldog voltam. Kezdtünk összepakolni, hisz nem akartunk túl sötétben hazamenni, különben is, másnap korán kellett kelnünk. Gyakran jártunk a sziklához, az volt a kedvenc helyünk. Volt egy hagyományom, miszerint indulás előtt mindig kiállok a szikla szélére, és kívánok egyet. Néha valóra vált. Akkor is így tettem. Boldog voltam. Elindultunk a lányokkal, de minél távolabb kerültünk a helyről, annál erősebb vágy fogott el. Vonzott a szakadék mélye. Úgy éreztem, mintha az lenne a végzetem, hogy azon a napon a mélybe zuhanjak. Már majdnem beértünk a városba, mikor nem bírtam tovább. Elkezdtem teljes erőmből rohanni a szakadék felé. A lányok nem értették mit csinálok, azt hitték ott hagytam valamit, így nem igazán törődtek vele. Mikor odaértem a sziklához egy pillanatra visszanéztem. Feleszméltem. EGY pillanatra. Egy könnycsepp gördült le az arcomon amikor kiálltam a szikla szélére. Ilyen közel még sohasem voltam a szakadékhoz. Mély levegőt vettem és leugrottam a mélybe. Zuhantam. A könnyeimet vitte a szél, épp olyan virgoncan, mint bármikor máskor. Mintha csak egy esőcsepp volna. Egy esőcsepp, és nem létem utolsó bizonyítéka. Zuhantam. Aranyszőke hajam lobogott, mint az akciófilmekben. Meseszerűen. Zuhantam. Kezem ökölbe szorítva, mintha fájdalomban lennék, pedig ennél szabadabbnak még sosem éreztem magam. Zuhantam. Arcomon mosollyal, szemem mégis sírt. De boldog voltam. Boldog. Zuhantam. Boldogabb sosem voltam. Csak zuhantam. De nem tartott örökké. Leértem. 1976-ot írtunk. Július 15. Este 7 óra 43 perc. És én leértem. A halál azonnal beállt.
2. fejezet: Miért is létezem?
Csak fényt láttam. Nagy, fehér fényt bármerre néztem. Majd kitisztult látásom. Mindenre emlékeztem. Még boldog voltam. Zavarodott, de boldog. Kosztümbe öltözött nőket láttam, és egy öltönyös férfit. „Csakhogy itt vagy!” – mondták. „Féltünk, hogy nem kapod meg a jelzésünket.” – mondták. Nem tudtam hol vagyok. Féltem. Tele voltam kérdésekkel, de valahányszor megszólaltam volna, a szám nem engedelmeskedett. „Kíváncsi vagy miért hoztunk ide, igaz?” – kérdezték. Bólintottam. Elmosolyodtak. „Van egy feladatunk számodra.” – mondták. Kérdőn felvontam szemöldököm. Ismét elmosolyodtak, majd komolyan folytatták. „Visszaküldünk az életbe. Vagyis, nem teljesen a te életedbe. Kapsz egy újat.” – mondták. Nem tudom, mit éreztem. Nem hittem el, de mégis tudtam, hogy valóság. „Egy embert kell megvédened.” – mondták. „Szükség lesz még rá. Muszáj, hogy éljen.” – mondták. „Téged választottunk. Ne szúrd el.” – mondták. Már nem voltam boldog. Féltem. Nem tudtam mi lesz, ha nem tudom megvédeni. „Új családod lesz, és elölről kezded az életet, de emlékezni fogsz a feladatodra.” – mondták. Nem tudtam, mit gondoljak. „Ha nincs több kérdésed, akkor már indulhatsz is.” – mondták. Persze, hogy volt kérdésem. Rengeteg kérdésem. Kik vagytok? Miért nekem kell megvédenem azt a valakit? Egyeltalán kit kell megvédenem? Mitől kell őt megvédeni? És ami a legfontosabb: Miért kellett ehhez hátrahagynom a boldog életem? Egyre sem kaphattam választ. Hogy is kaphattam volna? Hisz nem tudtam beszélni. Akárhányszor próbáltam, egyszerűen nem ment. Tettem még egy utolsó próbát. Sikerült. Kiadtam egy halk „hhh” hangot, de annak ellenére, hogy a jól öltözött idegenek nyilvánvalóan észrevették ezt, ismét a fényözönbe küldtek. A jól ismert kiismerhetetlen fehér fényözönbe. Nem voltam boldog.
3. fejezet: Amit kaptam
Ez mind, amire emlékszem a régebbi életemből. Most pedig teljesen másnak kell lennem. Másért kell élnem. Amivel nem is lenne probléma, ha tudnám kiért. És ha nem ilyen borzalmas családom lenne. Most 17 éves vagyok. Hosszú, egyenes aranyszőke hajamnak nyoma sincs, helyette vállig érő extra göndör fekete loboncot kaptam. Szeretett szeplőim sincsenek már. De a külsőm a kisebb probléma. Szülőanyám „titokban” félrelép házasságából gyakorlatilag minden második férfival (bár már abban sem vagyok biztos, hogy mind férfi), akit meglát. Édesapám erről mit sem tud, ami nem baj, hisz így is dühkezelési problémákkal küzd. Rendszeresen bántalmaz engem, mert anyám sosincs itthon, a nővérem pedig „szent és sérthetetlen”. Na igen, van egy nővérem is. Hogy is fogalmazzak…Az én nővérkém, Emily, hogy úrihölgy legyek egy „plázákban őshonos pénzközpontú, illetve nem is, inkább pénzpusztító, férfiak ösztönös vágyainak kielégítésére használt utcasarkon álló lakkpiros magassarkúban tipegő ifjúhölgy, akit mobiltelefonjától még sziámi ikrek szétválasztásánál használt műtéttel sem lehet elválasztani”. És a családomról ennyit. Elég is belőlük. Inkább sok. Már nem vagyok boldog. A barátaim, nos, valójában egy van. A neve…Chloé. Ismerős? Chloéról elég annyit tudni, hogy az egyetlen, aki valaha is kiállt mellettem. Múlt hónapban elárvult szegény, mert elvesztette apját egy autóbalesetben. Emiatt múlt csütörtökön a nagynénjéhez költözött Svájcba, ezzel egyedül hagyva engem a borzalmas családommal, és teljesíthetetlen feladatommal. De nem hibáztatom. Inkább sajnálom. De amit a legjobban sajnálok, az az, hogy nem beszélhetek vele többé. Igen, tudom, feltalálták az internetet. Na igen, amihez nekem csak az iskolában van hozzáférésem. A könyvtárban. Heti 1 órára. Amit amúgy sem nagyon használok ki, ugyanis nagyjából 13 és fél perc mire bekapcsol a gép, és akkor még az internetet meg sem próbáltam megnyitni. Skype letöltve nincs, más közösségi oldalam pedig nekem nincs. Ez még akkor is a kisebbik probléma ugyanis Chloé Svájcban a lehető legedugottabb helyen van egy farmon, ahol örül, hogy áram van, és már internetben nem is reménykedik. Így Chloé már a múltam. Már nem vagyok boldog. Az osztályomon kívül csak a tanáraim ismernek. Ők viszont szeretnek engem, mert sokmindenhez értek. Több tárgyban is tehetségesnek bizonyulok, de valójában egyik sem köt le. Csak az érdekel, hogy megvédhessem azt a bizonyos embert. Ezért nem vagyok boldog. Az osztályom java része úgy viselkedik, mintha nem is léteznék. Kivéve egy embert. Bár ő is levegőnek nézne. Emma a neve. Emma a nővérem legjobb barátnőcskéje, és ha nem vagy a kettejük 5 méteres körzetében, akkor azt mondod, ikrek. Belsőben is hasonlítanak. Sőt, több, mint hasonlítanak. Nem tudom, melyikük másolta a másikat, de olyan, mintha 2 idegesítő nővérem lenne, holott 1 is bőven elég. Emma egyetlen szórakozása Emily nélkül nem más, mint az, hogy engem szivasson. Többször volt rágó a hajamban, mint azt bárki is el tudná képzelni. De mivel esze a drágának nem nagyon van, ezért nem túl változatosan „kapom meg a magamét”. A lényeg, hogy még valaki nehezíti a dolgom. Így nem vagyok boldog. Többé nem vagyok boldog.
4. fejezet: Péntek 13.
2017-et írunk. Október 13. Péntek. A legkülönlegesebb péntek 13. Fizika óra van, mint ilyenkor mindig. Én a terem jobb első sarkában ülök, mint ilyenkor mindig. Emmáék a bal hátsó sarokban a hajam „ízléstelen fürtjeiről” beszélgetnek, mint ilyenkor mindig. Én pedig csak csodálkozom, hogy ismernek ilyen elit szavakat, mint az ízléstelen, mint ilyenkor mindig. Az osztály bulldózere, Matt odalopódzik Emmához hátulról, és megijeszti. A lány viszont hamarabb észreveszi őt, így szarkasztikusan „megijed”. Felkiált. „Áááá, de félek tőled. Valaki védjen meg, kérlek, valaki.” – vinnyogja tehetségtelen színészetével, mint még soha ezelőtt. Valami elfog. Egy érzés. Egyeltalán nem jó érzés. Félelem. Félelem, düh és az az elbizonytalanító bizonyosság. Eközben öröm és csalódottság is. Féltem, mert Emmát kell megvédenem, és rá igencsak nehéz odafigyelni. Dühös vagyok, mert pont Emma az, akire vigyáznom kell. Pont Emma, aki egyike azoknak a személyeknek, akiket a legjobban utálok. Bizonyos voltam, hogy ez volt a jel. A jel, hogy megtaláltam a feladatom alanyát, de mégis bizonytalan vagyok. Egyszerűen nem akarom elhinni. Örömöt érzek, mert végre beteljesíthetem, amire 17 évet kellett várnom. De csalódott vagyok, mert szívesen megvédem a jókat, de Emma nem ebbe a kategóriába tartozik. És rettegek. Rettegek, mert nem tudom, mit várnak tőlem, nem tudom, mivel kell szembenéznem, és nem tudom, képes leszek-e rá. Nem akarok elbukni. Nem akarok csalódást okozni. De nem tudom, mit kell tennem. Nem vagyok boldog.
5. fejezet: Sherlock akcióban…khm…
Borzalmas nyomozó vagyok. Ki kell derítenem mindent Emmáról, hogy megtudjam, honnan jöhetnek potenciális fenyegetések, de semmit nem tudok. Emily nem beszél velem (nem mintha biztos lennék benne, hogy ő tud valamit), Emma pedig semmilyen adatbázisban nem szerepel. Átnéztem mindent, de sehol egy Emma Sommers. Őt is kérdeztem, és amit ki tudtam belőle szedni (és kihallgatni) az az, hogy szülei nincsenek, és mivel betöltötte a 18-at egyedül él. 4 hétbe telt, amíg a könyvtári géppel valamire mentem, ezt is úgy, hogy az első héten a saját pénzemből újratelepíttettem az öreg bestiát és így dolgozott is rendesen. Átnéztem mindent, a facebook profiljáról megtudtam az e-mail címét, a telefonszámát és a lakcímét. Olyan vagyok, mint egy mániákus zaklató, de szükséges. Ilyenkor egyébként hasznos, hogy Emilyvel lóg 0-24-ben, mert így amikor nálunk vannak, akkor hallgatózhatok, amikor pedig a plázában, akkor elmehetek Emmához körülnézni. Bejutottam már hozzá párszor. Semmi sincs nála. Üres a lakása. Semmi dekoráció, semmi kép. Csak egy ágy, egy szekrény, egy bőrönd és a laptopja. Az utóbbi miatt járok vissza hozzá. Sikerült feltörnöm a laptopot (a jelszó Emily-Emma-BFFs), de semmi használhatót nem találtam. Átnéztem mindent, minden fiókot, minden beszélgetést, de semmit nem találtam. Semmit, ami 3 évnél régebbi. Gyanús ez nekem. 3 éve jött a sulinkba, és azt mondta, Kanadából jött, mert elküldték otthonról a szülei. De erről semmi nyom. A szüleiről sem. Nem értem. Ez a titka óriási veszélyt jelenthet rá, miért nem kér segítséget? Nem mintha megérdemelné. Ohh, Emma, Emma, mit rejtegetsz előlem?
6. fejezet: Le buktáll ribanc!!
Borzalmas hibát követtem el. Lebuktam. Végem. Ennél nagyobb galibát nem is csinálhattam volna magamnak. Emma meglátott egyszer, mikor épp hallgatóztam, én pedig azt hittem, hogy bevette, hogy csak azt néztem, hogy milyen rend van Emily szobájában. Okosabb, mint hittem. Belopódzott a szobámba, és elolvasta a naplómat. Miért kell nekem egyeltalán naplót írni???! Mikor tegnap este írtam volna bele a fejleményeket, azt látom, hogy Emma kézírásával bele van írva, hogy:
„Le buktáll ribanc!! Készüjj h az egéssz világ meg tuggya h mijen hazudos ribanc vagy!! Nemtom h mi féle lény vagy te de ki deritem és el terlyesztem!! Az bisztos h nm vagy ember és nm soká eszt mindenki meg tuggya!! – Puszi Emma”
Ha vicces hangulatomban lennék, akkor megjegyezném, hogy ebben mégiscsak az zavar a legjobban, hogy ilyen helyesírással szentségtelenítette meg a naplómat. Azon is csodálkozok, hogy a nevét le tudja írni. Azon viszont nem, hogy a „ribanc” szó nem esik nehezére. Lényeg, ami lényeg NYILVÁN nem vagyok vicces kedvemben, tehát inkább megyek és beleverem a fejem a falba.
7. fejezet: Az invázió vezetője?!
Az a büdös ribanc komolyan szétkürtölte az iskolában, hogy én egy „inváziót vezető űrlény” vagyok, aki „lehallgatja, hogy átvehesse az életét”. Az a szerencsém, hogy azt se tudják, ki vagyok, és amúgy sem hinnének neki, mert tudják, hogy az IQ-ja a -300 és a -430 között van. A helyzet viszont nem olyan vészes, mint gondoltam, mert csak Emma és Emily tudnak a dolgoról (és hiszik is el), tehát ha ügyesen csinálom tudok tovább nyomozni. Nem hibázhatok többet. Meg kell védenem Emmát. Bár nem tudom mitől, de megvédem. Bármi áron. Hátha aztán visszakapom a boldogságom, mert: Nem vagyok boldog.
8. fejezet: A vég
Már tényleg végem. Nincs több reményem. Nincs már semmim. Az utcán vagyok. Ide kerültem. Nincs többé esélyem. Emily elmesélt mindent a szüleimnek. Akik természetesen nem hitték el, de engem hibáztattak. Felemésztett a méreg. Soha nem voltam dühösebb. „Mind a ti hibátok!” – ordítottam. „Kaptam egy második esélyt, de ti ellehetetlenítitek.” – ordítottam. Elakadt a lélegzetük. „Volt még egy esélyem élni. Egy utolsó. De nektek ezt is el kell rontani, igaz?” – ordítottam. Éreztem, ahogy egy hideg könnycsepp gurul le az arcomon. Ők szótlanul álltak. Elmeséltem hát a történetemet. Elejétől a végéig. De nem értettek meg engem. Apám megpofozott. Ő se tudta igazán miért. Csak megszokásból. Mert eltitkoltam. Vagy mert azt mondtam, hogy nem jó szülő. Ő sem tudja. Csak megtette. Megint elöntött a méreg. „Miért utáltok engem?” – ordítottam. „Miért utál mindenki?” – ordítottam. „Miért nem lehet rendes családom, normális életem?” – ordítottam. „Hát tudjátok meg…TI vagytok az oka. NEM AZ ÉN HIBÁM! NEM miattam nem lehetek boldog! NEM miattam kell szenvednem 17 éve! NEM miattam nincs senkim! A TI hibátok! Mind a TI hibátok! MIATTATOK kín a második esélyem! MIATTATOK váltam láthatatlan semmiséggé! MIATTATOK! -innen már a jólöltözött ismeretlenekhez szólok- TI! Miért nekem kell ezt csinálnom? Miért nekem kell szenvednem? Miért kell őt megvédenem? Miért nem lehetek csak úgy boldog? Miért nem adhattatok jó családot? Megtehettétek volna, én tudom! Miért mindig én vagyok az áldozat? MIÉRT?” – ordítottam. Ekkor apám azt mondta, hogy vagy eltűnök, vagy tesz róla, hogy soha többé ne kelljen szenvednem. Tudtam, hogy nem viccel. Eljöttem. Többé nem vagyok boldog. Nincs hol aludnom, nincs mit ennem. Egy vasútállomáson vagyok, egyedül. Egyedül, mint mindig. Fázom, éhes vagyok, és félek. Úgy érzem, már örökké félni fogok. Többé nem vagyok boldog.
9. fejezet: A kezdet
Emma közeledik felém. Nem akarom hallani, ahogy kinevet. Nem akarom látni az elégedett vigyort az arcán, mikor látja, hogy mennyire a padlón vagyok. De észrevett engem, és felém jön. Miért kell neki is megjelennie? Nem volt elég az, hogy mindent elveszítettem? Muszáj még neki is az orrom alá dörgölni? És ezek után, elvárják, hogy védjem meg. Elvárják. Mégis miért törtetem magam? Hogy megfeleljek azoknak a kosztümös idegeneknek, akik mindentől megfosztottak? Hát hogyne. Eldöntöttem. Nem fogom megvédeni, akármi történjék is. Nem érdemel többet nálam. Mindjárt ideér…De nem mosolyog. Hogy lehet, hogy ilyen állapotban lát és nem ül a vigyor az arcán? „Sajnálom!” – mondja. Wow. Chloé volt az egyetlen, aki ebben az életben ezt valaha mondta nekem. És most Emma szájából hallom. „Annyira sajnálom.” – mondja. Könnyek hullanak az arcáról egyenesen a kezemre. Nem tudom mit gondoljak. Nem tudom mit csináljak. Öntudatomon kívül felállok és megölelem. Mire feleszmélek már igazi testközelből szagolom a méregdrága parfümjét. Wow. Ez is megtörtént. Megöleltem Emmát. Önszántamból. Mondjuk. „Nem maradhatsz itt!” – közli elcsukló hangon, most először minden rossz szándék nélkül. Vadonatúj sportkocsijába ültet és elvezet a háztöbmjéig. Eközben erőltetett mosoly fagyott arcára, de szeméből megállás nélkül hulltak a könnyek. Bemegyünk a házba. Leültet az ágyára, csinál nekem egy teát és ragaszkodik ahhoz is, hogy ruhákat adjon nekem. „Igazán sajnálom, amit tettem. De nem maradsz miattam az utcán. Itt fogsz lakni.” – mondja. Fáj a lelkem. Öröm, félelem és fájdalom fog el. Örülök, hogy Emma valóban képes emberi dolgokat cselekedni, de félek, hogy mi lesz belőle. Félek, hogy csak áltat és a végén kirak az utcára, mert csak átver. És fáj látni azt, hogy mégiscsak őszintén sajnál mindent. Fáj, pedig sajnálhatja is. Egyikünk sem boldog.
10. fejezet: A kérdés
Borzalmas rémálmom volt. Azt álmodtam, hogy a jólöltözött ficsúrok ismét elfogtak, megint nem tudtam beszélni, és azt mondták, pokolra megyek, mert nem tudtam teljesíteni a feladatomat. Ránézek az órára. 3.24. Emma sehol. Felkelek, végignézem az egész lakást. Emma sehol. Nem tudom, mit gondoljak. Sehol egy jel, semmi. Hová tűnhetett? Biztosan megint álmodom. Egy sikolyt hallok. Nem lehet messze. Ugye nem Emma? Istenem, biztosan ettől kell megvédenem. Kirohanok és teljes erőmből a hang vélt irányába futok. De amit látok, szörnyűbb minden elképzelésemnél. Egy nő térden zokog egy holttest felett. Vélhetően a férje. Egy óriási vértócsa a férfi körül. Hasba szúrták. Velük szemben Emma áll. Egy véres kést tart a kezében. Szörnyen zihál. Arca falfehér. Mintha tudná mit tett, de nem tudná irányítani. Meg sem mozdul. Csak áll, a késsel a kezében, bámul és liheg. Minden létező érzelem az arcára kiülve. Lassan odasétálok a háta mögé. Szelíden a vállára teszem a kezem. Erre mintha feleszmélne, de nem mozdul meg. Hazarángatom, lefektetem. Közben ő végig kapkodja a levegőt. Egy csepp könnyel az arcán alszik el. Mi történik vele?
11. fejezet: A válasz
Reggel van. Én nem tudtam már aludni, így vártam csak, hogy Emma felébredjen. Csináltam reggelit is. Nem akarom lerohanni a lányt kérdésekkel, ígyhát megvárom amíg ő hozza fel (ha egyeltalán emlékszik). Igen, emlékszik. Látom rajta. „Nem is kérdezed?” – nyögi. „Nem.” – felelem. „Nem is érdekel?” – nyögi. „Dehogynem.” – felelem. „Akkor mire vársz?” – nyögi. „Rád.” – felelem. Ígyhát elmesélt mindent. Elmesélte, hogy 8 éves korában a szülei eldobták, mert skizofréniában szenved. Elmesélte, hogy 9 évesen bevonult egy elmegyógyintézetbe, ahol borzalmasan bántak vele. Elmesélte, hogy 15 évesen az orvosok gyógyíthatatlannak nyivánították, és meg akarták szabadítani a szenvedésektől. Elmesélte, hogy megszökött, mielőtt befecskendezték volna a szervezetébe a mérget. Elmesélte, hogy véletlenül kötött ki itt, és hogy álnéven bújkál az orvosa elől, aki még mindig keresi. Elmesélte, hogy eltanult egy személyiséget (Emilytől), hogy ne gyanúsítsák skizofréniával. Elmesélte, hogy minden éjszaka kimegy a lakásából, de sosem tudja hova. Elmesélte, hogy néha szörnyűségeket csinál, és tud is róla, de nem tudja magát irányítani. Elmesélte, hogy fél. Jobban fél, mint én. És akkor jöttem rá, mitől kell megvédenem. Magától, hisz, ha elveszti az irányítást, akkor magára is óriási veszéllyel van. Elhatároztam, hogy segítek neki. Magabiztos lettem. Elhittem, hogy kigyógyíthatom. Kezdtünk boldogok lenni.
12. fejezet: A gyógyszertár
Egy hete nem tett semmit éjszakánként. Figyeltem minden éjszaka, és, igaz így nappal kellett aludnom (mire jó a téli szünet), de úgy látom, sikerül majd kigyógyítanom. Egész jó úton haladunk. Kezdünk igazán boldogok lenni.
Én aludtam. Otthon voltam, délután 2-kor, és aludtam. Emma elment bevásárolni. Végzetes hiba volt. Emma skizofréniája elmúlni látszott az én szememben. Ő viszont eltitkolta, mennyire nehéz volt visszatartani. Nem bírta már sokáig. Okos volt, és nem szólt nekem. Nem szólt, mert meg akart védeni. Meg akart védeni a bukástól. És a csalódástól. Így tűrte csendben és szenvedett. Elment bevásárolni. De az agresszív énje erősebb volt nála. Felriadtam álmomból. Rossz érzés fogott el. Találtam egy cetlit a hűtőn: „Elmentem bevásárolni 😉 – XOXO Emma”. Megnyugodtam kicsit. Elmosolyodtam. Milyen kínszenvedés lehetett szegény Emmának lemásolni a nővéremet. Szándékosan fájdalmasan helytelenül írni. Emma zihálni kezdett. Szíve erősebben dobogott, mint valaha. Nem tudta megfékezni magát. Elindult a gyógyszertár felé. Görcsbe szorult a gyomrom. Nem tudtam, hogy mitől, de félteni kezdtem Emmát. Úgy döntöttem utána indulok. A gyógyszertáros megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben, de Emma mintha meg sem hallotta volna, céltudatosan haladt tovább. Nem törődve semmivel rohantam amerre a szívem húzott, nem tudtam hol lehet Emma, csak mentem és mentem és mentem. Emma üveges tekintettel leemelt egy doboz gyógyszervágó pengét és nyugodtan a pultra tette. Elkezdtem futni. Nem tudtam miért. Emma kibontotta a dobozt, és kivett egy pengét belőle. Érzések nélküli arca tükröződött a fémtárgyban. Megláttam egy sor boltot, rájöttem, ide szokott járni Emma. Már az eszem vezetett, nem a szívem. Emma hüvelykujjával ellenőrizte, hogy mennyire éles a penge. Megpillantottam egy gyógyszertárat a bolt mögött, és valami azt súgta, hogy ne hagyjam figyelmen kívül. A gyógyszertáros megkérdezte Emmától, hogy minden rendben van-e, de ő rá sem hederített. Rohantam a gyógyszertár felé, amilyen gyorsan csak tudtam, minden pillanat egy órának tűnt. Emma jobb kezébe vette a pengét és beleszúrta a bal csuklójába. Hangot nem adott ki, de belülről ordított a fájdalomtól. Végighúzta a pengét a karján, majd összeesett. A gyógyszertáros felsikoltott. Odaértem a gyógyszertárhoz. Megpillantottam Emma véres kezét a padlón, majd hirtelen-
13. fejezet: A fény
Csak fényt láttam. Nagy, fehér fényt bármerre néztem. Majd kitisztult látásom. Mindenre emlékeztem. Kosztümbe öltözött nőket láttam, és egy öltönyös férfit. „Csakhogy itt vagy!” – mondták. Tele voltam kérdésekkel, de valahányszor megszólaltam volna, a szám nem engedelmeskedett. Deja vu-m volt. Nem is véletlen. „Megint elbuktál.” – mondták. „A 76. próbálkozás is sikertelen.” – mondták. „Újra kell csinálnod.” – mondták. „Ameddig csak meg nem mented őt.” – mondták. Tekintetem üres volt. Érzéstelen. „Emlékeidet törölni fogjuk.” – mondták. Megkaptam a lehetetlen küldetést. Menteni a menthetetlent. Reménytelen volt. Még mindig az. Nem voltam boldog. Többé soha nem voltam boldog.
Befejezés
Hát ez az én történetem. A végtelen bukás története. Magány, kín, csalódás. Ez mind, ami vagyok. Gondolom valami vidámabbra számítottatok, vagy legalább egy happyendre. Ki mondta, hogy ez jól fog végződni? Ez nem egy vidám sztori. Éljétek túl. Nem lehet mindenki boldog. Ha pedig nincs több kérdés, akkor írjátok a saját életetek történetét, indulhattok is. Ohh, hogy nem tudtok beszélni! Miért érdekeljen, voltam már a helyzetetekben, senkit nem hatott meg. Na jó, rendben, de csak egy kérdést. A nevem? Bárki.
Vége
4 hozzászólás
Szia Dorothy! Jól szövöd a szót, érdekes történetet hoztál! Szepes Máriát juttatta eszembe ez a "lélekvándorlós" történet. Sztem folytatni kéne ezen a nyomon! Üdv: én
Szia Bödön! Köszönöm szépen a pozitív reakciót és a biztatást! Időhiány miatt nem holnap várható folytatás, nem is holnapután, de szerintem -ha lesz rá lehetőségem- még idén szeretném publikálni a következő részt. 🙂 Üdv.: Dorothy
Kedves Dorothy!
Azon kaptam magam olvasás közben, hogy levegőt venni is majd elfelejtettem! Lenyűgöztél! Folytatása kívánkozik! 🙂
Gratulálok!
Szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen!
Nagyon jól esett olvasni a kritikádat! 🙂 A folytatásról egyelőre annyit tudok mondani, hogy tervezem, hogy lesz, lehetőleg még idén, de ígérni sem ezt, sem mást nem tudok. Sajnos nincs sok időm írni, tehát decembernél hamarabb nem hinném, hogy várható.
Köszönöm a bizalmat!
Dorothy