Régen történt, amikor még voltak várurak. Kissé elhúzódott az esti beszélgetés, ittak is, nem keveset, és éjféltájt Lord Toekphey felajánlotta a vendégének, Duke Marmaduke-nak, hogy aludjon valamelyik vendégszobában. A Duke húzódozott, mert véletlenül nem hozta magával a kedvenc fogkeféjét, de aztán belenyugodott a változtathatatlanba, és nyugovóra tért a nyolcszögletű saroktorony smaragd termében.
Lord Toekphey figyelmeztette, hogy a várkastély úgyszólván tele van kísértetekkel, de nem kell aggódni, mert egyik sem veszélyes. No problem, felelte Duke Marmaduke, nekünk angoloknak egyenesen nemzeti kötelességünk, hogy őrizzük a hagyományainkat. Nekem magamnak is van egy koponyám odahaza, egy félreeső helyiségben, amely hangosan sikoltozik, ha ki akarják vinni a szabad levegőre. – A Lord elismerő fejbólintással nyugtázta a bejelentést. Hát igen, minden jobb angol hercegnek van legalább egy koponyája. Búcsút vett előkelő vendégétől, és visszavonult a konyhába, ahol ez idő szerint aludt, mert valamennyi hálószobát elfoglalták a kísértetek.
Közben a Duke fölvette a vendégpizsamát, és aludni próbált, de egyre jobban fázott. Ez bizony gyakran előfordul huzatos, fűtetlen toronyszobákban, télvíz idején. Mivel nem remélhette, hogy hajnali egy tájban bárki is befűt a kandallóba, először is magára húzta az összes takarót, de még mindig vacogott. Mordizom adta, gondolta a herceg, ha ezt előbb tudom, megiszom a harmadik üveg konyakot is. De mivel nem tudta előbb, nem is ihatta meg, és egy idő után már csak azért sem tudott aludni, mert túl hangosan koccantak össze a fogai.
Ennek fele se tréfa! Fölkelt, és körülnézett, mivel lehetne meleget teremteni. Egy szép nagy medvebőr hevert a sajnálatosan jéghideg kandalló előtt, és a herceg nem sokat gondolkodott – ami nehéz is lett volna, mert a koponyája otthon maradt. Engedve a hirtelen elhatározásnak, felöltötte magára a medvebőrt, itt-ott összekapcsolta a smaragd szobában szanaszét gurult smaragd kapcsokkal. Ez már döfi, állapította meg, hiszen régi igazság, hogy a súly is melegít. Éppen vissza akart csoszogni a smaragd papucsában a smaragd ágyhoz, amikor észrevette, hogy az ajtó kilincse lenyomódik, egyszerre mindig csak egyszer. A hercegben határozottan az a benyomás keletkezett, hogy valaki be akar hatolni az ajtón. Ezért úgy is, mint talpig úri-, izé, barnamedve, megindult az ajtó felé. abban a reményben, hogy a figyelmes házigazda talán utána küldött egy szobalányt, már úgy értem, kizárólag abból a célból, hogy jó alaposan befűtsön neki. Elfordította a smaragd kulcsot, és kitekintett a közönséges, szinte pórias carrarai márvány folyosóra. Mit tesz Isten, nem a szobalány volt, és nem is acélból, hanem valódi, békebeli, ködgomolyszerű ektoplazmából – ó jaj, egy kísértet! A fehér selyembe, vagy még inkább csipkefüggönybe csomagolt hölgy rémülten felsikoltott, aztán ahelyett, hogy egyszerűen átment volna a falon, a bonyolultabb megoldást választotta: leszaladt a lépcsőn.
A nagy sikoltozásra többen is felébredtek, szolgák vagy további szellemlények, ajtók csapódtak, fáklyák gyúltak, lábak dobogtak.
A herceg néhány tőmondatban fejezte ki a véleményét, persze csak halkan, mert a nemesség kötelez, aztán visszavonult, és a medvejelmezzel együtt bebújt a takarók alá. Most már tényleg elaludt, és egészen addig húzta a lóbőrt, amíg el nem jött a villásreggeli ideje. Mivel a Marmaduke-dinasztia mindig is arról volt híres, hogy ápolja a hagyományokat, szép lassan visszavedlett medvéből emberré, és elfoglalta a helyét a legnagyobb zabpelyhes tál mögött.
Lord Toekphey megállapította, hogy vendége kissé nyúzott, és aggódva kérdezte, jól aludt-e. Némileg, felelte a Duke diplomatikusan, láttam a folyosón egy Fehér Hölgyet, és csak annyit mondhatok, hogy gratulálok, igazán szép darab. – A Lord kénytelen volt bevallani, hogy nem az – van egy nagynénikéje, akinek sajnos rosszak az idegei. Telihold idején rendszerint a folyosókon császkál, és már az is előfordul, hogy úgy kellett leszedni a háztetőről. De nem kell félni tőle, nem árt senkinek!
Már jött is a nagynéni, és kísérteties sebességgel látott neki a reggelijének. Képzeljék, milyen rettenetes élményem volt az éjjel, jegyezte meg két nyelet között. Belebotlottam a folyosón egy barnamedvébe – óriási volt, csaknem akkora, mint egy ember!
Ööö, mondta a herceg, hogy időt nyerjen, én is láttam ezt a brummogó kísértetet! De nem kell félni tőle, nem árt senkinek.
Nem harap? – kérdezte a Lady.
Csak amikor eszik, felelte a Duke, és jó nagyot harapott a tükörtojással egybesütött szalonnából.
2 hozzászólás
Hát ez igazán üde, nagyon tetszett, eszembe juttatta a Canterwille Gost-ot, meg Szerb Antaltól a Pendragon legendát.
canterville-i kísértet aranyos, nagyon szerettem