Sötét is volt, heves szél fújt, recsegett-ropogott a régi ház. Nem csoda, hogy a gazda nem tudott aludni. Jobb odakinn az istállóban, végig lehet nyújtózni a szalmán, az ember nem vágja a falba a könyökét. Hanem az asszony azt mondta, most már vége a nagy tehénbarátságnak. November vége van, hideg van, tessék bejönni a házba. Nem azért fűtőzünk, hogy kendet megvegye az Isten hidege.
Hát hiszen asszonybeszéd, karattyolás, nem kell figyelni arra. De mikor olyan szépen kéri, az ember elhiszi neki, hogy nagy jót akar. Asszonynak, gyereknek legyen meg a boldogsága. Meg aztán nem is kerül több pénzbe, mert a két gyerek miatt tényleg fűtőzni kell.
A harmadiknak a legjobb, se hidege, se melege, jó helyen van az anyja ölében.
Hanem Bérces gazda csak nem tudott elaludni. Nem találta a helyét a puha vánkosok között. Odakint meg az a nagy szél, hú-hú. Ripp-ropp, felelik rá a fák. Aztán egy nagy reccsenés. Az ördögbe is, pattant föl a gazda, hát nem kidönti az almafámat?
Még az öreg Bérces gazda ültette az almafát, jó érzékkel pontosan az udvar közepére, mintha az inzsellér mérte volna ki a fene nagy cirkalmával. Az almafa nagyra nőtt, és apró zöld golyóbisokat termett, még a pondró is kerülte. Néha nekirugaszkodtak, hogy majd főznek belőle lekvárt, pálinkát; főzték is, de csak nem sikerült semmi a sok zöldségből. Gurigázni a gyerekeknek, no arra jó volt. Persze egy se gurigázott, mert amit szabad, azt minek; inkább egymást hagyigálták, vagy még inkább a tyúkokat, ami pedig főbenjáró bűn, be lehet ígérni érte a nádpálcát. A nádpálca fönn van a sifonér tetején, néha megmutatják a porontyoknak, akik visítva elszaladnak, és két perc múlva ugyanúgy dobálóznak, mint azelőtt. A tyúkok kárálva menekülnek. A gúnárral nem kezdenek ki, mert annak még a nádpálcánál is veszélyesebb fegyvere van. Kérdezgetik is a gyerekek, Édösapám, mikor eszünk lúdhúst?
Márton-napkor, mondja a gazda, de csak nem akar eljönni a Márton-napja, és az udvarban továbbra is a gúnár uralkodik. Senki se meri megdobálni. De azért nézzük meg, mi van az almafával.
Feltápászkodik a gazda, kikémlel az apró ablakon. Az almafa a helyén sötétlik. Hanem valaki ott jár körülötte. Valaki – vagy valami, bentről nem látszik jól, mi az.
Mintha két lámpása lenne, térdben meg nagyon meghajolna – vagy nem is lámpások azok, hanem két kerek szem, két kerek fényesség egymás mellett, akkorák, mint a gyerekek rongylabdája.
De a rongylabdák nem bolyonganak éjnek idején, és főleg nem világítanak.
Meg kell ezt nézni közelebbről.
A gazda tapogatózva keresi a csizmáját, közben meglöki az asztalt, valami leesik nagy csörömpöléssel. Ejnye, ott maradt a vizes kancsó estétől.
Maris fölriad, álmosan kérdezi, mi van.
Mi van, mi lenne, eltörött a puccos kancsó. Ügyelj majd, nehogy mezétláb belelépj a cserépbe.
Ezért húz csizmát?
Ezért es. Kimenek már, oszt széjjelnézek az udvaron.
Az asszony belebújik a gyöngyös papucsába, sietve gyertyát keres.
Hadd el, ne gyútsd meg. Csak kinézek, miféle kárt csinált a vihar – mert azt mégse lehet megmondani, hogy két fényes golyó kerülgeti a nagytata híres almafáját, ami ugyan csak zöldet és ehetetlent terem, de nem szabad kivágni – hogyisne, az öreg Bérces gazda fáját! Meg is fordulna a sírjában szegény.
Hanem a fénygolyók nem maradnak titokban, mert Maris az ablakból lesi, mire megy az ura odakint azzal a nagy viharral. Teremtő atyám, mondja az asszony, és gyorsan keresztet vet, mi a kórság van ott?
Kiabálni kellene, gyűjjék már kend vissza, de nem lehet kiabálni; a gazda nem hallja meg, viszont felébrednek a pulyák, és akkor reggelig áll a bál.
Maris megkeresi a nagy kék berliner kendőjét, alig ér össze a nagy hasán, de valahogy mégis összefogja, kióvakodik a konyhán keresztül a tornácra, mert ketten hátha jobban megbírnak a gonosszal.
A kertben már csendesség van, fényes golyók nem pacéroznak, az igaz, hogy János gazda sincs sehol. A kuvasz most bújik elő a hordójából, vidáman csahol a gazdasszonyának. Na szépen vagyunk, Zsivány! Tőled aztán az egész házat ellophatják a fejed fölül.
Zsivány odamegy a táljához, és reménykedve pislog a gazdasszony felé. Hiába, Marisnak kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy zöld hajnalban a kutyát etesse.
Ezért kár volt megébredni, gondolja a kutya, és visszamászik a lakosztályul szolgáló hordóba.
János gazda, hova lett kegyelmed?
Őkegyelme nem válaszol, aminthogy nem is válaszolhat, mert nincs ott. Üres az udvar. A szél teljesen elállt, és nagy-nagy csendesség van.
Meg a hideg. Marisnak összekocódnak a fogai, de azért körüljár, bekukkant a szerszámos kamrába, majd az istállóba. A két vörös tarka ott áll a helyén, alszanak, vagy mi. A macska leugrik a padláslyukon, és néz, néz a nagy sárga szemeivel.
Maris nem tudja, mit csináljon. Nem maradhat tovább odakint, egy szál pendelyben, gyöngyös papucsban, a berliner kendő meg olyan, mintha csupa lyuk lenn, keresztül-kasul szelel. Visszamegy a szobába, magára húzza a takarót, de hogy alhatna, amikor nincs mellette a János.
Valahogy észrevétlen lett a Jancsiból János gazda, kend meg kegyelmed, de nem azért, mintha eltávolodtak volna egymástól, csak mert ez a szokás. Meg kell adni a tiszteletet annak, aki a szántófölddel hadakozik, bűnrossz kölyköket nevel. Az asszonyból csak később lesz Maris néném, amikor a fiúk már a lányok után járnak, és a lányokat erőszakkal otthon kell tartani, különben egyre rövidebb lesz elöl a rokolyájuk, semmi pántlika át nem éri a derekukat. Nagy szégyen az Maris nénémnek, Julis nénémnek, ha ez megtörténik, és még jó, ha meg lehet tudni, hogy a kakaskodó legények közül melyik tette. El kell kapni, össze kell boronálni a hasas lánnyal, aztán a házasság vagy jó lesz, vagy se. De inkább „se.”
Teremtő atyám, mit mondok a gyerekeknek, ha megkérdik, hun az apjuk?
Mit mondok a szomszédoknak meg a csendőrségnek, mert azok aztán olyan emberek ám, mindig azt firtatják, ami a legkevésbé sem tartozik rájuk.
Maris hallgatott a fénygömbökről, ameddig tehette, nehogy már bolondnak nézzék. Mindenki tudja, hogy efféle gömbök nem parádéznak éjjel, se egyesével, se kettesével, tán a részeg lát ilyet, de az is csak akkor, ha nagyon becsiccsentett. Végül a kakastollasok addig zaklatták a Marist, hogy ezt is elbeszélte, és közben sűrűn hányta magára a keresztet. A csend őrei nagy komolyan inspiciálták az almafát, aki a procedúrát egyetlen nyikkanás nélkül tűrte, és fütyült arra, hogy neki, mint koronatanúnak, mi lenne a kötelessége. Maris nagy gyanúban volt, merthogy azt vallotta, Bérces gazda abban a percben tűnt el, amikor ő a kendőt kapkodta magára, meg a sötét konyhából semmit se látott. A fénygolyók meséjére alig figyeltek. Csendőr hivatalból tudja, hogy fénygolyó nincs, ellenben van adósság elöl szökő paraszt, vagy féltékenységből gyilkoló menyecske. Bérces Jánosnak azonban nem voltak adósságai, és ami Marist illeti, a hatósági közegeknek volt némi tapasztalatuk az őszinte kétségbeesés és a játszmázás körül. Menjünk, mondta az idősebbik kakastollas, még itt babázik le a szemem láttára, azt pedig túl nem élem.
Rablógyilkos, megvadult bika jöhet, hanem egy nyávogó kis emberpalánta, azt már nem, köszönjük szépen. Jobb lesz, ha rögvest elhíjják a bábaasszonyt. Mert ezek a vén szipirtyók mindenre tudnak gyógyírt, és mindent elviselnek.
A kis Bérces meg is érkezett, annak rendje-módja szerint, és a Károly nevet kapta a szent keresztségben. Mert hogy Károly volt a Maris anyjának bátyja, ugyan nem szent, hanem inkább nagy ragadozó, karuly.
*
Gyerek gyorsan növekszik, egyre hangosabban követelőzik, hasra fordul, hanem Bérces gazda hová tűnt a saját udvarából?
Nyomába eredt a két fénygolyónak, akik nyilván összetartoztak, mint egy rémületes szörnyeteg szemei, vagy a drágakövek a fringia markolatán. Egy kis suhogást hallott, de igazán csak annyit, mint a veréb szárnya, és a következő pillanatban ott állt egy nagyon magas torony előtt.
Ilyen tornyot se látott eddig! Több emelet magasságban emelkedett ki a porból, és minden emeleten egy kőcsipkés erkély futott körül. Tövében egészen eltörpült egy díszes, kupolás épület, pedig amúgy magában az sem lett volna jelentéktelen. Oldalait, kapuját össze-vissza farigcsálták, indákkal és cikornyákkal. Egek ura, mi ez? Ránézésre úgy fest, mint egy török fürdő. Turbános atyafiak lófráltak körülötte, bizonyára igen nagy lelki, de annál kevesebb testi tisztaságban. Oda is szóltak neki, de ki tudja, milyen nyelven? Niksz dájcs, felelte a gazda nagy nyugalommal, ami komoly teljesítmény, mert odahaza a rokonság még ennyit sem tud madárnyelven.
Köröskörül nagy pusztaság, amerre ellát a szem, és a nagy pusztaságban komor építmények, vagy még inkább romok, az egykor dicső múlt siralmas emlékei.
Egy ismerős hang: varjú károg. Aztán még egy, egész sereg.
Sötét képek, árnyékok, leskelődő halál, aztán egy másik torony, de ez már jóval kisebb, nem is torony, csak oszlop egyetlen nagy vasdarabból, rajta kibetűzhetetlen írás.
*
Később, jó sokára, Bérces gazda megtudta, hol van, és nagy nehezen haza is vackalódott Indiából Szatymazra – ez még ma is elég tisztességes utazás, hát még 1910 körül. Mesélni való lett volna bőven, de a nagy világutazó inkább csak hallgatott, és a gondolatait próbálta rendezni a fejében.
De mégis, bátyám, mit gondolt, amikor hirtelen ott állt Delhi szélén, a győzelem tornya előtt?
Bérces gazda megpödörte a bajuszát, végigmérte a kíváncsiakat, akik még Szegednél se jutottak tovább, aztán megszólalt:
Igen magas az a torony, szédül, aki fölnéz a tetejére. Hanem amikor megláttam azt a küssebb forma vasoszlopot, mindjárt az almafám jutott eszembe, és körül is jártam. Reméltem, hogy Isten segítségével haza csuhint az ördög. Persze nem tette magát rükvercbe a beste lélek, hajón köllött hazajönni, mint a többi mindenféle népnek.
6 hozzászólás
Hümm-hümm. Olvasmányos, gördülékeny, izgalmas a történet. Szívesen olvastam végig. De valahogy hiányérzetem támadt. Novellának, felnőtteknek szóló történetnek túl valószerűtlen. Gyerekeknek viszont nem elég meseszerű. Nem is fantasy-jellegű. Nekem így lebeg, meghatározhatatlan.
Szóval a stílus, kifejezésmód, felépítés, szóhasználat mind szuper, gratulálok. Csak valahogy a történettel nem vagyok teljesen kibékülve. 🙂
Ettől függetlenül nagyon tetszett, úgyhogy max értéket adok rá. 🙂
Egy helyen láttam egy gépelési hibát: "mintha csupa lyuk lenn" – egy e-betű lemaradt a végéről. 🙂
Olvasni foglak később is, mert jól írsz szerintem. 🙂
Ella
bocsi, ez egy kissé abszurd történet. ne add fel, néha egészen érthető dolgokat írok :DDD
Gratulálok!
Amit eddig olvastam tőled, kimondottan városi volt és remek. Most valami szuper módon eltaláltad a falusi ember világát. Olyannyira, hogy szerintem éltél ebben a közegben. Csatlakozom Ellához, kár, hogy nincs szerkezete a művednek. Meg kell rá adnom az ötöst, mert a nyelvezet, a gondolatok, a tettek félelmetesen életszerűek. Annyira, hogy van bennem egy pici irigység. Ezt ugyanis én nem tudom. Legalábbis így semmiképpen.
Csak azt tudom írni, hogy mind a városi, mind a falusi miliőben nagyon otthon vagy, csak gratulálni tudok, kérni arra, hogy írj még sokat. Feltétlen olvasni foglak, mert nagy élmény. (és ez nem csak duma!)
Barátsággal Profundis
köszönöm szépen, értékes az elismerésed.
nem sokat éltem falun – budapest, london, köln eddig – és inkább csak a rejtély izgatott, milyen megoldást lehetne találni egy tökéletesen abszurd helyzetre. nekem van egy teóriám, de az nem ér, ha én mondom meg.
ne irigykedjél, mert te meg azt tudod, amit más nem, az a "vacsora" óriási volt.
Kedves Müszélia!
Nagyon élveztem az alkotásod minden mondatát! A müszéliás humort, a kisebb, nagyobb oldalvágásokat, az egész történet hangulatát.
Nagyon szuper! Gratulálok!
Judit
hát igen, oldalvágásokban jó vagyok. másban sem.
esetleg hátulról mellbe?