Vezetés közben néztem a tájat. Szorítottam a volánt, kapaszkodtam belé, mintha tőle vártam volna valami segítséget. De rég is jártam erre! Miden évben megfogadtam, hogy nyáron újra és újra ellátogatok gyermekkorom kedvenc helyszínére, azonban valami mindig közbejött. Hol az időhiány miatt napolódott el az utazás, hol meg a lustaságom miatt. Két éve nem voltam már a kis faluban, pedig ígéretet tettem nagyanyámnak, hogy minden évben meglátogatom, de nem tartottam be.
„Ígéret szép szó, ha betartják úgy jó!” – dobolt a fejemben a mondás.
Szemléltem az egyre ismerősebb tájat. Az út szélén szinte szégyenlősen, lehajtott fejjel álltak a napraforgók. A nap már gyengéden simogatni kezdte tányérkájukat, de még nem néztek felé. Hamarosan, ha majd erősebben tűz, akkor a nap felé fordítják virágukat, hogy magukba szívják az éltető sugarakat.
Régi emlékek időződtek fel. Milyen jó is volt falun, a nagyiéknál! Mamuka, mert a lányai így hívták a nagymamát, örömmel várt minket minden nyáron. Igaz, sok dolga nem volt velünk, mert ha jó idő volt, csak enni mentünk be, meg lefeküdni. Hol volt még akkor számítógép, tévé! Szép, nagy udvaros, kertes parasztházuk volt. Az udvarban állt a nyári konyha. Legtöbbször itt főzött a nagyanyám, csak késő ősszel használta a házban lévő konyhát. Kedvencem a sparhelten sült pászka volt. Imádtam nézni, ahogy készítette.
Általában a kerekes kút melletti lugasban, ebédeltünk, vacsoráztunk.
Árnyat egy óriási diófa adott. Az asztal egy nagy malomkő volt. Régen nagyapám molnárként dolgozott. Ennyi maradt a molnárkodásból, meg néhány apróság.
Ha sokan voltunk, például búcsú idején, akkor nekünk a verandára terítettek. Nem is bántuk, mert legalább csacsoghatunk kedvünkre, nem szóltak ránk, hogy halkabban.
Hosszú heteket töltöttem itt testvéreimmel. Több barátom lett a nyári szünetben. A falusi gyerekektől sok mindent megtanultam. Tetszett ízes beszédük. Volt, amit nem értettem, ők nevetve magyarázták el a tudatlan városi gyereknek. „Kéred a dumót?” Ez azt jelentette a kenyér végét. Megtanultam mi a firhang (függöny), vakaró (finom kevert tésztás sütemény), sifony (szekrény), ponyus (nagyméretű zsákszerű szövet ebben hordták a szalmát) és sorolhatnám. Ezek a számomra különleges szavak helyet kaptak a beszédemben. Otthon, a városban furán néztek rám, ha ezeket használtam. Nem csak a szókincsem lett gazdagabb, hanem a lelkem is. Az ott élők önzetlenek, kedvesek, jóságosak voltak. Legalábbis velem. Megtanultam, hogy falun mindenki köszön mindenkinek. Gyakran megkérdezték: „Ki pulyája vagy? „ Amikor válaszoltam, bólogattak, megsimogatták a fejem. Volt, aki megkérdezte: „Van valami a hurkádban?” Én értetlenül néztem. Aztán feltette a kérdést másképp is: Éhes vagy- e? Majd behívott egy kis saját készítésű szörpre, vagy pogácsára, fánkra.
A falu szélén lévő csárdába ritkán vittek el, ilyenkor megkérdezték: Szőke vagy barna kólát szeretnék-e? Megtudtam, hogy a szőke, az sárga színű és narancsízű, a sötét pedig a Coca- Cola volt. Ennek az íze leginkább az Erigon nevű szirupra emlékeztetett.
Nem is tudom. Csak az idő szépítette meg az emlékeimet? Vagy valóban mindenki ilyen jólelkű volt?
Most tűnt fel, hogy a napraforgók már a nap felé fordultak. Hogy szalad az idő! De még jó pár kilométer van előttem. Nem baj. Addig is kalandozhatok a múltamban.
Mindig szerettem a kukoricásban vagy a napraforgósban bóklászni. Gyakran azzal múlattuk az időt, hogy figyeltük, hogy a napraforgó tényleg mindig a nap felé fordul-e. Láttuk, hogy ez bizony mindig így van. Volt, hogy letörtük a napraforgótányért, és vidáman ettük a makukát (szotyit). Nem kellett azt pirítani! Úgy, nyersen is jó volt. A nagymama mindig tett a vázába is néhány szálat, azt mondta, ezzel bevarázsolja a napocskát a szobába. Télen a nagymama sosem feledkezett el a madáretetésről. Tudtuk, hogy tollas barátainknak is kedvenc eledele.
Aztán ott volt a kukoricás. Az volt csak az igazi játszóhely! De sokat bujkáltunk ott! A mama mindig megengedte, hogy leszedjünk egy- egy kukoricacsövet, és babákat készítsünk belőle. Az volt ám a jó móka! Óvatosan lehúztuk a leveleit. Előbukkant a „szakálla”. Ez lett a baba haja, ezt befontuk, a levelét szoknyának hajtogattuk. Palástot is készítettünk neki a felesleges levélből. Vagy szálakra téptük a levelet, vagy fűszállal, vagy fonallal és azzal erősítettük rá. Egész nap ezzel babáztunk. Az volt az egyezség, hogy déli harangszóra otthon kellett lennünk. Befutottunk enni, aztán uzsgyé, vissza!
A tornác is remek hely volt a játékra. Esős időben itt húztuk meg magunkat. A padlásra felvezető létránál üldögéltünk, beszélgettünk, vagy a csutkababával játszottunk. Soha sem unatkoztunk.
Kedvencem volt még az árokfogó. Egy gyerek állt az árokban, mi átugráltuk az árok másik szélére. Akit elkapott a fogó, az helyet cserélt vele. Igazán jó móka volt. Volt, hogy kimentünk a közeli vasútállomásra, és az volt a szórakozásunk, hogy a vagonokat számláltuk. Az nyert, aki jól tippelt, hogy páros, vagy páratlan a kocsik száma. Hm… Ma vajon játszanak ilyet a falusi gyerekek?
A nap fénypontja az volt, amikor vártam a hazatérő teheneket. Késő délután a kapu alsó lécére felállva, bámultam a hazatérő jószágokat. A csordás az ostorát csattogtatva, nagyokat kurjantva hajtotta haza az állatokat. Mindig azon csodálkoztam, hogy vajon honnan tudják, melyik ház kapuján kell befordulniuk. A mi Riskánk se tévesztette el soha. Máig sem értem!
Imádtam nézni, ahogy nagyanyám feji. Ott tébláboltam az istállóban, hogy minél előbb kaphassak frissen fejt langyos tejből. Úgy, habosan ittam. Ki gondolt akkor arra, hogy esetleg valamilyen betegséget kaphatok tőle! Mindenki úgy, nyersen itta.
Aztán ott volt még a kedvencem, a cukros- vizes kenyér. Ma, ha rágondolok, beleborzongok. Hogy tudtam megenni! De akkor szerettem. Nagyanyám kicsit bevizezte, majd cukorba forgatta. Én meg faltam.
Az órámra pillantottam. Még bő egy óra, és megérkezem. Megígértem, hogy időben ott leszek.
Este kimehettünk még egy kicsit a ház elé. Összegyűltek az utcabeli gyerekek, beszélgettünk, nevetgéltünk, vagy hallgattuk az utca hangjait. A békák ilyenkor kórusban énekeltek, a kutyák pedig hangosan ugatással jelezték, ha valaki közeledett.
A nagymama este kibontotta az ősz, hosszú haját, amit napközben szoros kontyba csavart. Fésülgette, majd imádkozott. Nekem nem kellett, mert engem nem tartottak keresztvíz alá. A két testvéremet még sikerült a nagyszüleimnek megkereszteltetnie. Engem már nem tudtak odacsempészni, mert apám szigorúan megtiltotta. Ő katona volt, nem járt templomba. Abban az időben neki kerülnie kellett az istenházát. Így aztán én kilógtam a sorból.
Beugrott egy újabb kép. A szomszéd Ica néni áthívott. A tisztaszobában a magasra vetett ágyon, selyempárnák ültek, amik szalmával voltak kitömve. Csupa rózsás, virágos volt mind. Ámulva, csendben csodáltam, az akkor pazarnak tűnő szobát. És az a sok baba! Nekem a matyóruhás volt a kedvencem. Mindenféle népviseletben sorakoztak a polcokon, az ágyon. Áhítattal fogtam meg, és csak néztem. Már az nagy örömet okozott, hogy kézbe vehettem.
Aztán ott volt Lidi néni. Ő meg folyton pletykált a faluban élőkről. Azt sem tudtam, ki kicsoda, de hallgattam, mert oly viccesen mesélt.
No, meg ott volt a közeli szomszédunk, a Jakab család. Minden este tőlük zengett az utca! Hangosan perlekedtek egymással. Kútásó volt a férfi. Estére mindig többet ivott a kelleténél. Ilyenkor aztán ordítva mondta a magáét. Mi meg nevettünk, hogy milyen butaságokat hord össze. Akkor ez viccesnek tűnt. Pista bácsi gyakran ezt kiabálta:
– Meglásd Jolán, egyszer behajíntalak a kútba!
De persze soha sem tette meg. Aztán egyszer ő veszett benn egy kút mélyén, talán akkor is részeg volt. Mire megtalálták, már nem tudtak rajta segíteni.
Mennyi minden jut eszembe! Milyen jó is volt! Ezek az idők elsuhantak, de a szívemben, a lelkemben máig ott vannak. Az emlékcserepek a múltból.
Megérkeztem. Sajnos elkéstem. Már nem élt. Pedig megígértem, hogy időben itt leszek.
Ígéret szép szó, ha betartják úgy jó! – ezt is tőle tanultam, hogy fontos, hogy az ember betartsa a szavát, hogy igazat mondjon. Hát… én most túlkésőn értem.
Bánom, hogy nem ülhettem ott az ágyánál, nem simogathattam meg a ráncos kezét. Nem mondhattam el, mennyire szerettem itt lenni. Megköszönni a jóságát, a temérdek kincset, tanácsot, amit tőle kaptam. Mindig szép szóval irányított, sosem kiabált. Talán azért, mert megegyeztünk, hogy ha én azt teszem, amit megbeszéltünk, amit kér, akkor ő is betartja a szavát, amit ígér.
Azt mesélték, hogy szépen halt meg. Várt engem. Mondták neki, hogy holnap érkezem. Nem szólt semmit, csak bólintott. Este még megmosakodott, tiszta hálóinget húzott, és elaludt. Örökre. Ilyen halált érdemelt. Ilyen csendeset, szenvedésmenteset.
A nagymama halála után eladták a házat. Mivel az egyik lánya a faluban építkezett, így nyaranta továbbra is visszamentem. Gyakran elbicikliztem a nagyanyámék házához. Rossz volt látni, hogy idegen emberek lakják. Minden úgy volt, mint amikor mi futkostunk az udvaron, csak most idegen gyerekek bitorolták a diófa alatt lévő malomkőasztalt, a tornácot. Szívem szerint rájuk ordítottam volna, hogy takarodjanak innen! Ez az én gyermekkorom paradicsoma. Nincs joguk itt lenni! Sírva tekertem vissza az új házhoz.
Már semmi nem volt olyan, mint régen.
Bár az élet elmúlik, de az emlékek tovább élnek a szívemben.
14 hozzászólás
Szia hundido! 🙂
Átéreztem. Illatok szállnak, érzem. A nyelvemen ízek idéződnek fel, vissza nem térőek. Soha nem feledhető, meghatározó élmények…
Nagyon tetszik a novellád, magam is megidéztem a saját múltam általa.
Köszönöm az élményt. Bevallom, fájdalmat is okozott az eltékozolt idő miatt. Olyan dolgok miatt is, amiket már nem lehet visszahozni.
A pozitív gondolkodás miatt azt mondom, hogy a múlt szelleme belénk költözött. Szerintem mi még ahhoz a nemzedékhez tartozunk, akik számára érték az, amit megfogalmaztál.
Köszönöm, hogy emlékeztettél! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Igen, ezek az emlékek sok mindent felidéznek többünkben. Milyen remek volt ez! Mennyi mindent megélhettünk, nem volt ilyen elgépesedett, modern világ, de megtaláltuk benne a szépet és a jót. Amikor írtam, könnyek szöktek a szemembe, vágytam újra gyereknek lenni! Még vannak bennem emlékek, amit belefűzök majd talán egyszer … üdv hundido
Kedves Katalin!
Egyforma névvel élünk. Türelemmel és szeretettel olvastam a novelládat. Nekem nagyon tetszik. Általában is amikor hasonló történeteket olvasok, aki vidéken, falvakban született és élte gyermekkorát, szinte hasonlítanak, és az az idő, amit ott töltöttek, tartalmasak és maradandók lettek. Én is egész életemben mindig szeretettel gondolok azokra az időkre, mert három fiútestvéremmel nevelkedve, ott éltünk, amíg nem kellett középiskolába beiratkozni. Feledhetetlen idők, én is írtam róla, itt is föl vannak téve az írásaim. Egészen másként nézzük a világot, akik ismerik a falusi életet és embereket, akik ott egymást mind ismerték, nem idegenkedtek másoktól. Én is amit ott átéltem, mindig kedves emlék maradt és soha nem lehet elfeledni.
Élvezettel olvastam el a Te történetedet, szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy tetszett az írásom. Hasonló emlékek tolulnak fel azokban, akik ebben az időben gyerekeskedtek. Igen, akkor és most is másképp nézzük /tük a világot. Bár az idő is szépít. De a vágy, az most is bennem van,, ott lenni, nézelődni, sétálni a régi utcákon…tudom, már semmi sem lehet olyan, mint régen. Bár BAZ megye sajnos nem sokat változott, a szegénység ott van- és sok utca nem betonos, és nekik ez már mai szemmel nem idilli kép.
üdv hundido
Szia! A gyermekkor emlékei feledhetetlenek! Történhet velünk bármi az életben, megőszülhet a hajunk, köszvényes lehet a lábunk, ezek a képek ugyanolyan elevenek, mintha csak tegnap történtek volna. Amit magadról, a Te gyermekkorodról írtál, az olyan, mintha mindannyiunk gyermekkora lenne. Megmutattad egyediben az általánost! Tetszett, nagy érdeklődéssel olvastam! Üdv: én
Szia!
Igen, talán z én korosztályom magára ismer, hisz velük is megtörténhetett ez. Jó volt emlékezni! Köszönöm, hogy elolvastad! üdv hundido
Nagyon szépen írtad meg az emlékezdet kedves hundidó!
Jó volt itt nálad emlékezni. Az én emlékeim nem ilyenek, de ismerős a gyermekeim, az anyósomnál éltek át a hasonló élményeket.
Volt egy-két ismeretlen szó, köszönöm, hogy megőrizted.
Sajnálom, hogy elkéstél.
Szeretettel olvastalak és gratulálok: Ica
Kedves Ica!
Köszönöm, hogy elolvastad és hogy tetszett. A régi szavak elő-előjönnek és őrzöm őket, és most, egyre több emlék sejlik fel. Szeretném majd beleírni.
üdv hundido
Szia hundido!
De jó, hogy rátaláltam emlékcserepeidre, így hamarosan ott találtam magam a saját emlékeim kapujában… Igen, igen, én is játszottam kukoricacső-babákkal, fontam, rendezgettem a hajukat… volt szőke is, vörös is… nem is volt annál szebb baba… 🙂
A nyálam is összefutott a frissen fejt, langyos tejtől… mennyire szerettem, meg a vizes cukros kenyeret is, sőt, a zsíros kenyeret vastagon megcukroztam… 🙂 lehet, hogy ma már nem tudnám megenni, de akkor, nagyon finom volt. Az idegen szavak közül csak a firhang ismerős.
Nagy örömmel olvastam emlékcserepeidet, mert rátaláltam bennük a magam cserepeire, visszavittél a múltba, nagy, nagy élmény volt. Köszönöm neked!
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Örömmel olvastam a soraidat! Jó érzés, hogy benned is felelevenedtek a régi emlékek. Bizony mily jó is volt. Örülök, hogy velem kalandoztál a múltban, és leltél egy-két saját cserepecskét is! üdv hundido
Kedves Hundido!
Csak aki átélte, az tudja, mekkora kincset kapott! Más talán el sem tudja képzelni, miért jó erről olvasni, emlékezni.
Nekem is jutottak eszembe dolgok…(cukros-zsíros kenyér kedvencem volt) Köszönöm!
Szeretettel:
Ylen
Szia Ylen!
Valóban aki átélte ezeket, vagy hasonló, az akkor régen kincseket kapott, de még akkor nem tudta/tuk. Örülök, hogy Benned is felidéződtek a szép emlékek, élmények. Köszönöm, hogy olvastad! üdv hundido
Szépek ezek az emlékek kedves hundido !
Ismerős szavak, jó volt elmerengeni nekem is a régi emlékeken.
Kiválóan megírt novella.
Szeretettel olvastam : Zsu
Kedves Zsu!
Köszönöm, hogy elolvastad és hogy tetszett. Időnként jó emlékezni, elmerengni, milyen is volt régen…
Üdv hundido