A Nie Teraz kocsmában mindig nagy volt az élet, legutóbb például hazugsági versenyt rendeztek. Valaki azt gondolná, talán választási nagygyűlés volt, esetleg a statisztikai hivatal csapatépítése Mikolajkiban, de nem – ezen a versenyen kizárólag amatőrök indulhattak. Az volt a cél, hogy mindenki nagyobbat mondjon, mint a másik, és mondtak is – ki kétméteres potykát fogott, ki háromméteres csukát. Persze ezen az alapon sosem lehetne eljutni az eredményhirdetéshez, mert nincs az a szám, amihez ne lehetne még egyet hozzáadni. A társaság józanabbik része át is tért az egyéb szenzációkra – Paczesny súlyos szívbeteg volt, fölvágták a mellkasát, hogy helyrehozzák a szívbillentyűit, de a műtét nem sikerült; végül csak úgy sikerült megmenteni az életét, hogy purhabot töltöttek bele – Kasia a nagy napon egy szekrénybe bújt az esküvő elől, de kiderült, hogy a szekrény tele van hangyászsünökkel – aztán még történt ez meg az, és kijelentették, hogy a jelentkező eltévesztette a kategóriát. Hangyásszal igen, rosszabb napokon sünnel is, de a hangyászsün-gruppenszex árt az egészségnek.
Eljött a félidő, amikor a résztvevőkben már volt annyi atmoszféra, hogy elsik-elsikljanak-elsikoljanak-elsikáljanak egyes dolgok felett, de még egyöntetűen ellenálltak a hangyászsünnek. Baginski visszatért a halas blokkhoz, ami, lássuk be, nem vall nagy fantáziára, mert a horgász még akkor is hazudik, amikor otthon marad. Persze mi egyebet lehetne csinálni Mikolajkiban, amikor ott van az a szép, nagy pocsolya, a Swiardwy, hemzsegnek benne a pikkelyesek, az uszonyosok, és az egyik jobban vágyik a serpenyőbe, mint a másik? Nincs is más ezen az egész vidéken, mint hallal feltöltött tavak. Úgy is nevezik, Kraina Tysiaca Jezior, az ezer tó országa – tudom én, hogy ezt mondják a finnek is! De küldtek akár csak egyetlen legátust, delegátust, nunciust, meghatalmazott képviselőt a Nie Terazba? Na ugye, hogy nem küldtek. És aki nem nevezett be a versenybe, az automatikusan diszk-diszkavalier-diszkvalifikáltatik.
Szép is lenne, ha mindenki akkor hazudna egy lengyel kocsmában, amikor akar.
Baginski azonban zöld utat kapott, és aránylag folyékonyan el tudta mondani, hogyan szedte össze a felszerelését, és hogyan jutott ki a tó partjára, egy aránylag hűvös hajnalon. A felesége még aludt, így nem került sor érzelmes búcsúra, ami csak árt minden házasságnak. Az onklit nyolc napig kezelték a kórházban egy ilyen búcsú után. El is utasították a kártérítési igényét, mert ott csak két kategóriát ismernek, nyolc napon innen, vagy túl gyógyuló, az onkli bajára meg mindenki azt mondta, hogy neki nyolc. Nagy csalódottságában úgy eldöngette az asszonyt, hogy tíz napot számláltak rá – akkor végre megkapták a kártérítést, és megvehették az új mosógépet. Nehéz a bányász élete! De most nem erről van szó, hanem miről is? Emlékszik még valaki?
Ugyan már, ennyi sör után!
De nem is nekünk kell emlékezni, hanem a vidéki versenyzőnek. Baginski elfoglalta a parton a törzshelyét – igenis, csak a törzsének volt helye! A lábát maga alá húzza az ember, a kezei szabadon kalimpálnak, ezernyi dolguk van a bottal és a kukaccal. Baginski ráakasztotta a botot a kukacra, aztán már csak lógatni kellett, az meg csípőből megy. Egyszer csak érzi ám, hogy ráharaptak a kukacára. Húzta, húzta, mint a gyeduska a répát, a kötelezően közkedvelt orosz mesében. A nemjóját, nehogy már kifogjon rajtam ez a hal! Olyan a súlya, mint egy vízilónak. Én csak tudom, mert vízilóhorgászként kezdtem a pályafutásomat.
Csak nem a Halkirály ez, a Rybi Król? De bizony, Baginskira rámosolygott a szerencse, és kifogta a Halkirályt. Akkora volt, mint – mint – szóval nagyon nagy. Telisteli arany halpénzekkel. A kopoltyúja egymaga elég lett volna ahhoz, hogy kiváltsa a jegybank nemesfémtartalékát. Népmesei halak szokása szerint, könyörögni kezdett az életéért:
Te halász, az Isten is megáldjon!
És még ki? – kérdezte Baginski.
Hát én! Minden kívánságodat teljesítem, ha visszadobsz a vízbe!
Baginski nagyvonalúan megígérte, hogy visszadobja. Persze előbb átköltöztette egy hálóba, jól bekötötte a háló száját, és úgy engedte vissza a vízbe, a híd alatt. A Halkirály megkapta, amit kívánt, mégse volt szabad. Kénytelen volt teljesíteni a ravasz lengyel kívánságait.
Mit kívánsz? – kérdezte, reményét vesztetten.
Várj csak, intette türelemre Baginski, ez fontos kérdés, meg kell beszélnem a zasszonnyal odahaza.
Itt hosszabb szünet következett, amit a Nie Teraz közönsége meglehetősen rossz néven vett. Kiáltások hallatszottak mindenfelől: Halljuk, mit kívántál?
Még semmit, felelte Baginski méltóságteljesen. Csak nem fogom elsietni? Tíz év nem olyan nagy idő egy Halkirálynak.
A Nie Teraz meghökkent. Tíz éve nem tudtad eldönteni? És Vodek – tudják, az a kacskalábú – még rátett egy lapáttal: Azt mondod, a halad tíz éve ott lóg a híd alatt?
Baginski elismerte: Ott lóg. De most őszintén, mi bajotok vele? Benne van a vízben, ahogy megígértem.
Meg is lehet nézni?
Meg hát.
Nem kellett kétszer mondani. Ítészek és versenyzők kimasíroztak a hídhoz, ha ugyan masírozásnak lehet nevezni azt a szánalmas dülöngélést. Nézték, nézték a nagy semmit, ami ott volt a híd alatt, aztán egyszer csak megszólalt a Vodek:
Látom.
Ő nyert.