Kirándulni mentünk, mondjuk a Bükk-hegységbe.
Mindent szeretünk, ami domb, hegy, erdő, rét vagy liget. Még jobb, ha van a közelben egy kis patak, szépen csergedez a kövek között, és ha még egy kis vízesés is van, akkor egyszerűen tökéletes. Például a Pilisben a Rám-szakadék. De most nem ott jártunk nem is a Bükkben, csak azért mondjuk, hogy félrevezessük az ellenséget.
Mindenki tudja, milyen mifelénk a szokásos kirándulás. Erdő szélén autó megáll, derékon övtáska, háton vagy kézben márkásnak álcázott kútvíz, zsebben turistatérkép. Megindul a kék kereszten, mert tudja, hogy az a legszebb. Aztán előbb-utóbb országos kék lesz belőle. Dombtetőről körülnéz, magasabb ponton ködbe borul, és a turista lázasan keresi a legközelebbi csárdát, kocsmát vagy büfét, ahol sört mérnek. Sörre szendvics, szendvicsre sör, aztán még az autóhoz is vissza kell jutni valahogy. A pilóta nyűgös, mert ő sokkal szívesebben megnézte volna ezt-azt, mint az elázott söralátéteket.
Mi azonban nem így szoktunk kirándulni. Tényleg nem.
Nálunk meg van tervezve az itiner, az utolsó pontig. Nincs az a dörzsölt vendéglátós, aki el tudna téríteni minket az itinertől. Ha egyszer eldöntöttük, hogy megnézzük a Kecske-sziklát, vagy a kétszáz éves platánfát, akkor azt meg fogjuk nézni, még akkor is, ha közben a sziklából kőbánya lett, és elbontották, vagy a platánfáról kiderül, hogy tavaly telepített fenyves.
Rendkívüli eseménynek kell történnie ahhoz, hogy eltérítsen az itinertől.
Mint most ősszel… mondjuk, hogy ősszel, de nem akkor volt, az időpont szigorúan titkos.
De mondjuk, ősz volt, amikor minden sárgállik és piroslik, sok hullomás levél van a földön, de még nincs avarszőnyeg, mókusok gyűjtenék a mogyorót, de abból nincs egy se, csak a makk, rengeteg makk, de nem a Makkosmária körül; oda nem járunk, mert túl közel van. Megyünk, mendegélünk az országos kéken, keresztezzük a pirosat meg a zöldet, mi azonban nem térünk le, mit szólna ahhoz az itiner.
Maradunk a kéken, és azt figyeljük, milyen furcsa itt az erdő, piroslik, rózsállik, barnállik, a növények se olyanok, mint máskor, megannyi kóróval keresztezett árvalányhaj, szőrös levelű havasi gyopár. Ki van írva egy fatáblán: Irhás árok, de egészen biztos, hogy nem az, mert irhásnak ugyan irhás, de semmi esetre sem árok. Várárok, most kőhalom; de hol marad ez a mai költészettől? Jut eszembe, a modern versek közül azt szeretem a legjobban, amelyiknek ez a címe: Körkarikába borongva sarcol a sanda élet. A többi se sokkal rosszabb.
Közben kiérkeztünk az Irhás árokból, és most a különféle hámok között jártunk. Elég sok az el nem szarusodó, felszívó hám, lehet, hogy ez a Bükk gyomra vagy a tüdeje, de ezek csak metaforák. Valami hasonlót láthatott József Attila, amikor beleírt egy verset a jegyzetfüzetébe, oda.
Laphámok, köbhámok és hengerhámok következtek, szorosan egymás mellett sorakozó sejtekkel, differenciálódott érzékhámok vezették az ingerületeket, mirigyhámok váladéka folyt a patakmederben, de nem csergedezett, ó nem. Kissé narancsos volt már, ilyenkor nem olyan jó az esése. Esetleg a fekvése? Talán a retikuláris hámokat kellene faggatni a fekvés felől, elvégre nekik ez a szakmájuk: folyamatosan és mitotikusan osztódnak, mint a misszionáriusok.
Pigmenthámok védelmében haladtunk tovább, amelyek önfeláldozóan védelmeztek az ibolyák ellen, és egyszer csak ott volt a lik, a híres Hám-lik.
Szó bennszakad, hang fennakad, van-e még hasonlat, amit a Hám-likról el nem mondtak? Elcsépelten hangzanak a legszebb hasonlatok, közhely a legszebb jelző. Én se mondhatok mást, mint hogy a Hám-lik, az hámlik, köröskörül. Ezt látni, de még inkább érezni kell. Mit tudhat erről az, aki még sosem szaggatta le a lehámló hámot? Talán csak annyit, hogy surrog a dunce a donca mezőn. Ez nagyon kifejező, és nagyon mély, de sajnos nem én írtam… távolesően ódzkodom Pindar ormaitól.
Behatoltunk a likba, és alaposan körülnéztünk. Teljesen sötét volt. Egy ideig azt reméltük, hogy majd a denevérek… de nem. A Dene nővérek sem, pedig velük sokkal kellemesebb. Nem igaz, hogy a túlsúly kizáró ok. Kérdezzék csak meg a Dene Donatellát. Eddig mindössze egyszer zárta ki magát, akkor is csak azért, mert nem volt nála a kulcs.
Vagy a sápadt axolotlok a csúszós agyagon? Túl sötét volt ahhoz, hogy a pigmenthiányosság mértékét meg lehessen állapítani.
A barátnőm, Pedia Viki szerint itt egykor ősemberek, őslények és őslányok éltek, a rendkívül ritka lik-kultúra képviselői, liktorok és likterátorok. Az itt tapasztalt mély sötétség alapján ez több, mint valószínű. Likurgosz és a likturgia távolabbi kapcsolata sem kizárt. Eddig a kutatók még nem találtak más bizonyítékot, mint Likita Hruscsov emléktábláját a Hám-lik egyik félreeső helyén.
Hosszas bolyongás után találtuk meg a kijáratot. Felemelő élmény volt. Szédítő magasságokból szállított alá a likbegő, de nem ám a Tündérszikla táján. Elvégre a Bükk hegységben jártunk, illetve ott sem.
Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kirándulást. Semmi sem hámlik annyira, mint a Hám-lik! Belépődíj nincs, cicerone nincs, az élvezet tökéletes.
2 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Ez eszméletlen jól sikerült! Olyan mohón faltam a sorokat, mintha régóta éhkoppot szenvedne a szemem. Egyszerűen lenyűgöző írás. A végén a szójátékokat már halmoztad, de milyen jól! Nagyon tetszett Pedia Viki, de a liktor és a likbegő, na meg a Likita Hruscsov sem utolsó! Kár is kiemelni belőle bármit, mert az egész nagyon frappáns.
Kedves Arany, köszönöm, hogy itt gyártál. Nem is tudom, hogyam sikerült megírni, mert ez tényleg kívülről "jutott az eszembe," mintha valaki küldte volna odaátról.