Olasz csizma sarka, Aufidus folyó: Pollusnak ezek mind idegen szavak voltak. Mit jelent az, hogy olasz, és ki tartja számon, hogy milyen a formája ennek a félszigetnek? Pollusnak elég az, hogy ott van előtte a tenger: napsütésben kék, viharban meg szürke. Ebben vész el a folyó, amelyiknek még neve sincs. Miért is lenne? A folyók úgysem válaszolnak a szólításra. Nagy urak előtt sem hódolnak meg, mit várna tőlük a koldus?
Pollus nem szívesen gondolt magára úgy, mint mendikánsra. Nem vagyok én a világ szegénye, mondogatta. Van énnekem házam. No jó, mondjuk inkább azt, hogy kunyhó, nem igazán lehet meglóbálni benne a macskát. Elfér egy fekhely és egy láda, és ami ennél is fontosabb, megvéd a széltől és az esőtől. Megvan minden, ami kell, csak az egyik lábamat ne vették volna vissza az égiek. Nem vagyok én madár, hogy sokáig megálljak egy lábon! Koldus meg azért nem vagyok, mert nem szoktam kéregetni. Nem sűrűn fordul elő, hogy valamit el kell kérnem. Azt a kevés ételt, ami nekem kell, odaadják az emberek maguktól is.
Így volt ez egészen a nagy háborúig, így lesz ezután is, ha az istenek nem szeretnek annyira, hogy engem is elvigyenek a levágott lábam után. Mert szentül hiszem, hogy van egy ország, ahol az emberek mindent megtalálnak, amit itt a földön elvesztettek. A gazdák visszakapják a jégtől elvert termést, az asszonyok a síró pulyáikat, a lányok a tisztességüket; talán még a kutyákra is nagy jóvátétel vár a sok verésért, amit eddig kaptak. De leginkább az elveszett holmit fogjuk visszakapni, amit most egy nagy palotában őriznek a felhők felett. Tőlem még talán bocsánatot is kérnek, amiért olyan sokáig eltiltottak a futás örömétől.
Aztán igazán olyan nagy öröm-e a futás? Futottak elegen a nagy háborúban, a Cannae melletti réten, de boldognak egy sem látszott. Eldobálták a vértjeiket, pajzsaikat, utoljára még a fegyvereiket is, mégsem örültek a futásnak. Talán a lovas katonák; az meg nem számít, hiszen nem ők vágtatnak, hanem a paripáik. Pollus inkább csak a gyalogságot látta, a folyó túlsó partjáról, amikor már alább hagyott a vagdalkozás.
Ott gyülekeztek, akik már nem bírták el a fegyvert: mindenkinek csak útjában lévő vének, szakállukba dörmögő aggastyánok, rokkantak és lázbetegek. Néha eljutott hozzájuk egy-egy jó vagy rossz hír, ezt aztán meghányták-vetették egymás között. A hírhozók nem adtak sokat a kronológiára; sokan azt hihették, hogy a karthágói csak most kelt át az elefántjaival egy nagy havas hegységen; de az emberek itt a csizma sarkában már régóta hozzászoktak az idegenekhez, nem tekintették őket ellenségnek. Görögök, szikulok, oszkok, szamniszok, messzápok, mindenféle ismeretlen népek váltották egymást a tengerparton, Róma messze volt, és csak adószedők formájában jelentkezett. Lucius Aemilius Paulus és Gaius Terentius Varro kevéssé voltak népszerűek. Hát még, amikor Varro lovasai mindjárt a csata elején meghátráltak! Mindenki egyetértett az öreg Cartiussal, aki ezt mondta erre a hírre: Én ugyan még sosem láttam elefántot, de nekem jobban tetszik, mint ezek a republikánus lovak.
Egy idő után a csatatéren is nagy volt már az egyetértés a punok és a légiósok között, akik az Aufidus partján haraptak a fűbe. Szolgafélék járkáltak közöttük, de csak a vesztes fél halottjait vizitálták. Ez már nem tetszett az öregeknek. Nem is emberek ezek, hanem hiénák. A hiéna az egyik leggonoszabb állat. Kiássa az eltemetett halottakat, feltöri a kriptákat, beköltözik a megürült koporsóba. Varázserő van a szemében, még a kutya sem mer ugatni, ha ráesik a hiéna árnyéka. Ilyenek ezek is, kirabolják a halottakat, azt se bánják, ha még volna bennük élet. Aztán meghozták a hírt, hogy a karthágóiak rabolnak ugyan, de nem a maguk jószántából. Hannibál parancsára húzzák le a halottak ujjáról a gyűrűt. Valami jóslatot kapott a karthágói, azért akarja most lemérni ezt a tengersok gyűrűt.
Pollus még csak a mások ujján látott ilyen karikákat, neki magának egy sem volt a kezében. Kifényesedett a szeme, amikor elképzelte, mekkora halom lesz ebből a sok csecsebecséből. Aranyhegyek, drágakőhegyek… Mit csinálhat ezzel a sok kinccsel a karthágói? Nem húzhat ennyit az ujjára. Neki is csak tíz van, mint mindenki másnak. Ha csak nem bőrszíjra fűzik, úgy húzzák előtte a rabszolgái. – Cartius rábólintott: Furcsa szokások vannak Afrikában. A sógorom azt meséli, a numidiaiak a legközelebbi rokonukat is megölik egy kis ezüstért. Ezüst edényekben tartják valamennyi italukat, a vizet, a bort, de még az ecetet is. Azt hiszik, akkor nem romlik meg.
Pár ezüstpénz még jobb lenne, gondolták ezek a szerencsétlen emberek, akik még sosem látták közelről az élet lakomáját. Hátha bevarrták a paludamentum bélésébe! Mit beszéltek össze-vissza a hiénákról meg a sakálokról? Halottaknak másféle kincsre van szükségük, az ezüstöt nem vihetik át a jéghideg Cocytus folyón. De mire átkelhettek a Cocytus jóval szerényebb testvérén, az Aufiduson, már csak a letaposott fű és haraszt fogadta őket Cannae mellett. Mi mást tehettek volna szegények, megint fordítottak egyet a köpönyegen. Kell is nekünk az ezüst meg az arany! Mire jó a nagy gazdagság, ameddig van elég kenyér meg kása?
Ti magatok se tudjátok, hogy mit akartok, gondolta Pollus.
Elvolt magában, nem bánta, hogy a többiek magára hagyták. Nem is tudta volna tartani velük a lépést. Még hogy hiénák, dohogott magában. Szegény embernek szegény a törvénye is. Összeszedheti az elhullott szemet a tarlón, mint a mező madarai. Mézet vehet a virágból, akárki földjén terem. Nem lakatolják le a forrást, hogy a szegény ne ihasson. Amióta az eszemet tudom, ez volt a törvény, és vége a világnak, ha ez megváltozik.
Amit elvitt a karthágói, az sem volt az övé. Kétszeresen gazdátlan jószág az, amit itt hagyott.
Pollus még a zsombékokat is megforgatta. Nyugodtan megtehette, hiszen az idő örök. Talált is ezt-azt, ami nagy érték egy nincstelennek: eltört bronzcsatot, fél pár sarut, derékszíjat. Jó lesz az még egyszer, szűkebb esztendőkben. Lesz helye a ládában, a többi kacat között.
Néha megcsillant valami a bokrok tövében. Apró fémtárgy, vagy a megkívánás. A reménység a legnagyobb csaló: színes képeket rajzol a semmi falára. Egyszer aztán mégse hiába hajolt le Pollus. Vastag gyűrű hevert a porban, rajta a karbunkulus „akkora, mint az öklöm.”
Ez nem tréfadolog.
Pollus megtörölgette, előbb a szemét, hogy tényleg jól látja-e, aztán a gyűrűt, hadd ragyogjon.
Na te híres karthágói, mosolygott a szegény öreg, mérheted már a gyűrűidet, nem lesz pontos az eredmény. Ezt az egyet elvesztetted a nagy szerencsédből. Akármilyen nagy hadvezér vagy, az enyém lett ez a karbunkulus. Erre akár mérget is vehetsz.
De aztán megenyhült Pollus, és hozzátette: Karthágói, ne siras_distinctd a szerencsédet. Visszakapod ezt is, amikor az összes elefántod. A felhők fölött, ahol mindent örökre megőriznek az égiek.