Amikor Gárdonyban jártam és erről a csodaszép tájról írtam a ,,Velencei-tó partján 2012. őszén" című írásomat, a vasútállomásról a tópart felé sétálgatva találkoztam idősebb emberek vidám társaságával, és amikor, mivel ismerem Gárdonynak a tóparti részén a járást, megkérdezték, hogy sokszor járok-e erre, azt feleltem, hogy évente csak egyszer, legfeljebb kétszer. A csodálkozó kérdésükre, hogy miért csak ennyiszer, azt feleltem, azért, mert sokfelé járok az országban Debrecentől Keszthelyig, de pl. Nyíregyházát se hagyjam ki. Újabb kérdésük:
– Két bottal?
– Igen -volt a feleletem -, de azért vonattal is.
Elmosolyodtak, majd egyikük egy szól szituált, jó fizikai és szellemi kondícióban lévő idős hölgyhöz fordulva neki azt mondta:
– Látod, mama, az úr itt (ez én voltam) ilyen állapotban is két bottal bár, de járja az országot. Te meg a harmadik emeletről is nehezen mozdulsz ki, pedig felvonó is működik a házban.
Szerintem az országjáráshoz sok egyéb mellett igény is kell. Olyan szép az országunk, de ez a földi világunk is, hogy érdemes azt járni, ha lehetőségeink és az alkalmaink megvannak ahhoz.
1 hozzászólás
Milyen kedves megfogalmazast es felhivast rejtettel itt el….hogy mennyivel többet er szetnezni a sajat orszagunkban, mintsem örökke otthon a negy falat nezni…de ahogy telnek az evek, egyre nehezebben mozdulunk ki a komfort zonankbol…Bar mindenki olyan bator utazo lenne, mint Te, akit mindig erdekelnek az uj dolgok, es benne van a menni-akaras!
Remelem sokan olvassak az irasod, es mernek kiszakadni az otthon nyujtotta biztonsagos környezetböl. Jo volt olvasni,
H.