Szépen, egyenletesen esett a hó, és fehérré varázsolta a láhauli erdőt. A kolostorhoz vezető utak közül már egy sem látszott. A szerzetesek nem bánják, szeretik, ha nyugalom van a házban és a ház körül. Télen elmaradnak a látogatók, senki sem kutat a régi kéziratok között, és az idős amerikai hölgyek sem követelik, hogy mutassák meg nekik Vadzsabhairava rendkívül illetlen szobrait. Aktív könyörületről és magasabb rendű tudásról fecsegnek, a cél és az eszköz egységéről zsolozsmáznak, de Kardang szerzetesei már régen nem hisznek nekik. Az illetlen szobrokat összeszedték és elzárták egy használaton kívüli imateremben. Ott egymás között lehetnek a bika-, vadkan- és medvefejű istenségek a paredráikkal együtt, akiket még a lelakatolt raktárban is le szoktak takarni, sűrű bocsánatkérések közepette.
Az istennők persze nem aludtak a meditációs Buddhák és Bódhiszattvák, a különféle Vadzsra-uraságok ölében, akik néha olyan hangosan szólaltatták meg a ghantákat, a kis harangokat vagy nagy csengettyűket, hogy a szerzetesek befogott fülekkel menekültek a jabjumok veszélyes közeléből, egyes novíciusok pedig arról álmodoztak, hogy egy napon megtalálják a hátsó bejáratot.
A jabjumok bronzból vagy rézből vannak. Mi az a bronz? – kérdezte Gjalme Togten, aki még csak hat éves volt, és tulajdonképpen valami egészen mást szeretett volna kérdezni. – A bronz, az ugyanaz, mint a nyolc dhátu, felelte bölcsek Csagul, és észrevétlenül megnyalta a szája szélét. A múlt éjjel már megint szólt az összes ghanta. Ezt még a Bhaga folyó túlsó partján, Kejlongban is hallják… Csagul az ajtóra tapasztotta a fülét, de aztán gyorsan el is vette onnan, mert az ajtó rezgett és táncolt, szinte kirepült a keretéből. Régen még mindegyik istenségnek megvolt a maga helye. Mély falfülkékben ültek vagy álltak, és nem látták egymást. A látás zaklatja fel a legjobban a többi érzékszervet, állapította meg Csagul, aki már elmúlt 12 éves, és többet tapasztalt, mint amennyiről tudtak a mentorai. Ez azonban nem tartozik Gjalme Togtenra, aki még éppen hogy csak kinőtt a gyorstüzelő nadrágból. Amilyen buta, még elmondta Geze Rinpócsénak. Verni nem szoktak a kolostorban, csak böjtöt parancsolnak; néha több napra valót kellene egyszerre koplalni, de a halmazati büntetéseket rendszerint elfelejti Csagul; a bűn csúnya dolog, de éhen maradni még fájdalmasabb.
Hol lehet a hátsó ajtó? Hajdan mindig úgy építkeztek az emberek, mint a mormota vagy a mezei egér: össze-vissza furkálták a földet, hogy veszély esetén bármelyik irányba el lehessen menekülni. De ha nem tették volna meg maguktól, biztosan pótolják a mulasztást a rablók. Minden bandita tudta, hogy kincset csak két helyen lehet találni, a namgjal palotájában vagy a kolostorban. De a palota körül fegyveres őrök állnak, mégpedig nem kevesen. A kolostorokat viszont nem védi más, mint a diadalmas Buddha Maitréja.
Tiszteletreméltó, kérdezte Csagul remegő izgalommal a tanítóját, mit kell tennünk, ha valami elveszett, és nem tudjuk megtalálni? – Ilyenkor a lemondás nemes erényét gyakoroljuk, felelte Ramocse láma, miközben szórakozottan küzdött a ruhája alatt megbúvó élősdiek seregével. A tetvek köztudomásúan lassú állatok, de még így is könnyen elszöktek a láma kövér ujjai elől. – Tiszteletreméltó, kérdezősködött tovább Csagul, tegyük fel, hogy egy nagyon fontos dologról van szó, ami az egész kolostor javát szolgálja? – Ugyan mi veszhetne el, amikor a tiszta valóságban semmi sem létezik, elmélkedett a láma, és még ha létezőnek tekintenénk is, bizonyos, hogy kívül és belül üres. – Ma rossz napja van a lámának, állapította meg bosszúsan Csagul, de azért feltette a harmadik és most már nagyon szabatosan megfogalmazott kérdést: Tiszteletreméltó, mi a teendő akkor, ha olyasmi veszett el, amire feltétlenül szüksége van a bűnös emberiségnek ahhoz, hogy elérje a nirvánát?
A bűnös emberiséget természetesen nem lehet elutasítani. A láma az égre nézett, mintha onnan várná a választ.
Megkérdezzük a mindent látót, – felelte magától értetődően. – Van ilyen Láhaulban? – De mennyire, bólogatott Ramócse. – És is ismerem? – Azt nem tudom, de biztosan hallottál róla. Majdnem fehér a színe, csak itt-ott díszítik fekete foltok. A torkán fekete masétát, a fülei hegyén fekete pamacsot visel. Kétszer akkora mancsa van, mint neked. Sziklahasadékokban lakik, és éjszaka jár vadászni. De most már eredj és tanulj, vagy keress magadnak hasznos munkát. Semmi jó nem származik abból, ha egy gyerek mindent tudni akar.
A tiszteletreméltó csak tréfálkozott, állapította meg Csagul elkeseredetten, amikor már talált egy jó rejtekhelyet, ahonnan nem zavarják el egyhamar munkára. Majd éppen a nagy hegyi macska fog nekem segíteni.
De aztán jobban elgondolkodott a láma szavain. Lehet, hogy mégsem tréfából emlegette a nagy hegyi macskát? Tudjuk, hogy jó szeme van, mindenféle rejtett dolgot észrevesz. A nagy macska mindent lát, de őt nem látják sokan.
A dákinik között azonban nincs hiúzfejű, töprengett tovább Csagul, miközben kibontotta a sárga selymek közül a könyvtáblákat. Ez ugyan szigorúan tilos, de a tudásvágyat nem lehet elfojtani. A 14. napon jelennek meg a Bardo haragvó istennői, előbb a négy kapuőrző, aztán a húsevő démonok. Jak, kígyó, leopárd, mongúz, tibeti medve, barna medve…
Ezen a ponton nagy robaj hallatszott: valaki leverte a gondosan egymásra tornyozott vizes edényeket. Nem törnek el, hiszen ezek is bronzból vagy rézből vannak, de micsoda vigyázatlanság!
Persze, gondolhattam volna, Gjalme Togten.
Tanulsz? – kérdezte a gyerek, teljesen feleslegesen.
Jobb lesz, ha visszarakod a helyükre az edényeket. Majd ad neked a tiszteletreméltó…
Nem is én vertem le, felelte Gjalme pimaszul. Mit olvasol?
Csagul gyorsan visszacsomagolta a könyvet a sárga selyembe, de már későn, Gjalme felismerte a szöveghez tartozó rajzokat. Hű, a mindenit, mondta a gyerek, megmondom a tiszteletreméltónak, hogy a dákinikat nézegetted, és leverted az edényeket. – Pontosan neked fognak hinni, te kis puha… azt se tudod, hogy kik azok a dákinik. – De tudom, a jakfejű ráksaszi, a kígyófejű bráhmani, a rókafejű Dandá… – Nem igaz, Dandá csak később jelenik meg, dél felől. – Akkor Norszung, akinek szarvasfeje van. – Buta gyerek vagy, Norszung nyugat felől jön, zöld és vörös. – Jól van, mondta erre sértődötten Gjalme, nekem ezt még nem is kell tudnom, én még csak a Nyungmét gyakorlom, és különben is…
Csagul mindent a helyére rakott, a könyvet és a bronz edényeket, aztán gyorsan visszavonult. Ettől a szemtelen kölyöktől kitelik, hogy még egyszer felborítja az állványt. Így is nagy szerencse, hogy ezt az éktelen csörömpölést egy láma se hallotta meg.
Csagulnak eszébe jutott, hogy neki ilyenkor a templomban kellene lennie, a közös meditáción. Nagyon unalmas, de legalább annyi teát ihat, amennyit csak akar. Beosont a templomba, és leült egészen hátul. Lefekvés után ki fogok szökni a kolostorból, meditált Csagul, kiszökök, kiszököm, átmászok a kerítésen, nem fogja észrevenni senki. Lehet, hogy nincsen hiúzfejű dákini, de van Szimhamukhi és Vjághramukhi; akármilyen veszélyesek, ők is csak nagy macskák, az erdő titkainak őrei.
Láhaulban még nyáron is hidegek az éjszakák, nemhogy télen. Csagulnak csak egyetlen felső ruhája volt, az sem elég vastag. Egy kicsit ugrált a hóban, hogy felmelegedjen. Hol kóborolhat ez a magányos vadász? Biztos csak annyi, hogy a sziklák között, hasadékokban, párkányok alatt lakik. Csendesen kellene lopakodni, mert nagyon jó hallása van. Csakhogy alattomos faágak lapulnak a hó alatt, amelyek minden óvatlan lépésre megreccsennek. És éjszaka mindegyik lépés óvatlan, még akkor is, ha odafönt széles ezüst tányérként ragyog a hold.
Sötét árnyékok suhantak a fenyők között, de könnyen lehet, hogy csak rókák. Bemerészkednek a faluba még nappal is. A gazda szeme láttára lopják el a csirkét. Egészen úgy viselkednek, mint akik otthon vannak. És igazuk is van, ők voltak itt előbb. Hívatlanul tolakodtak be közéjük az emberek. Jól mondja a tiszteletreméltó, nagyon erős az illúzió. Rókák vagy emberek, mindenki azt hiszi, hogy neki csak jogai vannak, másoknak meg csak kötelességeik. Persze ha úgy vesszük, most én is a tilosban járok. No de nekem mindössze egy kérdésem lenne, egy egészen kis kérdés: merre találom a hátsó ajtót? Nagy hegyi macska, neked kiváló szemeid vannak, meglátod az ajtót akkor is, ha szekrényt toltak eléje vagy elfalazták. Márdzsári, elég, ha csak néhány szót szólsz, neked ez semmibe sem kerül. Nem azért jöttem, hogy elvegyem tőled a drágaköveidet. Tartsd meg az összes gránátkövet vagy karbunkulust…
Most egy egészen nagy árnyék suhant el a fenyőfák között. Nem félek, ismételgette magában Csagul. Lehet, hogy reszketek egy kicsit, de csak azért, mert fázom. Nem félek, még akkor sem, ha maga Buddha-Heruka repülne erre sas-szárnyakon. Ő csak a kígyókat támadja meg, én pedig nem vagyok kígyó.
Ekkor megszólalt valaki egy vastag fatörzs mögül, nagyon is jól ismert hangon: Na most elkaptalak! Fogadni mertem volna, hogy te császkálsz itt az erdőben.
Gjalme, nyögött fel Csagul, mit keresel itt éjszaka? Nem tudod, hogy ilyenkor a kolostorban kellene lenned?
Neked is, vágott vissza a kölyök.
Megtudhatom, mi bajod van velem, miért leselkedsz utánam egész nap?
Nem leselkedek, bizonygatta a gyerek, tiszta véletlen, hogy kétszer is találkoztunk, a folyosón meg a könyvtárban. – Persze az is véletlen, hogy utánam jöttél az erdőbe. – Nem tudtam, hogy te vagy itt, szabadkozott Gjalme Togten. Csagul nem válaszolt, csak ennyit gondolt magában: A szemed se áll jól. Nem tudom, mit akarsz tőlem, de biztos, hogy nem rendes dolog. Mindjárt megkérdezed, hogy minek jöttem ide, én meg mit mondjak? Talán azt, hogy a nagy hegyi macskától akartam megtudni egy titkot?
Minek jöttél ide? – kérdezte Gjalme kíváncsian.
Mit mondhatott volna erre Csagul? Te még kicsi vagy, nem értheted meg, hogy a világban nem történhet észlelés. Nem lehet észlelni a személyt, a létezőt, a lelket, a törvényt vagy a törvény hiányát. Való igazság, hogy nem történik sem észlelés, sem nem-észlelés. Ezért tanította a Buddha: Akik a törvényt úgy ismerik, mint a vízen átszállító hajót, azok egyáltalán nem ismerik a törvényt.
Gjalme elképedt, amikor meghallotta ezt a választ. Ez nagyon mély. Csagulnak bizonyára igaza van.
Nem is szólt egyetlen szót sem, amíg vissza nem érkeztek a kolostorba, egészen pontosan arra a helyre, ahol a szelek és a viharok lerontották a kerítést. Akkor is csak azért szólalt meg, mert Csagul feltett egy kérdést.
Miért, miért? Hát mert egy csomó lábnyomot láttam itt a hóban.
Hiúz-szemed van, felelte elismerően Csagul.