Ilyen az élet 8.

8. fejezet
Eltűnődtem az olvasottakon. Deja vu érzésem volt. Mintha, igen mintha ez velem valamikor megtörtént volna, vagy csak olvastam? Kezdek emlékezni arra, amit olvastam? Nem tudom. Főleg az a rész volt ismerős, ahol arról ír, hogy elhagyta a szerelme. Valahogy furcsán közelinek tűnt ez az élmény, de emlék nem társult hozzá. Megnéztem a kiadás évszámát, már három éve, hogy megjelent. Az elhagyottság érzését pedig egészen közelinek véltem. Egyhuzamban kiolvastam, ami még vissza volt a könyvből.:

A szerelemről
Mi lenne, ha elmondhatnék neked mindent őszintén? De miért is ne mondhatnám el?
Az első szerelem három évesen talált rám. A fiú kilenc éves volt, magas, fehér bőrű, szőkés és hihetetlenül kék szemű. Kaptam tőle egy szál rózsaszínű rózsát, tanított játszani a game boyán. Sokra nem emlékszem már abból az időből, de arra igen mennyire szerettem őt. Azt képzeltem mindig mellettem van. Úgy játszottam, mintha ő is ott lenne. Rajzoltam is neki, de arra már nem emlékszem oda mertem-e adni.
Nem tarthatott túl sokáig, bár az idő ilyen távolból, már összefolyik, talán egy hónap volt, vagy kettő. Azt hiszem új naptárat, vagy valami más papírt lengetett a válla felett, én pedig mögötte mentem. Nem vett észre, és véletlenül fejbevágott vele. Nem nagyon fájt, de elgondolkoztam vajon direkt volt-e. Arra jutottam, hogy biztosan készakarva, és direkt nem vette észre, ezt az egészet előre kitervelte ellenem. Kicsi szívemnek nagyon fájt, hogy egy ennyire szeretett személy ilyen csúnyán elárult. Egy darabig még hergeltem magam, aztán nekimentem. Ő ült egy széken, vagy talán fotelben, már nem tudom, csak azt, hogy ütöttem gyenge ökleimmel, ahogy csak erőmből telt, hatalmas harag és indulat fűtötte kicsi testem. Másra nem is rémlik ezzel kapcsolatban, csak a meglepődött, gyönyörű, világoskék szemei. Nem tudta, miért kapta, azóta sem tudja. Egészen úgy éreztem magam, mint egy megcsalt feleség. Miután már belefáradtam az ütlegelésbe, ültem egyedül egy sarokban, és odajött hozzám egy kisfiú, csoki és vagy két fajta cukor volt a tenyerében, amit felém nyújtott. Az édességnél jobban kevés dolgot szerettem, még ma sem tudok anélkül élni, de akkor elutasítottam. 3 évesen kegyetlenül büntettem magam a szívfájdalom miatt.
Nem sokkal később óvodás lettem. Volt a csoportban egy kisfiú, magas, fehér bőrű, szőkés hajú és világoskék szemű. Talán furcsa, de még emlékszem arra a pillanatra, amikor először néztem a szemébe. Nagyon-nagyon hasonlított az első szerelmemre. A folyamatot mindig nehezebb felidézni, hogy hogyan is lettünk mi olyan jóba. Fogtuk egymás kezét, ha csak lehetett, és úgy sétáltunk az udvaron. Együtt játszottunk és beszélgettünk, fontos dolgokról. Ő ugyanis hadvezér volt. Két óvoda osztozott egy nagy udvaron, és a fentiek folyamatos harcban álltak velünk, a lentiekkel. A mi óvodánknak ő volt a hadvezére, a legmagasabb, a leghelyesebb, a legjobb focista, a leggyorsabban futó, a legerősebb… és az én párom. Mesélt róla, hogy sokan vannak, és a fentiek hadvezérét Dominiket nem tudja legyőzni, hírhedt kisfiú volt. Egy fekete hajú, gazdag családból származó gyerek.
Az a fajta volt, aki mindig megvédett, ha összetűzésbe kerültem ezzel-azzal, fiúkkal, lányokkal, mert ez bizony erős akaratomból kifolyólag előfordult. Ő viszont megvert mindenkit, aki engem bántani akart. Együtt táncoltunk az óvodai ballagáson, később ugyanabba az iskolába mentünk, de nem egy osztályba. Elsőben még meg-megtaláltuk egymást, de az érzések egyre halványodtak, és igencsak lefoglalt minket az a komoly tanulás, ami az első osztállyal járt.
Másodiktól aztán vele minden megszűnt, érkezett ugyanis egy új osztálytársunk. Befogadó társaság voltunk, ilyen szempontból a legjobb az évfolyamon, ezért az igazgatóság úgy határozott, hozzánk kerül. Problémás gyermekről volt szó, mentális zavarokkal. Finoman próbált is felkészíteni minket az osztályfőnökünk: – Nem hétköznapi kisfiú, viselkedészavara van, de fogadjátok be őt is – mondta a kemény szavakat, és hideg kék szemét végigjáratta rajtunk, senkivel sem véve fel szemkontaktust.
Úgy ítéltem meg, jobb lesz távol tartani magam tőle, ha olyan, mint a c osztály hírhedt, elkényeztetett, szintén problémás gyermeke.
Viszont az ajtó tárult, és a másik tanárnőnk bemutatta a vézna, szőke kisfiút, ijedt zöld szemekkel. Egyből a szemébe néztem, csodaszépen ragyogott. Lepakolta a felszerelését, ami persze nem egyezett a miénkkel. – Új könyvekre lesz szükséged – hangzott a tárgyilagos kijelentés ismét osztályfőnökünktől. A kisfiú a gyengédebb, inkább egyfajta segéd szerepét betöltő tanárnőhöz fordult, aki bekísérte. A mosdóba kéredzkedett. Míg kiment tekintetemmel követtem. Az óra ment tovább, már jó tíz perce kint volt, mikor illedelmes kopogás után újra ott állt ő, immár síró, könnymaszatos, szipogó fiúcska: – Nem tudom, hol van a fiúmosdó – rebegte. Kedves tanárnőnk pártfogásba vette. Én együtt érzőn néztem rá, a nevető osztály közepette.
Amiért lenézték, amiért kicsúfolták; úgy éreztem kompenzálnom kell, ha mással nem is legalább egy-egy bátorító, kedves mosollyal. Én is kilógtam a sorból, mindig is különböztem a többi kislánytól, nekem rövid hajam volt, nekik hosszú, nekem nem volt kilyukasztva a fülem, a többieknek igen, én szemüveges voltam, körülöttem senki, én általában szoknyában jártam, míg ők nadrágban, ezért egy picit úgy éreztem, valahogy hozzám tartozik, amiért más.
Egyre gyakoribbak lettek ezek az összepillantások. Mindig megtaláltuk a módját, hogy más ne vegye észre, de nekünk mégis sokat jelentett. Egyik nap egymás mellé tettük a táskánkat. Attól kezdve ez egyezményes jellé vált. Ha valami nem tetszett kicseréltük egy másik táskával a sajátunkat, hogy távolabb kerüljön egymástól az a két bizonyos tárgy.
Versenyt futottunk, olvasás gyorsaságunkat is összemértük. Ezer apró ajándék volt naponta, hogy a szemébe nézhettem, hogy megkínált az uzsonnájából. Egyszer valami gyümölcsös sütije volt, amit nekem akart adni.
– Az mi a tetején? – kérdeztem.
– Meggy.
– Akkor nem kérem.
– Cseresznye, cseresznye!
A közelségét éreztem minden percben. Reggelente ő volt az első, akit megláttam az iskola előtt, akkor ébredtem a szívem nagy dobbanására. Vártam mikor találkozunk a táskatartónál, mikor kérdez valamit, mikor játszunk együtt, mikor nyitja ki az ajtót, és tartja végig az egész osztálynak, csak hogy rámosolyogjak, mikor hoz vizet szintén az egész társaságnak, csak hogy nekem is tölthessen, mikor jelentkezik, hogy összeszedhesse a rajzokat, csak hogy megsimogathassa a kezem…
Később egy csinos osztálytársnőm szemet vetett rá. Talán neki is feltűnt a szeme különleges csillogása, nem tudom. Olyan ügyesen próbálta becserkészni, hogy már el is érte, tetszett a fiúnak.
Ezután úgy döntöttem, ha ő így, hát én is így. Körülnéztem ki jöhet szóba, a környezetemben. Volt egy fiú, nem régen ismertem meg, helyes volt, és tetszettem neki. Éreztettem az osztálytársammal, hogy van más. A módszer e tekintetben bevált. Tudomásomra hozta, hogy már nem is tetszik neki az a lány. Ráírta a székemre, hogy szeret, és odaküldte a legjobb barátját, hogy mondja el nekem, belém szerelmes. Vívódtam. Úgy, ahogy azelőtt még soha. Persze a régebbi nagy szerelem győzött, de idővel annak is vége lett. Más-más iskolában folytattuk a tanulmányainkat.
A ballagás utáni nyáron, mikor már tudtam, hogy vége, hirtelen felbukkant az első szerelmem. Először meg sem ismertem, de ahogy a szemébe néztem, hirtelen akkorát dobbant a szívem, hogy már biztos voltam benne ő az, és így is volt. Emlékezett rám, de a szerelem ezúttal teljesen egyoldalú volt. Később egy közösségi oldalról tudtam meg, hogy jár valakivel. Ez volt az az időszak, amikor az érzelmek a fizikai testet is beteggé tették, de legalábbis hozzájárultak. Jó fél évig szinte folyamatosan beteg voltam. Íme, egy kis ízelítő.

Kellemes délelőtt a kórházban
– Az ott vér? – mutatok egy csepp vörös pöttyre a padlón.
– Nem, piros festék! Mégis mit gondolsz, mi lehet egy rendelőben? Mivel kezdjünk vérvétellel, vagy laktóz vizsgálattal?
– Szerintem jobb lenne előbb túl lenni a vérvételen, mert attól fél egy kicsit – veti fel anya.
– Kicsit? – kérdezek vissza, annak reményében, hogy csak rosszul hallottam, hogy vérvételt említett.
– Megpróbálja kitapintani a vénám; nem találja; megpróbáljuk a másik karomon, jól ökölbe szorítom a kezem, nehogy félrebökjön, mint a múltkor.
– Ügyes, hozzáértő kézzel böki belém a tűt, én nem nézek oda. Két adagot is levesz. Miután megkértem, hogy ne mondjon semmit a vérről, mert nem bírom, bíztatóan közli:
– Most folyik a véred. Vagy ne mondjam, hogy spriccel?
– Leesett a vérnyomásom, kaphatnék inni?
– Majd, kaphatsz, de éhgyomros vizsgálatra jöttél.
– Már csak foltokat látok.
– Lélegezz mélyeket!
Én lélegeztem is,… de a következő pillanat, amire emlékszem, hogy hirtelen egy álomból ébredek, és fogalmam sincs, kik ezek az alakok körülöttem, és miről beszélnek. Az az érzésem, hogy egy háború frontvonalán fekszem, mindenki rohangál, menti az életét, én meg megsérültem, talán meg is halok. A földön fekszem, piros csizmás lábam egy fehér köpenyes nő emeli magasra.
– Valami olyasmit kérdezek, hogy „Most mi van?”
– Elájultál.
– Tényleg?
– Mi történt itt? – kérdezi egy ápoló, aki éppen arra jár.
– Á, csak egy kis vérvétel – legyint a nővér.
– Lassan föltápászkodom, és ketten kísérnek egy székhez.
– Hogy érzed, fel tudnál most fújni egy lufit?
– Nem tudom – válaszolok bágyadtan.
– Máris kapok valami fura szerkentyűt, hogy fújjam.
Én szót fogadok, de már megint csak foltokat látok. Ekkor visszajön az ápoló, aki az előbb kérdezett, csak a hangjáról ismerem meg, valami kéket látok, talán a köpenye. Kerekesszékbe ültetnek. Hát eljött ez a nap is. Áttol a fektetőbe. Lassan, nagyon lassan átkászálódom a legközelebbi ágyra.
– Úgy nézek ki, mint a halál? – kérdezem a nővért keserűen.
– Még nem volt szerencsém a halálhoz – válaszolja, és siet a dolgára.
Anya lehúzza rólam a csizmákat, és néhány párnát tesz a lábam alá. Tíz perc múlva már egész használható állapotban vagyok, úgyhogy kapom is a megígért folyadékot, aminek kegyetlen íze van. Körülbelül olyan, mintha egy kanál mészhidrátot egy kis vízbe kevertek volna. Megiszok, amennyit bírok, a zaccos részét anya kiönti. Fél órás szünet, aztán ismét fújhatok. Ez alatt a szomszéd szobából, amitől csak egy zöld függöny választ el, átszűrődő zajok, hangos rádió és egy bácsi monológja a rosszul működő készülékkel visszarángat a földre, és egészen magamhoz térek. A fújás után, már olvasni is van kedvem, de amikor a veréb helyett vérebet látok, és Teremtő helyett Temetőt olvasok, feladom.
Nehéz eset
– Meddig kell majd a kórházban maradnom?
– Valószínű, hogy legalább egyet bent alszol.
– Mit csinálnak velem?
– Lehet, hogy infúziót kapsz.
– Jaj, ne! Csak azt ne! Ugye meg lehet beszélni velük, hogy én iszok, amennyi belém fér, csak az infúziót hagyjuk ki.
– Talán. Aludjunk légy szíves.
– De a kórházban magasított fejaljú ágyak vannak, én azon nem tudok aludni.
– Állíthatóak.
– Milyen a párna, ne vigyem a sajátom?
– Kényelmes a párna.
– De ugye nem tükröznek meg?
– Sóhaj.
– Ha mégis megtükröznek, akkor elaltatnak, és kapok érzéstelenítőt?
– Nem, vagy az egyik, vagy a másik.
– Hogy altatnak el? Ugye nem nyomnak tűt a vénámba?
– Nem, rád raknak egy maszkot és számolnod kell, amíg el nem alszol.
– Ettől kapott apa tüdőgyulladást?
– Nem, azt már nem használják.
– Ha elaltatnak, nem érzem, hogy mit művelnek velem?
– Nem. Nagy műtéteket hajtanak végre altatással, és a beteg nem érzi.
– De amikor felébredek fájni fog?
– Nem fog fájni, nem történik beavatkozás, csak megnéznek. Kérlek, aludjunk már!
– Milyen lesz felébredni?
– Olyan, mint az ájulás után. Feküdj le te is!
– Holnap sok citromfű teát főzz, de valami nyugtatót is adhatsz. Milyen szörnyűségeket követnek még el velem? Koncentrikus köröket rajzolnak a hasamra, és célba dobást játszanak az injekciós tűvel?
– Nem!
– Felvágják a hasamat késsel, vagy elfűrészelik valamelyik csontomat…
– Nem, nem, jaj, de kár volt bármit is mondanom. Aludjál szépen, majd holnap meglátjuk mi lesz.
– Jó, de ugye nem tükröznek meg, és nem szúrnak belém tűt?
– Nem bírom tovább!
Másnap reggel:
Rohanás a vécére. Fogat mosok.
Rohanás a vécére. Felöltözöm.
Rohanás a vécére. Iszom a nyugtató teából.
Rohanás a vécére. Összepakolunk, mert valószínű ott alszom.
Még egyszer, a biztonság kedvéért elmegyek a mosdóba. Puszi mamának, és már indulunk is. Egész nyugodt vagyok. Az osztályfőnök telefonál. Elmesélem, hogy mi a helyzet. Jobbulást kíván.
A kórháznál két ismerőst látunk, de nem figyelnek, hiába dudálunk. Parkolóhely nincs.
– Anya, itt nem vártak. Az iskolában üres a helyem; menjünk inkább oda!
– Szeretnélek oda vinni, de nem lehet.
Az információnál azt mondják, nem kell bejelentkezni, csak menjünk fel. Fent azt mondják, menjünk le, mert be kell jelentkezni.
Leülünk, és várunk. Várjuk, hogy valaki ránk nézzen, foglalkozzon a bajommal, de nem történik semmi. Kék és fehér köpenyes alakok szaladgálnak a végtelenbe kúszó folyosón fel és alá. Néha fekvő beteget tolnak ágyon, máskor kerekesszékben ülőket. Egy ember kis asztalkánál ül, és valami munkát végez a laptopon. Már nem emlékszem, hogyan kezdtünk el beszélgetni, talán felsóhajtott, hogy mennyi munkája van, és miután felvettük a szemkontaktust, elmesélte a fél életét. Megtudtuk, hogy részidőben a Tescóban dolgozik, hajnalban újságot hord, mindezt mennyi pénzért, de sajnos még ebből sem tud kijönni, ezért vállal harmadik állást is. Albérletben lakik Szekszárdon, de Bonyhádon is dolgozik… szóval nehéz az élet. Most halt meg a nagymamája, néhány héttel ezelőtt. A lakásában eldugva össze-vissza borítékokat találtak mindenfelé tele pénzzel… Biztosan nem látszottunk bűnözőnek, mert amikor nagyon belemélyedt a munkájába, elköszöntünk, és bementünk egy kisebb várószobába, ahol ugyanilyen szimpatikusak lettünk a bent ücsörgő néninek. Rögtön elmesélte hányszor műtötték, honnan jött, és miért van itt. Később a két fiatalabb várakozó hölgy is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Kellemesen elvoltunk, egészen addig a pillanatig, amíg valakit be nem hívtak, akkor az illető arca elkomorult, és elindult a kétszárnyú, mindig csukott fehér ajtó felé nehezen szedve a levegőt.
Ezt én sem kerülhettem el. Kissé meglepődtem, amikor kiderült, hogy ott is csak várószobán vagyunk. Fura szerkentyűkkel mászkáltak egyik kis teremből a másikba a köpenyesek, néhányan a számítógépeken pötyögtek folyamatosan, egy kedves kék egyenruhás hölgy pedig a folyton csengő telefont vette fel századszorra is ugyanazzal a lelkesedéssel.
– Haló, Endoszkópia Olga vagyoók! – ilyen dallamosan csengő jókedvvel kétpercenként, ennél már csak az lett volna hangulatosabb, ha úgy szól bele, hogy: Hullaház! Halkan megkérdeztem anyát, hogy ki van kékben és ki van fehérben, gondoltam, ha valaki, akkor ő tudja, kórházban dolgozott valamikor.
– Mi a kérdés? – fordult hozzám hirtelen anya helyett Olga, mire elismétlem, már mindenki nevetett. – Ő itt a főorvos úr kékben – mutatott a mögöttem álló őszes férfira. – Akik kékben vannak azok az orvosok, akik fehérben, azok az ápolók, ja és ő itt a mosogató fiú, ő is fehérben van – intett egy fiatal fekete hajú fiú felé.
Hamarosan azonban kiderült, hogy a múltkor ájulás árán megszerzett vérem sikeresen elkeverték, és nem tudták megvizsgálni, ezért újra kell venni, mint egy filmet újravenni.
– Jaj, de én a múltkor is elájultam, engem fektessenek le…
Vérvétel után ismét várakozunk a kétszárnyú ajtón belül.
– Na, nem is volt semmi ájulás, akkor most már túl vagy a nehezén, még egy vizsgálat lesz.
Én nem hiszem, hogy túl lennék a nehezén. Amíg ismét átadjuk magunkat az idegőrlő várakozásnak, nézelődöm. Jön egy nagy hasú, fehér szakállas bácsi, biztosan a mikulás szabadságon, szegény, hát ő is beteg. Aztán egy néni fehér papucsban, fekete szoknyában, fehér blúzban fekete szemöldökkel és fehér hajjal, valahogy nagyon mókás látványt nyújt, még sincs kedvem már mosolyogni. Hívnak a vizsgálatra.
– Akkor most beleegyezel a tükrözésbe?
– Altatással igen.
– Altatással? –nevet – Hát ez jó, fél év múlva esetleg el tudjuk intézni.
Még vagy két tucat kérdést feltesz, megtapogat… rám néz; egy kislányt lát, olyan 14 év körülit, alig 160 centist, nem egészen 50 kilóst, sápadt porcelánfehér bőrűt, festék nélkül, agyongyötört szemekkel. Sóhajt, felír egy rakat gyógyszert, és hazaenged.
Ez nagy megkönnyebbülést jelentett, de amikor visszatértek a borzalmas görcsök, az a fajta, amikor a fájdalomtól önkénytelenül kijön a könnyem, és úgy érzem ennek már sosem lesz vége, könnyű nagyon mélyre kerülni. Elment az életkedvem. Egy barátnőm éppen akkor hívott fel, csak annyit beszéltem, amennyit muszáj volt, majd magamból kikelve megmondtam anyának, hogy nem vagyok itthon, akkor sem, ha a Dalai Láma keresne halaszthatatlan ügyben.
Szerencsémre a legsötétebb éjszakákat is világos hajnal követi, egy hajnal, amiben ott van a remény, a jobbra, a szebbre, a fájdalommentesebbre.
Különféle taktikákkal próbáltam elviselhetőbbé tenni a helyzetem. Az első ilyen az volt, amikor különféle rémbetegségeknek néztem utána a neten, és annak örültem, hogy legalább olyan nincs nekem. Szóval találtam összenőtt ikreket, sőt olyat is, hogy a halott testvére részei lógtak ki az élő gyerekből, például egy kisfiú hasából a testvére lábai. Aztán ott volt a lány, akinek az egész arcát sűrű szőr borította, és az, akinek óriásira dagadt a nyelve és az ajka, a különféle szellemi fogyatékkal élők, azok a gyerekek, akik születésüktől öregszegnek, egyszerűen kimarad számukra a többi életszakasz, csak az idős kort élhetik meg, ritka, hogy megérik a tinédzserkort. Egyenként elképzeltem milyen szörnyű lehet, a tőlem megszokott lelkesedéssel beleéltem magam a helyzetükbe. Könnyeztem, hitetlenkedtem, olvastam róluk, tőlük. Belegondoltam, hogyan viszonyul hozzájuk a többi ember. Mennyi bántást kapnak ők azért, amiről nem is tehetnek, mennyit csúfolják őket az érzéketlenek, a gonoszok. Nagy tömeg kerekedik köréjük azokból, akik örülnek, hogy nem őket bántják, és a tömeggel tartanak a rosszban… Még sokféle betegséget találtam, de a kutatást mindig az albínóknál hagytam abba. Nem lenne olyan szörnyű, mint a többi, csakhogy az Afrikában élő bizonyos hiedelmek szerint szerencsét hoz, ha egy albínó személy valamilyen testrészét birtokolják, ezért üldözik, meggyilkolják, feldarabolják őket, hogy szerencséjük legyen. Itt befejeztem, nem volt túl jó módszer, egyénenként nagyon sajnáltam azt a rengeteg borzalmas sorssal küzdő személyt, gyerekeket. Ha az ember a világ baját a nyakába akarja venni, beleroskad. Úgy döntöttem, jobb lett volna, ha meg sem tudom, milyen iszonyú betegségek vannak a világon.
A kórházas sztorik közül azt hiszem, nem szabad kihagynom azt, amikor először hallottam arról, hogy vannak, akik minden másnap jönnek vese dialízisre, a fél életüket ott töltik. Továbbhaladtunk, hogy meglátogassuk egy ismerősünket a pszichiátrián. Na, az félelmetes volt. Gyógyszerekkel letompított, kába emberek szédelegtek mindenfelé. Nem tudtuk melyik osztályon van a hölgy, akit keresünk. Valahogy a zárt osztály ajtajához keveredtünk. Kikerekedett szemekkel olvastam a felkiáltójeles mondatokat, amik szerint semmilyen szúró, vágó eszközt nem szabad bevinni. Egy jól megtermett nővér nyitott ajtót. Mögötte ugyanolyan köpenyben egy karikás fekete szemű alak sántikált felém, tébolyult tekintettel, egészen úgy, mint egy zombi valamelyik horror filmből. Megrémültem, hogy ő is nővér, de hál’ istennek a kövér asszonyság bevágta az ajtót, nehogy kiszökjön, és közölte, hogy nem ott van, akit keresünk. Óriási megkönnyebbülés. Ahol végre megtaláltuk, ott olyan csupasz volt minden, mintha éppen költözés lenne. Az osztályon csak egy tükör volt. Kérdeztem, hogy miért. Azt a választ kaptam, hogy a betegek összetörik, és a szilánkkal felvagdossák az ereiket. A falon volt egy piros gomb, megkérdeztem, mi célt szolgál. Kiderült, hogy a telefon helye, amit azért szereltek le, mert a telefonzsinórra meg felakasztják magukat. A mosdót ki ne hagyjam. Tükör és vécépapír természetesen nem volt. A szappantartó széttörve, üresen, a vécé lehúzója leszakítva és olyan vastag cigifüst, hogy szeletelni lehetett a levegőt.
Szinte menekültem az épületből. A kórház kijáratánál elfüggönyözött rész. Bár ne kérdeztem volna rá, hogy mi az. Hát igen, ide rakják a nem kívánt babákat. Ez volt a kegyelemdöfés arra a napra.
Már odáig jutottam, hogy nincs kedvem élni ebben a világban. A macskám meghalt, csokit nem ehetek, beteg vagyok, görcsölök, nyűglődöm. Utólag belátom a kényesség beszélt belőlem, az elkényeztetett egyke, akinek eddig egy csodálatos kis élete volt. Akkor még nem ismertem E-t. Aznap infúziót kaptam. Életemben másodszor. Ezt én akkora traumaként éltem meg, mint más egy műtétet. Ráadásul félrement, feldagadt az erem, aztán két másik erem szétment, én meg csak zokogtam. Anya, a nővérek, a betegek… mondjuk úgy, aki még élt és mocorgott simogattak, puszilgattak, becézgettek, egy néni még verset is mondott, nagyon aranyosak voltak, sajnáltak, pedig állítom, hogy én voltam ott a legegészségesebb. A mellettem lévő ágyon ült E, csorgott belé az infúzió, neki is fájt, de ő meg se szisszent. Neki nem volt ott senkije, azaz egyáltalán nem volt senkije a világon. Intézetben nőtt fel, egyedül él, egyedül a betegségeivel, egy kicsi dísztelen lakásban minden szépséget és boldogságot nélkülözve, de ő nem panaszkodik.
Akkor végignéztem magamon, kirajzolódott előttem a szobám, a családom, a barátaim; csodáltam őt, amiért ilyen erős, szégyelltem magam, amiért ilyen mimóza vagyok.

Életszeretet
A következő stratégiai állomás már sikeresebb volt. Olyan pillanatokra gondoltam, amikor igazán boldog voltam, amiket szívesen újra élnék, és bizony akadt belőlük jó néhány.
Amikor a Republic frontembere cipő A szállj el kismadár című számot énekelte, és anya, apa meg én körtáncot jártunk rá a nagyszobában.
Amikor a kárászi öreg patak partján álltam, hallgattam milyen kedvesen csobog a víz, a nap olyan szelíden simogatott, a joghurt pedig, amit ettem közben annyira krémes volt, hogy tökéletesebbet nem tudtam elképzelni. Csak bambultam a patak túlpartján nyíló három szál zsályát és a gyönyörű zöld tájat.
Amikor egy este egyedül voltam a sötét konyhában, mama már szuszogott a szobájában, anya fürdött, apa pedig nézte a tévét, én enyát hallgattam, csak halkan nehogy felébresszem mamát, egy falat csoki, hagytam, hogy elolvadjon a számban, egy korty tej váltakozva, lassan, mindent kiélvezve, amíg mindkettő el nem fogy.
Amikor nyáron egy lakodalomban mindenki egyszerre lépett, táncoltunk mind az ütemre, amíg csak bírtuk szusszal.
Amikor kezdődött a dráma a színpadon, már hallottuk a zenét, de még nem ismertük az előadandó történetet, izgatott duruzsolás futott végig a nézőtéren. Ültem a barátnőim között, és éreztem, hogy minden rendben van.
Amikor fürödtem a Balaton türkizkék vizében, a hullámok dobáltak, és én azt mondtam, senkivel sem cserélnék, mert nekem van a legjobb életem a világon.
Amikor énekórán a szerelmemmel egymásnak énekeltünk, úgy ragyogtak a szemei, mint még soha.
Amikor napsütéses reggelen keletre néző erkélyes szobában ébredtem a sugarak cirógatására, bekapcsoltam a tévét, és pont akkor kezdődött a kedvenc filmem.
Amikor szabadságot, igazi szabadságot éreztem. Ez nem az a fajta, amikor azt üvöltöm freedom, hanem mikor nagy nehézségek árán végre sikerült átmásznom a kertünk kerítésen, és kivágtatnom a bekerítetlen búzamezőbe, a végtelen földes útra, a bárányfelhős ég alá, a dombok és völgyek folytonosan hullámzó édes rengetegébe, melyeknek csak az szabott határt mennyire gyorsak a lábaim. Istenem, hogy irigyeltem az őzeket, akik mindig itt futkározhatnak szabadon, amerre éppen kedvük tartja. Futottam én is velük, utánuk, de sosem érhettem utol őket. Együtt száguldottam a széllel fel a dombra és le a völgybe.
Jelenlegi piciny életembe nem fér túl sok elfoglaltság, de azért szeretek pár dolgot. Például:
Nagyon szeretek írni, minden érzést kiírni magamból könyv, cikk, vers, levél, mese, novella vagy bármilyen más formában, és olvasni mások gondolatait és meglátásait. Aztán sütni és főzni mindenféle finomat: csokoládét, tortát, levest, húsokat… Megvendégelni is szeretek másokat, együtt étkezni, kirándulni, barátságokat kötni, és ápolni, együtt lenni, beszélgetni…
Egyedül is jó néha bejárni a közeli erdőket és kukoricaültetvényeket, süttetni a hasam a nappal, úszni a tavakban, futni a mezőn, fel a dombra és le a dombról, kergetőzni az őzekkel és a nyulakkal.
Tartok egy macskát, Maszatot, egy aranyhörcsögöt, Mandzsettát és két csirkét, egy jércét Negrót és egy kiskakast, Karamellát. Jó érzés gondoskodni róluk és elhalmozni őket szeretettel. Régebben próbálkoztam még különféle kisállatok tartásával, mint például katicabogár, sáska, hernyó, csiga…
Van egy fehér orchideám, egy lila orgonám, egy pillangóvirágom vagy 15 kis kaktuszom és még egy virágom, aminek sajnos nem tudom a nevét, az is nagy örömmel tölt el, amikor ők virágba borulnak.
Gyűjtök egy-két apróságot: a szép madártollakat, az elhullott pillangókat, van egy rózsabogaram és volt két keresztes pók tetemem is, a fogkrémes dobozokat, a szalvétákat, a 3D-s kártyákat, a kagylókat, a szép köveket, drága és féldrágaköveket, parfümöket, könyveket, ékszereket, barátokat is, bár őket nem sorolnám az apróság kategóriába.
Szeretek zenét hallgatni, és táncolni rá a magam módján, énekelni, próbálkozni hangszerek megszólaltatásával…
Tanulni másoktól, és tanítani másokat, mély dolgokról, gondolatokról hallani, imában elmondani Istennek mindent, ami szép, és ami nem, ami fáj, és ami örömet okoz.
Szeretek rajzolni, festeni és fényképezni, só gyurmából szobrászkodni…
Nem zárkózom el az új dolgok elől, szívesen tanulok nyelvet, táncot, sportot…
Általában nem tudom, mit mondjak, amikor bemutatkozom, mert annyi minden van a világon, amit szeretek, ami érdekel, melyiket emeljem ki? És ez mégis kevés, mert rengeteg dolog van, amit szeretnék, ha nem most, akkor Isten megígért új világában, ami a legjobb, a lista szabadon bővíthető.
Szeretnék egy zöld kiskastélyt, valami olyasmit, ami Szászváron van a nagy kanyarnál, gyönyörűen berendezve, már azt is elterveztem, hogy hogyan, nagy részben legalábbis. Zsibrik mellett legyen az egyik dombtetőn, hogy rálássak a tóra, aminek a partjára szomorúfűzfákat ültetek, a vízre tavirózsát telepítek, lakik majd ott fehér és fekete hattyú is, lesznek a közelben pávák, színesek és albínók is, vagy legalább egy albínó. Lesz egy kis ösvény a fenyőerdőig csupa rózsával, eperrel, málnával, szederrel szegélyezve, lesznek bordó levelű fáim, vérszilvafák. Tartok majd egy fekete fríz lovat, fehér csillag lesz a homlokán és minden nap lovagolok rajta. Lesz perzsa macskám és sziámi macskám is.
Ha megtaláltam életem párját, szeretnék egy szép esküvőt szervezni. Szeretném bejárni az egész földet, az összes kontinens összes nemzeti parkját, elsők közt a Yellowstone –t, a Yosemite –t és a Grand canyon –t. Szeretnék annyit fürdeni az óceánban, amíg meg nem unom. Búvárkodni, mindenféle tengeri élőlényt megismerni, kagylót és gyöngyöket gyűjteni, ékszereket tervezni, készíteni. Ruhákat tervezni, ünneplő, táncos báli ruhákat, megtanulni szépen táncolni, hangszereken játszani. Hárfázni Isten házában, a szimfonikus zenekarban, és zongorázni, klarinétozni… Igazán jól megtanulni korcsolyázni, lovagolni, festeni…
Szeretném tanulmányozni a csillagokat, egy óriási csillagvizsgálóból, megismerni az egész csillagrendszert és mindent, ami körülvesz. Szeretnék egy hatalmas könyvtárat is a házamnál, amiben lesz sok olyan könyv is, amit én írtam, mert lesz időm írni is.
Szeretném apukámat még jobban megismerni, mert ez a 15 év, amit együtt töltöttünk nagyon kevés volt rá. Szeretném levezetni a családfámat, az összes személyt felkutatni, akitől származom. Szeretnék majd én is családot. Gyermekeket nevelni, szeretni, tanítani… Szeretném tanítani a feltámadottakat, előbb persze én is megtanulnám az újdonságokat, mert egy új világ biztosan rengeteg új dolgot tartogat majd.
Szeretnék repülni repülőn, léghajón, sárkányrepülőn, ha lehet ejtőernyőzni is, aztán óriási sárkányt eregetni. Szeretnék olyan kaktuszokat, amiken sárkánygyümölcs terem. Rengeteg, rengeteg új dolgot kipróbálni. Kizárólag elhullott pillangókból hatalmas gyűjteményt összeállítani, egy akváriumot is szeretnék sok kis színes hallal és papagájokat. Egy időben kecskéket is tartanék, az egyik domboldalon mindig ők legelésznének.
Szeretnék mindenfajta drágakőből egy kis darabkát a fürdőszoba padlójába építve, egy nagy kandallót a nappaliba és a hosszú téli estéken csak bámulni, ahogy a vörös lángnyelvek nyaldossák az üveget… És szeretnék MINDENT, ami szép és jó. A színeket, mind egyformán, mert a zöld nem szebb, mint a piros, az illatokat is, mert az orgonáé nem kellemesebb, mint a forró csokié, az évszakokat, mert csodákat rejt a tél és a nyár is, csak mások; ahogy mi emberek is, mind mások vagyunk.