Insomnia 2009

Egy langyos téli estén, egy kisváros reménytelen panelrengetegében feküdt két ember frissen illatozó párnáján – Férfi és Nő – örök páros és szenvedély. Minden meglehetősen ideális körülményt mutatott, volt fedél és gépjármű, gyerek és állás.

A Nő mégis belemenekült az álmaiba, futott a fény útján, a fehér neonszín csíkon valahova messze, el. Csak a teste, a hideg-márvány korpusz feküdt bágyadtan a párnáján, miközben görcsös lázban égett. Kiszáradt a szája.

Tudta, hogy eladta a lelkét az ördögnek, pénzért, élelemre váltható, lealacsonyító bérért. Nappal hagyta, hogy belerúgjanak. Éjjel a sebeit tépte, szakította – ölte magát ahol csak érte gyenge bőrét, amely természetszerűen felhasadt.

Az agya őrült szinapszisokkal játszott, fáradhatatlanul zakatolt és égett. Ez itt nem más, kérem szépen – insomnia a javából. Lidércek sora táncolta végig a takaró mintáit, felkaristolták véres körmeikkel az anyagot. Teli szájjal röhögtek rajta, de jobb volt a semminél ez is.

A Kedves két kezébe fogta megkínzott arcát, tekintetét kereste és nem találta, hiszen szemeit lehunyta és hagyta, hogy feje hátrabicsaklott állapotában önálló életet éljen.
– Mi a baj? – suttogta az aggodalmas férfihang. – Miért nem alszol?
– Nem tudok. Nem megy, mert fáj. Használhatnák az irodában az agyamat, de nem szeretik, hát kidobják a papírkosárba és nem engedik elővenni, amíg a rabigát le nem teszem. Kínoznak, bár nem tudnak róla, mégis kést forgatnak nap, mint nap a szívemben. Nem illek oda! Ők persze, nem érzik, nem értik vagy jól esik továbbadni a fentről kapott gúnyos-lealacsonyító, gyilkos szavakat.

A szomorú válasz-szempár most könnyet ejtett, megremegett a tehetetlenségben, hogy itt fekszik a Nő, akit szeret és szenved. Képtelen volt segíteni és ezen különös impotenciája az életnek minden egyes perccel elpattintott egy szálat a lélekben, vagyis ölt.

Ringatja a Kedves, csendesen dúdolja: tente. Álom jön, lassan, kínkeservvel, rémeket hozva, sikítással telit, értéktelent.
Megnyugszik a test, elernyed lassan, de még rekedtes hangján megszólal az értelem:
– Én író vagyok…
– Igen, te remek író vagy.
– Én …
Elcsendesül minden. Ma is úgy hajtja álomra fejét, hogy könnye folyik közben az arcán végig, csendes keserűn. A Férfi belefúrja fejét a párnába és némán zokogva számon kéri a számon kérhetetlent – miért?

Holnap új reggel lesz, közhelyes és rohanós. Egy kis festék az arcra, maszk mely mindent eltakar, diszkréten és provokatívan. A Nő majd remegő térdekkel indul el és megkeresi azt a pár jó embert, aki féltőn veszi körül. Ott, pontosan ugyanott lesznek holnap is. Félni nem kell!

Csak koncentrálni, mert muszáj a kenyeret letenni az asztalra, három apró, tiszta arc figyeli minden mozdulatukat – a Férfiét és a Nőét is.