Hét nővér élt azon a vidéken, ahol később Durgá istennő elpusztította Mahisászurát, a bivalydémont, akiről a modern várost, Majszúrt elnevezték. Olyan régen volt ez, hogy akkoriban a nők még bukjel szoknyában, a férfiak köcsögkalapban jártak; manapság a hölgyeket már nem kell az elbukásra felszólítani, és a legtöbb úrnak nemcsak a kalapja köcsög.
Olyan régen volt ez, hogy még nagy hegyek voltak ezen a vidéken, a lábukat örök hó fedte, és a tetejükön hullámoztak az óceánok. A városokat faágakra építették, és a faágakat felschlichtolták a pincében, hogy legyen elég tüzelő, ha majd beköszönt a kánikula.
Hiridevathi volt a legidősebb nővér, és egyben ő volt a legmorcosabb; elvárta, hogy minden úgy történjen, ahogy ő megálmodta. Nagyon morcos tudott lenni, ha valami nem ment simán, pedig az élet már akkor is csak olyan volt, mint most, egy sima, egy fordított.
Menekültek is a nővérek Hiridevathi haragja és a gyors keze elől, csak Keliamman, a legfiatalabb nem menekülhetett, mert neki az volt a tiszte, hogy kiszolgálja a pofozós nővért. Keliamman még nagyon fiatal és tapasztalatlan volt, semmilyen kifogást nem tudott kitalálni, milyen halaszthatatlan dolga lenne hetedhét határon túl; ezért szinte egész nap a konyhában kuksolt, és leste Hiridevathi parancsait. Abban pedig nem volt hiány, mert az öregecskedő nővérnek valami mindig kellett, ha más nem, hát toronyóra lánccal.
Azt mondta egyszer Hiridevathi, te Keli, már megint csak a napot lopod. Pattanj gyorsan, és hozz tüzet. Itt legyen az egyik lábad.
Keliamman örült, hogy kiszabadult a konyhából, megindult a sosem zöldellő fenyőerdők és az egymást keresztező patakok között, hogy tüzet szerezzen. Valahol csak lecsapott a villám, felgyújtott egy országra való erdőt, ahonnan el lehet hozni egy-két zsarátnokot. Ment, mendegélt Keliamman, hegynek le, völgynek fel, de ezen a napon a nagyságos Agni még nem gyújtogatott sehol. Ha ez így megy, fel kell találnom a foszforos gyufát, gondolta szomorúan Keliamman, mert mindig sík volt kémiából.
De aztán az egyik völgy ormáról olyan érdekes látvány tárult a szemei elé, hogy foszforos gyufa, svéd gyufa, mindenről elfelejtkezett.
Odalenn a dombon tarka figurák nyüzsögtek. Négy kezük volt, mint a majmoknak, de az alsó kettőre csizmát húztak, és finomkodva lábaknak nevezték. Néhányan a mellső lábukat húzták a csizmára, amely azonnal kézcipővé változott, és egy Schiller nevű dáma ejtette az arénába a nagy macskák közé, középen le. Három fejük volt ezeknek a furcsa lényeknek, a két oldalsó akkora, mint egy-egy szelelőkosár, a középső meg mindenütt lyukas; szemek, orrok és szájak csak tessék-lássék takarták el a folytonossági hiányokat. Mindenféle színű bundát viseltek, alul zsabókkal, középen paszományokkal, és a nyakrésznél zsebekkel. De a legfeltűnőbb az volt rajtuk, hogy egy pillanatra sem tudtak nyugton maradni. Fel-alá mászkáltak, meghatározhatatlan tárgyakat cipeltek, néha minden ok nélkül fejbe verték egymást, és igen! Egy tűz körül végezték az érthetetlen szertartásaikat. Lehet, hogy neki is adnának egy kis tüzet, ha szépen kérné, elvihetné Hiridevathinak; de ki tudja, milyen nyelven beszélnek ezek a négylábú mamagájok? Az is előfordulhat, hogy rúgnak vagy harapnak, de a legrosszabb az, amikor egy mamagáj teljesen szelíd, mert akkor biztosan veszett.
Keliamman jól elfért egy aconita sisakjában, és elmerülten figyelte a nyüzsgést. Vajon kik ezek, és mit csinálnak? Éppen arra csellengett Munadian, a mindenre ráérő isten, és nagyon megörült, hogy egy fiatal és viszonylag csinos istennőt beavathat a nagybetűs ÉLET úgynevezett rejtelmeibe. Tény, hogy ezzel már alaposan elkésett, de a nemzetközi tapasztalatot is meg kell becsülni. Aztán, ha már úgyis erre járt és ráért, felvilágosította Keliammant: Ezek itt nagyon alacsony kasztbeli emberek… – Mi az a kaszt? – A kaszt, vagyis casta, az portugálul van, és ezek az emberek azt szeretnék, ha egyáltalán nem jelentene semmit. – Aha. – Most éppen azon vannak, hogy megfőzzék egy bivaly húsát… – Mi az a bivaly? – Bi-vaj, bi-sajt, bi-túró, egy élelmiszeripari termék. – Nem mondod komolyan! És megeszik? – De még hogy megeszik, felelte Munadian, ez a kedvencük. – És csak úgy megeszik, natúr? – Nem, magyarázta türelmesen a mindenre ráérő isten, előbb ráteszik a pizzájukra. – Fúj, milyen rondán beszélsz, pirongatta az istent Keliamman. – Nem tehetek róla, ennek a dolognak ez a neve. És már Gertrude Stein is megmondta, hogy a pizza az pizza az pizza. – Hol mondott ilyet? – Párizsban.
Ilyen jól elbeszélgettek, Keliamman a sisakban, az isten a Tátika nevű oroszlán szájában, és egyszer csak ezt mondta Munadian: Én ugyan mindig ráérek, mert ez a munkaköröm, de innen azt látom, hogy Hiridevathi már nagyon mérges. A te helyedben kérnék egy kis tüzet, aztán iszkolnék haza.
Keliamma elzöldült, amikor meghallotta a nővére nevét, és olyan gyorsan kért egy kis tüzet, hogy azt sem tudta, milyen nyelven beszél. Munadian csak azért van, hogy el lehessen vele vesztegetni az időt! Sietett haza. Hiridevathi még dühösebb volt, mint azt a mindenre ráérő isten látta a kis messzeségből, és ott helyben megátkozta a húgát: Száz vagy ötszáz millió év múlva csupa alacsony kasztbeli ember imád majd téged Indiában, és a szobraidat körül fogják rakni bivalyfejekkel. – Na és, jegyezte meg pimaszul Keliamman, neked pedig be kell érned kámforral és néhány kókuszdióval. Munadian üzeni ezt neked, aki mindenre rátér, rámér, ráfér… azazhogy belefér, belevaló férfi, sajnálhatod, hogy nem ismered.
3 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Most igazán szabadjára engedted a sajátos humorodat, amit annyira azeretek! Nagyon jól mulattam a szatírádon. Már az elején "megvettél" a "manapság a hölgyeket már nem kell az elbukásra felszólítani, és a legtöbb úrnak nemcsak a kalapja köcsög" ki/be/ szólásoddal.
Különös ízt ad a történeteidnek, hogy többnyire a rémúltban játszódnak, de nagyon is mai nyelvezettel adod elő őket.
Rég nem jártam a Napvilágon, de ha jövök, akkor hozzád mindig bekukkantok!
Érdemes!
Judit
Kedves Judit, köszönöm, hogy erre jártál, értékeltél.
Csak pislogok. Hol is a kedvencelő gomb? 🙂