Mrs Kean rendhagyó élete
Mrs Dorothy Kean nevét mindenki ismeri. Jelentéktelen irodai munkák és kényszerű háziasszonykodás után, 54 éves korában tervezte és építette meg a belfasti Athlone lakótelepet. Egyetemi végzettség, és tervezői, kivitelezői gyakorlat nélkül, amint ő mondja, pusztán inspirációból.
És még hozzá milyen lakótelepet!
Az Athlone helyén nyomorúságos, földszintes viskók álltak, amelyeket már elkezdtek bontani. A megmaradt házrészekben, pincékben hajléktalanok tanyáztak, úgynevezett aszociális elemek társaságában. Belfast közbiztonságának legfőbb gondja volt a régi Athlone, és úgy tűnt, a rendőrség mindennapos razziái keveset segítenek. Folytatni kellett volna a bontást, és építeni, építeni, de Belfast városnak nem volt elég pénze. Ha más befektetők meghallották, hogy Athlone-ról van szó, máris hanyatt-homlok menekültek.
Mrs Kean természetesen nem az Athlone-ban lakott de ismerte, elég jól ismerte, és azt gondolta, ezzel kezdeni kellene valamit. Lehet, hogy átlapozott néhány könyvet a modern építészetről, lehet, hogy egy-két cikket elolvasott. Az inspirációban nem kételkedhetünk, mert a későbbi események ezt igazolták.
Mrs Kean főleg fémekben és üvegben gondolkodott. 3-4 emeletes épületeket álmodott meg, amelyek zárt kerteket vesznek körül. Hogy az épületek alatt mélygarázsok vannak, a földszinten üzletek, ez elkerülhetetlen. Mrs Kean nem kérdőjelezte meg a lakóépületek és kiszolgáló intézményeik célját, de mindenképpen formai újításokat akart. Mindenekelőtt szakítani az egyenes vonalakkal: nála a homlokzatok kiegyensúlyozott, vagy éppen nyugtalan hullámvonalakat követnek, a derékszögeket félkörívek váltják fel, felülről nézve az épület lehet hal- vagy csillagformájú, az erkélyek fél-ellipszisek, szeszélyesnek tűnő, de valójában esztétikailag és szerkezetileg nagyon is átgondolt megoldásokkal. Mégis ami az Athlone épületeit meghatározza, az a fém és az üveg, szinte az egész homlokzat színes, árnyalt, hőszigetelt, speciálisan törhetetlen, fényvisszaverő, és mit tudom én, még milyen üveg, és a házak csak azért nem átlátszóak, mert Mrs Kean a közfalaknál elfogadhatónak tartotta a téglát vagy a gipszkartont is.
Megvoltak tehát a tervei az új Athlone-hoz, természetesen csak elvben, hiszen Mrs Kean nem tanult rajzolni, és nem is volt türelme a pepecseléshez. Tisztában volt vele, hogy ilyen terveket a városrendezés soha nem fogadna el. Az elgondolás túlságosan forradalmi, a kivitelezéshez nincsenek szakemberek, a költségek valószínűleg egy nagyságrenddel meghaladnák a hagyományos építkezését.
Mrs Kean viszont már elhatározta, hogy az Athlone-nak sürgősen meg kell épülnie, éspedig minden kompromisszum nélkül. Egyetlen hullámvonalakat, egyetlen kiszögellést, de még egy cm2 üveget sem akart feláldozni.
Eddig elég volt az inspiráció, bár már ezt se könnyű tudomásul venni, de ami most következett, az minden képzeletet meghalad. Mrs Kean építkezni kezdett, a saját képzeletében meglevő tervekkel, engedélyek, anyagok, gépek, munkások nélkül, sőt úgy, hogy még a legközelebbi hozzátartozói sem sejtették, napközben mivel foglalkozik.
De hiszen ez lehetetlen! Természetesen az. Csakhogy éppen ez a szó hiányzott Mrs Kean szókincséből. Egyszerűen végigment az Athlone soros utcáján, lehetőleg kora reggel, amikor mások az igazak álmát aludták, és közben, nem tudok erre jobb szavakat, alapokat ásott, falakat húzott, lefektette a csöveket és a kábeleket, tetőt szigetelt és gépeket szerelt, amelyek addig fizikailag nem voltak meg, de a helyükre kerültek, pusztán azért, mert Mrs Kean elgondolta őket. Nevezzük varázslatnak, bár ez igen távol van az alkalmas helyen elrejtett, majd a cilinderből kihúzott nyúltól.
Belfastot teljesen váratlanul érte az Athlone-jelenség, az egyik napról a másikra elkészült, hatalmas fém- és üveghal, a spirálban csavarodó iskolatorony és az egész infrastruktúra. Először csak tétlenül szemlélték, aztán elhatározták, hogy meg kell akadályozni. Nincsenek építési engedélyek, egyeztetések a hatóságokkal, de még a busás illetékeket sem rótták le, zsebbe, ahogy illik. Delegációk szálltak ki a helyszínre, hogy megfigyeljenek, megelőzzenek és büntessenek – de a delegációk tehetetlenek voltak, házak épültek az orruk előtt anélkül, hogy megpillantottak volna egyetlen embert, akinek meg lehetett volna parancsolni, hogy hagyja abba.
És mire visszaértek a Town Hall-hoz, csinos kartondobozokban már ott voltak a kulcsok, a földszinti üzleteké, a lakásoké, az I. emelet 1-től a IV. emelet 8-ig. A titokzatos építtető semmit sem akart megtartani vagy értékesíteni – az egész Athlone-t Belfastnak ajándékozta, minden fenntartás nélkül.
Aki a városi adminisztrációt csak egy kevéssé ismeri, nem fog meglepődni azon, hogy először az egészet le akarták bontani, feltehetően még a nyomortanyákat is visszaállították volna, csakhogy rend legyen. Valamivel érthetőbb, hogy tele voltak műszaki aggodalmakkal, mennyire stabilak az épületek, megfelelnek-e a kb. tízezer szabványnak, ami egy ilyen méretű lakótelepre érvényes, és amelyek nem is nagyon mondanak ellent egymásnak, csak annyira, hogy megoldhatatlan problémákat okozzanak a kivitelezésben. Működnek ezekben az új házakban az elektromos berendezések? Van-e ivóvíz, és honnan? Pontról pontra mindent ellenőrizni kell, a szelepeket, a telepeket, a dugattyúkat, csappantyúkat és lappantyúkat, ami nem is olyan egyszerű, hiszen egy részük már örökre eltűnt a betonban.
Kb. 2 évig úgy nézett ki, hogy valamennyi házat le kell bontani, ezért vagy azért. De közben a világ tudomást szerzett az Athlone-ról, megkezdődött a névtelen és neves építészek zarándoklata, és Belfast városatyái egyszer csak rájöttek, hogy páratlan kincs birtokába kerültek, ami minden részletében kiválóan funkcionál, és mint látvány, egyszerűen varázslatos.
Egyszerre mindenki az Athlone-ban akart lakni, ott akartak üzlethelyiséget bérelni. Athlone divat lett, a lakásárak az egekbe szöktek, a rejtélyt meg kellett bocsátani.
Mrs Kean egy darabig érdeklődéssel figyelte az Athlone körüli huzavonát, anélkül, hogy egy szó célzást tett volna a saját szerepére. A kísérletet nem ismételte meg, úgy érezte, hogy az Athlone-ban minden elképzelése maradéktalanul megvalósult.
Az inspiráció azonban nem hagyta el, és megírt néhány regényt, köztük A vörös Malcolm testvérei-t, amely egy család négy generációján keresztül mutatja be az angol-ír, protestáns-katolikus, integrációs-nacionalista ellentéteket, és amellett, hogy izgalmas, lebilincselő olvasmány, kézikönyv és kincsesbánya lehet mindazoknak, akik a 20. századi Észak-Írországot meg akarják érteni. Mrs Kean befejezte a másik, még nagyobb lélegzetű munkáját is, amelynek címe magyarul talán így hangzana, Haótátul óta; ebben összefoglalt mindent, amit nemcsak érdemes, de egyáltalán lehetséges tudni a világ minden tájáról: folklórt és történelmet, hétköznapokat és különcségeket, száraz statisztikai tényeket és a költészet éterikus magaslatait. Közben persze kiadott számos kisebb regényt vagy elbeszélést, amelyek mindegyike egyformán kedvence a kritikusoknak és az olvasóknak: Zöld palatetők, Saját számlára, Az irodai szarka, Miriam és a megátalkodott, Kanyargó urak – hogy csak a leghíresebbeket soroljam fel.
Eddigre Mrs Kean már elmúlt 70 éves, és tolókocsiba kényszerült. Szívesen beszélt Athlone-ról, és a csínytevő gyerek örömével vallotta meg egy élő adásban, hogy azt bizony ő „építette.” Senki nem mert ellentmondani a tiszteletreméltó idős hölgynek, aki ugye érthető módon már nincs birtokában egykori szellemi képességeinek. De Mrs Kean, aki évekig közönyösen hallgatott Athlone-ról, most egyszerre nem hagyta magát. Beleegyezett egy teljesen hallatlan kísérletbe: elvállalta, hogy felépít egy „Athlone” házat a TV kamerák kereszttüzében, és annyi néző szeme láttára, ahányan csak kíváncsiak. Belfast városa felajánlott egy nagy, kopár telket, amivel éppen nem tudott mit kezdeni.
Ami ezentúl történt, az már történelem. Mrs Kean alig 3 óra alatt befejezte a négyemeletes épületet, mélygarázzsal és mindennel, ami kell. A stílusa félreérthetetlenül „Athlone,” egyetlen részlet másolása nélkül, tökéletesen új formai és esztétikai megoldásokkal. Ezúttal az épület egy helyes ékszerteknőst formázott, jól átgondolt arányokkal. Végül Mrs Kean előhúzott a nagy semmiből egy kartondobozt, és átnyújtotta a kulcsokat Belfast város képviselőinek. Síri csend volt, „overawed by an unknown divine presence,” és még ez volt a legtartózkodóbb a napilapok címei közül.
Mindezek ellenére nem hiszem, hogy Mrs Kean elkerült volna valamilyen büntetést, felelősségre vonást, vagy hogy ne kellett volna bíróság, esküdtszék, hatóság, sóhivatal előtt számot adni arról, hogy csodát mert tenni. De Mrs Kean az emlékezetes demonstráció után hamarosan eltávozott az ideák világába, azok közé, akik ugyanúgy értenek az ideák általi teremtéshez, mint ő.
A hagyatékából, számos rövidebb írás mellett, egy vaskos kéziratköteg került elő, saját életének története. Sokszor megdöbbentő őszinteséggel, élénk frissességgel és szellemesen számol be életéről. Ezzel az egyetlen könyvvel is beírta volna magát a szellem történetébe.
Egyetlen furcsaság van ezekben az emlékiratokban, egyetlen dolog, ami elidegenít, és tulajdonképpen ezért írom ezt a cikket. Mrs Kean 26 évig élt együtt férjével, egy Alec Kean nevű úrral, aki köztiszteletben álló, közepes képességű minisztériumi tisztviselő volt, és 50 éves korában, súlyos betegségben halt meg. Mrs Kean emlékiratai 1258 oldalán őt egyetlen egyszer sem említi meg.
Kean urat nem kívánta részesíteni a halhatatlanságban.
5 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Nem mindennapi történeted nagyon élvezetes olvasmány. Annyira hihetetlen és annyira hihető. A nyomortanyák visszaállításánál teljesen "megvettél" engem! 😀
A csoda és a valóság olyan turmixot alkot a történetedben, hogy még napok múlva is a történeteden spekuláltam és mosolyogtam.
Gratulálok! Az ötös mellé * is jár!
Judit
kedves judit! az egészet az utolsó mondat kedvéért írtam meg. vannak férjek, akik ennyit érdemelnek; tapasztalatból tudom.
Nekem olyan nagyon ismerős ez az írás. Mintha régebben valahol, valamikor olvastam volna… Főleg az utolsó mondat! Ez az első publikációja ennek az írásnak?
Kedves Könyves! Az írást először publikáltam. Kérlek, nézz utána, hol olvastad már ugyanezt, mert igazán kíváncsi vagyok, honnan másoltam le öntudatlanul.
Tetszett a történet, és azt hiszem igaz, hogy valami módon felelősségre vonták volna azok után, hogy a város hasznot húzott a csodájából. Az kicsit meglepett, hogy a férjét nem kívánta részesíteni a halhatatlanságban…ezek szerint nem lehetett boldog vele.:(