Keleti rejtelmek
Damaszkuszban voltunk, – de nem mostanában. Akkor még nyitott város volt Damaszkusz, és azért mentünk, hogy megkeressük a keleti rejtelmeket, azt a keveset, ami az úgynevezett rejtelmekből még megmaradt. Az épületeket meg lehet unni, városfalak, mecsetek, oszlopsorok és arabeszkek; érdekes és szép, de már nem a igazi Kelet, a Harun al-Rasidok kora visszavonhatatlanul elmerült a modern világ tengerében. A nők még csadorban járnak, de nem belső meggyőződésből, hanem kényszerből. A férfiakat kevéssé érdeklik a régi törvények és hagyományok. Bort ugyan nem isznak, mert a Korán tiltja, de a whisky és minden egyéb szabad. Egy éve Adib al-Sisakli ezredes uralkodik, de az emberek máris arról beszélnek, hogy hamarosan el fogják kergetni, puccs lesz, vagy forradalom.
De ezek nagyon is modern problémák, és mi azért jöttünk, hogy a keleti rejtelmeket… úgy látszott, későn jöttünk.
Jó szándékú ismerősök elvittek minket a Szajjida Zajnáb mecsetbe egy nagy szúfi szenthez, aki egy hallatlanul piszkos szobában üldögélt, fekete takaróba burkolózott, és nem szólt egy szót sem. Egy sakktábla volt mellette, néha kinyújtotta a kezét a takaró alól, és arrébb tette az egyik vagy a másik figurát, látszólag minden szabály vagy rendszer nélkül.
Allah-al sakkozik, mondták a tanítványai, és majd elolvadtak a tisztelettől.
Megnéztük a síró fát, egy közönséges datolyapálmát, amelynek karcsú törzsén víz csordogált. Csoda, de teljesen értelmetlen; nem tudjuk, mit akar mondani, kinek üzen.
Elmentünk a Bab Szaghir temetőbe, ahol állítólag örökké szól a zene, pedig nincs ott senki, sem zenész, sem hallgatóság. Időnként valaki megszólal, egy férfihang: Megyek, megyek! Mi bizony nem láttuk, ki válaszol a zene titkos jeleire, sőt a zenét sem hallottuk, csak a varjak veszekedtek a kiszórt szeméten.
A régi Umajjád mecset… Megnéztük, mert a bédekker azt mondja, hogy meg kell nézni. És a bédekkernek mindig igaza van. Az egyik pavilonnál ketten álltak őrt, nagyon festői öltözetben, régimódi fegyverekkel, de nem is álltak, hanem ültek valószínűtlenül fehér lovaikon; díszletek a díszletek között. Le akartuk fényképezni, de errefelé még mindig sokan nem szeretik az ördögi masinákat; ki tudja, hogy szabad-e itt fényképezni, mikor dördül el az egyik mordály. A következő pillanatban meg is felejtkeztünk a fényképezésről, mert egy egészen más dolog kötötte le a figyelmünket. Egész processzió érkezett, katonák, szolgák, szedett-vedett népség, és két nagyon fiatal lányt kísértek be a pavilonba. Fátylat nem viseltek, 12-13 évesek lehettek, a mi fogalmainkkal gyerekek, az Umajjád kalifák számára éppen megfelelő menyasszonyok.
Egy értelmes tekintetű öregúr állt mellettünk, nem tudom, honnan került elő, és elmagyarázta, tűrhető angolsággal: a dahir király, a despati lányai Indiából. A despati hallatlan merészségre ragadtatta magát, megtámadta a kalifa hadseregét. Nagy pusztítást végzett az igazhitűek seregében, de végül Mohamed bin Kászim, minden dicsőséget neki, közelharcban megölte. A despati eleste után megszűnt minden ellenállás, és Mohamed bin Kászim bevette a várost. Először olyan hírek jöttek Damaszkuszba, hogy teljesen lerombolta, de aztán kiderült, hogy csak kifosztotta, és Abd Allah kalifához küldte a hadizsákmányt, a megölt despati két lányával együtt.
Mikor volt ez?
Gyaur időszámítás szerint, 718-ban.
Megköszöntük a felvilágosítást az alkalmi cicerone-nak, és már éppen tovább akartunk menni, amikor megszólalt egy harsonához hasonló hangszer, a lányokat ismét kivezették a pavilonból, de most már fátylakat viseltek.
Nagy baj van, mondta az öregúr. A lányok azt állítják, hogy Mohamed bin Kászim megerőszakolta őket.
Hadizsákmány, nem?
Csakhogy az ilyen hadizsákmány a kalifát illeti. Királyok szűz lányaihoz senki más nem nyúlhat. Abd Allah, járjon mindig a győzelem útján, ezt a sérelmet biztosan meg fogja torolni.
Tovább mentünk a minaret felé, ahol Jézus meg fog jelenni a világ végén. Azt hittük, filmet forgatnak, kosztümös filmet, és az öreg barátunk egy kicsit összekeveri a valóságot a film meséjével.
Bementünk a kertbe, azt reméltük, találunk egy kis árnyékot a kegyetlenül tűző nap elől. Volt ott egy rózsaliget, és a rózsabokrok előtt két őr, nagyon festői öltözetben, régimódi fegyverekkel; ugyanazok, mint az előbb. Ragyogott a lovak fehér szőre, és a két katona mélán tekintett a messzeségbe, mintha azt is látnák, ami a falakon túl van.
Most egy jóval nagyobb processzió érkezett, ez alkalommal csak katonák; a kíváncsiak csak távolról merték követni őket. A menet közepén egy ökrös szekér, az ökrös szekéren valami, amit nagyon őriztek, bár nem úgy látszott, mintha könnyen meg tudna szökni.
Egyszer csak felbukkant az öreg barátunk, és már mondta is, kérés nélkül: Mohamed bin Kászimot hozzák. Kicsit kényelmetlen lehet neki az ökörbőrben. Éppen Tattában volt, meg akarta támadni Haricsand rádzsát, a kanaudzsi királyt, amikor megérkezett a kalifa parancsa. Abd Allah, fényeskedjék neki a diadal csillaga, azt akarta, hogy rögtön varrják be egy vizes ökörbőrbe, és úgy hozzák Damaszkuszba. De ez nem volt lehetséges, mert a nyomorult gonosztevő egy-két napon belül meghal, és akkor már nem lehet vele szót érteni. Csak tegnap varrták be, de már így is a halálán van.
Kegyetlen büntetés.
Nagy bűnt követett el. Megerőszakolta a dahir király szűz lányait.
Mohamed bin Kászimot, azt a keveset, ami még Mohamed bin Kászimból megmaradt, berugdosták egy oldalajtón.
Azt hiszem, rossz helyen járunk, jegyezte meg csendesen a barátom. Nincs itt egyetlen európai sem. Azt mondom, menjünk vissza al-Mardzsehba, amíg minket is be nem varrnak egy ökörbőrbe.
Látszott rajta, hogy nagyon nyugtalan. Én sem éreztem magam biztonságban. De nem tudtuk, merre van al-Mardzseh, az új városrész. Találomra megindultunk Szaladin sírja felé. Sajnos rosszul választottunk, mert az utat az első kanyar után fal zárta el. És a falat két katona őrizte, festői öltözetben, régimódi fegyverekkel. A lovak a földet kapálták, és hangosan nyihogtak.
A bűnöst megmutatták a lányoknak, akik nagyon örültek, hogy ebben az állapotban látják az apjuk gyilkosát. De, – itt az öreg ciceronénk elakadt, mintha azon töprengett volna, hogy el szabad-e mondania mindent – bevallották, hogy hazudtak, és Mohamed bin Kászim meg sem érintette őket.
A kalifa biztosan kiszabja a büntetést.
Már nem. A két lányt azonnal belökték a kútba. Erre a sorsra jut minden hitetlen, aki hazudni mer a kalifának, áldja meg hosszú élettel Allah.
A fehér paripák tovább kapálták a földet, pedig már nem volt szükség arra, hogy sírt ássanak.
Este diszkréten érdeklődtünk a szállodában, milyen filmet forgatnak. Nem tudtak róla, és a manager, zsíros bőre majd szétrepedt a szűk európai ruhában, gondosan kioktatott minket, náluk nem készülnek efféle filmek, mivel az élőlények ábrázolását a Korán a leghatározottabban ellenzi.
No akkor mégis sikerült találkoznunk egy keleti rejtelemmel, mondta a barátom, és egy hajtásra kiitta a poharából a whiskyt.
1 hozzászólás
Lehet, hogy ezt inkább filmen kellene elképzelni.