Kén-guru
Gidhar amolyan jobb családból származott. Papa keményen dolgozott egész nap, mama főzött és takarított, testvér a családi vállalkozást erősítette. A család élete tökéletesen kiszámítható, és éppen ezért rendkívül unalmas volt. A kis Sakálnak (mert ezt jelenti ezt a szó, gidhar) még nem volt sok választása, a család vitte magával, ahova kellett: Diválin mécseseket gyújtottak, Sivarátrin nem aludtak, Holin piros tintával locsolták a szomszédokat, Durgá Púdzsán kecskét öltek, és közben természetesen mindenki énekelt. Az össznépi versenyt az nyerte, aki a leghangosabban nyomta, és a rokonság szép jövőt jósolt a kis Sakálnak. Ha még sokáig ilyen kitartóan üvölt, és közben összeütöget két kisebb alumíniumfedőt – kettő-egy, kettő-egy, teljesen mindegy, hogy a többiek mit énekelnek – nemcsak az a biztos, hogy kiszabadul a születések és a halálok körforgásából, nemcsak az örök lelki akárhol fog élni, amelynél állítólag nincs nagyobb boldogság, de már itt a földön valódi szent lesz, válogathat a legjobb pipik között, és ingyen utazhat a vonaton.
A szépreményű ifjúnak egyelőre nem fűlt a foga a szentséghez; rövid, de annál gyümölcsözőbb kirándulásokat tett olyan jól ismert területeken, mint csempészés, futtatás, páncélszekrények feltörése; egyszer azonban lebukott, mint drogdíler. Ezért és egyéb érdemei elismeréséül néhány évet egy kellemes szanatóriumban kellett töltenie, ha nem is kenyéren és vízen, de mérsékelt fitnesz-diétán. Az üdülés napjait kellemes konferenciák élénkítették, amikor is a sorstársak eldicsekedtek a régi sikereikkel, és kisebb workshopok keretében osztották meg egymással a tapasztalataikat. Gidhar leszűrhette a legfontosabb tanulságokat: nagy dohány nem lehetetlen, az adrenalinszint magas, jó az anyag, a rendszeres szanatóriumi üdülés azonban be van építve az életútba, mert egy sereg, úgynevezett rendes embernek az a téveszméje, hogy ettől majd megváltozik a világ.
Nem csinálom tovább, döntötte el Gidhar, túl nagy a hajtás, eddig az összes haverom átvert. Igaz, hogy én is átvertem őket, de az nem nekem fájt. Ha egyszer kieresztenek, valami veszélytelenebb foglalkozást keresek magamnak; szerencsére minden esély megvan arra, hogy elengedik az utolsó félévet, mert már hosszú a sor a kapuban, és alig várják, hogy bejöhessenek.
És tényleg, a visszaesők és az újak egymást püfölték egy jobb sorszámért, annyira népszerű volt a szanatórium, amelyet a megfelelő körökben csak Alcatraznak becéztek. Gidhar nagyot szippantott a szabad levegőből, de a szabad világ ebben a pillanatban egyáltalán nem tűnt ígéretesnek. Mindössze egy ócska vászonnadrágja és egy kockás inge volt, és az összes zsebe teljesen üres. Haza nem akart menni, éppen elég volt a fekete bárány és a tékozló fiú hálás szerepéből. Mindjárt a szanatóriummal szemben volt egy nagy építkezés, ahol anyagmozgatókat, téglanyalókat és betonlapátolókat kerestek. Gidhar egy pillantást vetett előkelően keskeny és a sötét helyeken való tartózkodástól némileg kifehéredett kezeire. Tégláról és betonról szó sem lehet, akkor inkább jöjjön a legrosszabb. Gidhar vett egy még mélyebb lélegzetet, és elsétált a legközelebbi templomba, ahol véletlenül éppen Sivát imádták egy otromba kőoszlop formájában. Ez is jó lesz, legyintett Gidhar, végül is az embernek csak egyetlen dologra van igazán szüksége, és az a szeretet. Kőoszlop, márványszobor, négy kar, nyolc kar, kobrák, szent tüzek, ez mind csak díszlet.
Letáborozott a Siva-templom udvarában, ami nagyon könnyen ment, hiszen nem volt semmije. Az ember összeseper egy kupac falevelet, abból nagyon puha ágy lesz. A templomokban mindig osztanak ételt, nem éppen sült csirkét vagy kecske vindaloo-t, amit Gidhar egy időben előnyben részesített, de ezt is meg lehet szokni. A hindu templomokban az a jó, hogy soha nincs munka, ezt a piszkos szót nem is szabad kimondani. Csak szolgálat van, ami kétféle lehet. Az egyik fajta az, amikor mindig a földön hasalunk, előírásosan előrenyújtott kézzel, és mindenkinek felhívjuk a figyelmét arra, hogy mennyire alázatosak vagyunk. A második fajta szolgálat a kornyikálás, a szévaka 2-3 szót kántál, amíg mindenki meg nem bolondul körülötte. Gidhar ügyesen ötvözte a két módszert, és még egy hónap se telt el, már híre ment a nagy szentségének. Sose csinált titkot abból, hogy azelőtt mivel foglalkozott, terrorista, pedofil, vonatrabló, egészen mindegy; minél mélyebb a fertő, annál csodálatosabb a kiemelkedés, az üdvös megtisztulás. Jó emberek megtérése félig sem ennyire érdekes, eddig is jók voltak, akkor most mi van? De egy hétpróbás gazember talpig glóriában, az igen. Az ilyen ritkaságot sokan akarják látni. A templomnak nagyon megszaladt, mert a sok zarándok sok adományt jelent, és Gidhar, mint az első számú attrakció, már régen járt kockás ingben. Tisztelői megajándékozták selyem leplekkel és gyapjú takarókkal; alázatosan könyörögtek, hogy legalább egy ujjukkal megérinthették a hamuval bemázolt testét.
Már régen Sri Sripad Paramnanda Szváminak, Nirvánanda Szantmatánanda Haridzsanánanda Mahárádzsnak hívták, és az áldásáért esdekeltek. A nagy upagupta upádhjája upószaka mindenkit megáldott, Brahmától a hangyáig, sosem vizsgálta, ki érdemes az áldására, és ki nem, mivel ez egyáltalán nem érdekelte. A bonyolult teológiai vagy filozófiai problémák sem izgatták. Ha valakinek ilyen gondjai akadtak, vagy egyszerűen csak tanulni szeretett volna, mélyen a szemébe nézett, megajándékozta egy rudráksa bogyókból készült imafüzérrel, és csak ennyit mondott: Om namo Sivája, ezt mondd, ezt ismételd, ezt énekeld mindig és mindenütt. Nincs más út, a viszály és képmutatás korában nincs más út, csak ez.
Milyen mély, mondták a látogatói meghatottan, Om namo Sivája, egyszerű és nagyszerű, csodálatos. Aztán letették a nagy guru elefántcsontból faragott, arannyal-ezüsttel díszített trónja mellé a magukkal hozott gyümölcsöt, virágot, rúpiát, dollárt, eurót, az egyéb encsembencsemet, és megigazultan távoztak a biztos tudatban: mi vagyunk a legjobbak, a mi szatszangunk, a mi mandirunk, a mi mánaszatírthánk a legjobb, a mi gurunk nagyon nagy ember, nem ember, hanem avatár, nem avatár, hanem maga Isten; kizárólag azért jött le a Kailászáról, hogy közölje velünk az egyetlen bölcsességet: Om namo Sivája, és kiszabadítson minket az anyagi világ mocsarából.
A nagy Isten hamarosan elhozta magának az istennőjét is, nem ugyan a Kailászáról, de egy bombayi műintézményből, ahol a legcsinosabb hölgyek kínálgatták szolgáltatásaikat gazdag hinduknak és pénzes japán turistáknak. És mivel a hölgyike világot akart látni, Mahádéva, a nagy Isten repülőjegyek százait vétette meg a tanítványaival, hogy Hawaiin, Montecarloban és a Seychelles szigeteken hirdesse a transzcendentális bölcsességet: Om namo Sivája; más szavakkal Madras curry és dupla whisky, mert ezen a szinten már semmi sem szennyez.
Gidhar, az egykori Gidhar elégedett hevert az egyik nyaralójában, a Bahama szigeteken. Kicsit unom már, hogy a tanítványaim folyton a lábamat mossák, és megisszák a koszos vizet, gondolta magában. De ha mindent összeszámolunk, azt lehet mondani, nagyobb karriert csináltam, mint az összes drogdíler és betonlapátoló.
3 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Remek írás a modern búcsúcédula-árusról! Köszönöm az élményt!
Ági
A sok hiszékenyt milyen jók ki tudja használni egy okos és gátlástalan ember…sajnos ez a valóság.
Kedves Ági és Arthemis,
köszönöm, hogy elolvastátok. sajnos sok ilyen "kén-guru" van.