Hol volt, hol nem volt, a kerekerdőn is túl, volt egy kicsiny falucska. Ennek a falunak az egyik vége is, no meg a másik is szántóföldben végződött, mellettük húzódott egy kis patak, a Séd. S, ami eközt volt? Csupa kanyargós utca, szűk átjáró, vagy ahogy a helyiek hívták: közle.
A falucska közepén a templom állt: két szép toronnyal hirdette, hogy merre tartson a keresztény ember vasárnap reggelenként. Úgy is hívták ezt a helyet, hogy Kéttornyúlak. Itt játszódik az én rövid mesém is.
A falu szélén volt egy takaros kis házikó, két szép szobácskája, apró konyhája és virágos verandája csupa vidámságot árasztott. Három gyerkőc lármázta fel a napon sütkérező lusta macskát, ha kellett, hangos kergetőzésükkel. Pista, Palkó és Péter volt a legénykék becsületes neve és amellett, hogy igen jól nevelődtek, szerettek hancúrozni, ahogy a többi gyerek. Ahogy növögettek bizony sok örömöt találtak bennük édes szüleik. Pista katona lett, fényes fegyverzetben jött haza a szolgálatból és a lányok megfordultak utána az utcán. Palkó lelkésznek állt, és amikor hazajött a híres pápai kollégiumból sokan gyűltek köréje, hogy Isten igéjét hallgassák tőle. A legkisebb, Péter, otthon maradt, mivel még csupán tíz esztendős legényke volt amikor a mesém történt.
Amint befejeződött az iskola, bizony, ment az édesapjával a földekre dolgozni. Ha meg éppen otthon találta az áldott napfény, édesanyjának segített a ház körüli teendőkben. Gyakran mondták neki; keresd meg, fiam! Keresd meg Péter! Mert igen jó szeme volt az elveszett dolgok megtalálásához.
Akkor is éppen a kút mellől vette fel az elkóborolt fehér cérnát, amikor az utcán felharsant a kürt: a császári kikiáltó jött nagy porfelhőbe burkolózva. Az asszonyok gyorsan kifutottak a házak elé, nyakukat nyújtogatták, egymás fülébe sugdostak; nem tudták mire vélni a különleges alkalmat. A furcsa menet a templomig vonult és ott megállapodott. Addigra már Péter is ott állt a tömegben és a szoknyák, nadrágok között próbált előrefurakodni, hogy ő is hallja, amit a kikiáltó mond.
– Figyelem, figyelem! Közhírré tétetik! Az Eszterházy grófkisasszony eltűnt! Aki megtalálja és visszaviszi a kastélyba azt megilleti a kisasszony keze és a Somló-hegyi birtok fele!
Lett nagy izgalom! A grófkisasszony nagyon szép volt ám! A napra lehetett nézni, de rá nem! A jutalom pedig fölöttébb ígéretes!
A vacsora utáni imádságnál a két idősebb testvér és az édesapjuk pipára gyújtottak. Édesanyjuk csendesen mosogatott, Péter meg az edényt törölgette utána. A férfiak beszélgettek.
– Bizony, meg kellene próbálni! – mondta Palkó.
– Meg bizony! – harsogta Pista, mert ő volt a szenvedélyesebb.
– No, ’iszen, hát próbáljátok! – mondta az édesapjuk és mosolygott a bajsza alatt.
– Én is mehetek? – ugrott le a kisszékről Péter. De, szeme csillogása azonnal megkopott, ahogy a bátyjai felnevettek.
– Ugyan, te! Mit kezdenél te a grófkisasszonnyal? Vagy a fele birtokkal? – hahotázásuknak csak a fiú könnyei vetettek véget, mert rendkívül szerették az öccsüket, még akkor is ha nem tartották egyenlőre valami nagyra.
Péter azonban megbántódott, és kiszaladt az udvarra. Aztán meg Sédhez és rakott bele még egy kis vizet a könnyeiből. Ahogy ott sírdogál, odabújt hozzá egy őzike. Fényes orrát odadugta a kisfiú arcocskájához és sűrű fekete szempillájuk szinte összeért. Péter elmosolyodott.
– Menj innen te, – mondta szelíden az őznek – bánatom van!
– Tudok róla, te „keresd meg Péter”! – súgta a patás. A kisfiúnak nem maradt ideje csodálkozni, mert rögvest folytatta is: – Jelentkezz csak bátran a kikiáltónál holnap. Iratkozz fel a próbára! Én tudom, hol van a grófkisasszony!
Péter hitte is meg, nem is, de minden esetre megpaskolta az állat nyakát, mosolygott és a kertek alatt gyorsan hazaszaladt, mert már erősen sötétedett. Megmosakodott, ágyba bújt és igyekezett átadni magát a buzgóságnak, hogy másnap idejében felkelhessen.
És így is történt. A napfelkelte már a templomkertben találta, lábujjhegyre állt a kikiáltó bódéja előtt és azonmód gondosan bediktálta a nevét, lakcímét és életkorát. Az ember meg föl is írta, aztán elzavarta a fiút, hátha van jobb dolga is annál, hogy ott okvetlenkedjen.
Péter meg hazaszaladt, megcsókolta az édesanyját, aztán amúgy sietősen felugrott a Mészáros bácsi szekerének a hátuljára, és úri módon elvitette magát Pápára. Azért, hogy ne ingyen utazzon, a magával hozott két vadalmából az egyiket a kastélynál odaadta a Pejkó lónak, megköszönvén szíves szolgálatát. Aztán odaszaladt a vasrácsos kerítéshez, és mivel tudta Jolánkától a kiscselédtől, hol kell keresni azt, amelyiken az ember átfér, ha még éppen hogy csak tíz éves, hát nosza gyorsan bejutott a kertbe.
Járt már itt, piacnapokon többször is; a bokrokban lapulva figyelte a kisasszonyokat, ahogy szép szatén cipellőjükben szinte lebegve sétálnak a park fövenyén, keszkenőjük mögött összesúgva, nevetgélve. De, most üres volt a kert. Legalábbis ember szempontjából, mert az állatok: díszes pávák, tarka tollakkal, szelíd őzek, szépen szóló fülemülék, nagy fülű nyulacskák, azok bizony ugyanúgy élték az életüket, mint más napokon.
Péter ült az egyik tölgyfa mögött és várt. Nem tudta, mire, de úgy érezte, az ő ideje lassan elérkezik. Akkor aztán megpillantott egy aprócska énekes madarat, az berepült a lombok felett, körülnézett, majd rászállt az egyik őz hátára és csiripelni kezdett. Amaz odalépdelt az egyik pávához, lehajolt hozzá és súgott neki valamit. A díszes madár odasétált egy öreg tölgyfához, megállt előtte, nyakát az égnek emelte, farktollait legyezőszerűen kitárta. Hatalmasat rikoltott.
A kisfiú szíve nagyot dobbant; tudta, hogy ez jel! Odaszaladt a fához és belesett az üregbe. Mit látott ott? Nos, igen! A grófkisasszony ült ott könnyes szemmel, maszatos arccal, de még mindig karba font kézzel.
– Mit akarsz? – kérdezte szipogva a fiúcskát.
– Azt hiszem, pont magát keresem! – mondta amaz.
Azzal szépen vége is szakadt volna a beszélgetésnek, mert éppen nagyokat kezdtek hallgatni, amikor a kisasszony megszólalt:
– Éhes vagyok!
– Tessék, alma! – mondta Péter és átnyújtotta a gyümölcsöt. Amíg harsogott a foga, a hölgy csendben volt, de aztán megnyílt a szája az elveszettnek. Bizony mondta a magáét bőséggel. Azért bújt el, mert férjhez akarják adni, kihallgatta a szüleit, amikor azok beszélgettek. Pedig ő csakis az adászteveli szőlész fiához megy, annak kék szeméért, szőke hajáért eped. Nem adja akárki főnemesnek az illatos kezecskéit.
Péter ügyesen figyelt, aztán bólintott.
– Na ettől nem kell félnie a kisasszonynak! – mondta nagy komolyan. – Mert mivel én találtam meg, immáron az én menyasszonyom!
A grófkisasszony nagyon megszeppent, de aztán végighallgatta a kisfiút, aki okosságával, bölcsességével teljesen lenyűgözte. Aztán együtt szépen felmentek a kastélyba, ott megörült a gróf meg a grófné egy szem leányuknak. Aztán egyszer csak megszólalt a Péter:
– Tisztelettel kérem, most már akkor adják ki nekem, ami jár! Jó kora reggel eljöttem otthonról és biztos telesírta már édesanyám a Sédet, hogy hol is lehetek!
Egyből csend lett. Aztán megalkudtak: Péter kapott egy kocsit, két parádés lóval. Azon vitte el a mátkáját haza. Otthon aztán igen boldog volt a család, elsősorban inkább csak abból kifolyólag, hogy ő mégsem veszett el. Aztán meg, amikor beültette a kocsiba édes szüléit és a bátyjait és elindultak a Somló felé! Akkor, hogy örültek!
De, elébb még megálltak Adásztevelen, kitették a grófkisasszonyt, mert ott már várta a szőlősgazda a fiával, hogy hogy aztán két nap, két éjjel tartson a lakodalom, és olyan híre menjen, hogy még ide hozzánk is eljusson!
1 hozzászólás
Kerestem és megtaláltam.
Mostanában ne volt időm mesét olvasni, de ez megragadta figyelmem és elolvasva nem bántam meg. Sőt nagyon megtetszett ez a félig modern mese. Jó fiú volt ez a Péter! Sok ilyen legényke kellene, no meg meseíró! Gratulálok. Éva