Egy ruhadarab, ami véletlen elszakadt,
visszahozza a fájdalmas emlékeket, ami megmaradt.
Látom magamat kívülről, ahogy testem, lelkem lemerül.
Egy nap, mikor utoljára láttalak, hallottalak,
a szívem már akkor is meghasadt.
Fájdalmad nagy volt, mégis mosolyogtál,
talán tudtad, és így búcsúztál.
Érezhettem én is, hisz testem megdermedt,
mintha tudtam volna, hogy melletted a helyem.
Ott hagytalak, remélve, hogy újra láthassalak.
"SZERETLEK" egy sms-ben, ami talán mindörökre titok marad.
Mikor megtudtam, hogy beteg vagy, egy világ omlott össze,
de mikor jött a hívás, én roskadtam térdre.
Kikapcsolt… sötét lett minden,
árván álltam, sok ember körülöttem,
mikor hirtelen felébredtem.
Mindenki érted volt ott, te meg értünk, míg éltél.
Ez a nagy tömeg miért nem jött és tisztelt,
mikor még szíved, lelked velünk kelt fel?
Látni nem láttam, de hallottam,
hogy sokan voltak, és egyszer csak elindultak.
Lábam nehéz ólom volt,
szívem az agyamig tombolt.
Egy pillanatra elszakadva talán veled voltam,
mert a sötétség úrrá lett rajtam.
Mire feleszméltem, egy újabb gyógyszer,
ami szinte azonnal ágynak vert.
Hogy lehettem ilyen gyenge?!…
hogy utolsó utadon összeestem.
Nem tudtam elbúcsúzni,
a szemedbe nézni és érinteni.
Napok, hetek, hónapok, évek teltek,
ahogy a bogyók magamba rekesztettek.
Azok a gyötrelmes éjszakák, álmok, átaludt nappalok.
TI NEM TUDJÁTOK??? EGY NAGYON JÓ EMBER TÁVOZOTT.
Mintha megdermednék, de körülöttem a nyüzsgés.
Mindenki olyan erős lelkileg, csak én reszketek testileg.
Ott vagy? Kiásnálak.
Ilyen gondolatok támadtak.
Kihez segítségért mentem, ők támadtak engem,
Gyötörtek, talán mert téged már nem tudtak,
így énbelém belém rúgtak.
Bogyókat elhagyván
sírva fakadok, miközben neved hagyja el szám.
Miért voltam tétlen? Miért nem segítettem?
Nem vagyok megváltó, belátom.
Hisz ha az lennék, nyakad átölelném,
mint mikor régen a bölcsi előtt tettem.
SOK MINDENRE JÓL EMLÉKSZEM.
Gyönyörű /voltál/ VAGY nekem,
kívül, belül, mit nagyon remélem, mind megörököltem.
Büszkén fogtam a kezed, csak néha eleresztettem.
Most már túl késő… sok elvesztegetett idő,
mikor nem voltam elég jó,
HOGY TE FOGD A KEZEM, ÉS BÜSZKE LÉGY VELEM.
Édesanyám sírját mikor megláttam én, mások látogatták, szívükben is él.
Szép virágok, lobogó lángok, a hiánya sok-sok szívben lángol.
Helyette potyognak könnyeim, a meghatottságtól remegnek lábaim.
KÖSZÖNET AZ EMLÉKEZÉSÉRT,
AZ EL NEM FELEDETT PILLANATOKÉRT.
Egy ruhadarab, ami véletlen elszakadt,
visszahozza a fájdalmas emlékeket, ami megmaradt.
Látom magamat kívülről, ahogy testem, lelkem lemerül.
Egy nap, mikor utoljára láttalak, hallottalak,
a szívem már akkor is meghasadt.
Fájdalmad nagy volt, mégis mosolyogtál,
talán tudtad, és így búcsúztál.
Érezhettem én is, hisz testem megdermedt,
mintha tudtam volna, hogy melletted a helyem.
Ott hagytalak, remélve, hogy újra láthassalak.
"SZERETLEK" egy sms-ben, ami talán mindörökre titok marad.
Mikor megtudtam, hogy beteg vagy, egy világ omlott össze,
de mikor jött a hívás, én roskadtam térdre.
Kikapcsolt… sötét lett minden,
árván álltam, sok ember körülöttem,
mikor hirtelen felébredtem.
Mindenki érted volt ott, te meg értünk, míg éltél.
Ez a nagy tömeg miért nem jött és tisztelt,
mikor még szíved, lelked velünk kelt fel?
Látni nem láttam, de hallottam,
hogy sokan voltak, és egyszer csak elindultak.
Lábam nehéz ólom volt,
szívem az agyamig tombolt.
Egy pillanatra elszakadva talán veled voltam,
mert a sötétség úrrá lett rajtam.
Mire feleszméltem, egy újabb gyógyszer,
ami szinte azonnal ágynak vert.
Hogy lehettem ilyen gyenge?!…
hogy utolsó utadon összeestem.
Nem tudtam elbúcsúzni,
a szemedbe nézni és érinteni.
Napok, hetek, hónapok, évek teltek,
ahogy a bogyók magamba rekesztettek.
Azok a gyötrelmes éjszakák, álmok, átaludt nappalok.
TI NEM TUDJÁTOK??? EGY NAGYON JÓ EMBER TÁVOZOTT.
Mintha megdermednék, de körülöttem a nyüzsgés.
Mindenki olyan erős lelkileg, csak én reszketek testileg.
Ott vagy? Kiásnálak.
Ilyen gondolatok támadtak.
Kihez segítségért mentem, ők támadtak engem,
Gyötörtek, talán mert téged már nem tudtak,
így énbelém belém rúgtak.
Bogyókat elhagyván
sírva fakadok, miközben neved hagyja el szám.
Miért voltam tétlen? Miért nem segítettem?
Nem vagyok megváltó, belátom.
Hisz ha az lennék, nyakad átölelném,
mint mikor régen a bölcsi előtt tettem.
SOK MINDENRE JÓL EMLÉKSZEM.
Gyönyörű /voltál/ VAGY nekem,
kívül, belül, mit nagyon remélem, mind megörököltem.
Büszkén fogtam a kezed, csak néha eleresztettem.
Most már túl késő… sok elvesztegetett idő,
mikor nem voltam elég jó,
HOGY TE FOGD A KEZEM, ÉS BÜSZKE LÉGY VELEM.
Édesanyám sírját mikor megláttam én, mások látogatták, szívükben is él.
Szép virágok, lobogó lángok, a hiánya sok-sok szívben lángol.
Helyette potyognak könnyeim, a meghatottságtól remegnek lábaim.
KÖSZÖNET AZ EMLÉKEZÉSÉRT,
AZ EL NEM FELEDETT PILLANATOKÉRT.
7 hozzászólás
Kedves Andi!
Alkotásod szerkezete érdekes, úgy tűnik, talán versnek indult eredetileg. Néhány jellemző vonása legalábbis erre utal.
Mondanivalója beszédes, és megrázó. Egy édesanya elvesztése olyan tragédia, ami egy szerető szívet ijesztő mélységekbe tud letaszítani. Hosszú, fájdalommal teli időszak rajzolódik ki az olvasó előtt, amint megélted mély gyászodat, s közben a szomorú tény megváltozhatatlansága ellen tiltakozott a lelked. Az, ahogyan ennek ellenére – s bántások közepette is – talpra álltál, azt mutatja, erős ember vagy, még ha te gyengének is érezted/érzed magad. Ahogyan te köszönöd meg mások gesztusait, melyeket édesanyád emléke iránt kinyilvánítanak, az pedig már a megbékélés jele.
Egy küzdelmes szakaszát mutatod be itt életednek, egy fontos és szomorú mérföldkőhöz értél, de te nem állhatsz meg itt, tovább kell haladnod.
Önmagadat sose vádold tétlenséggel! S találd meg lelked békéjét!
Szeretettel: Laca 🙂
Nehéz megszólalni ilyen nagy veszteség után, ilyen fájdalom ami ért téged kedves Andrea!
Őrizd meg az emlékét, mint egy szentképet, úgy nézz le rá.
Az idő majd gyógyír lesz talán…
Szeretettel, meghatódva olvastam: Ica
Kedves Andrea!
Megrázó! A lelkemig hatold. Ezt ki kellett írni magadból.
Ölellek:
Ylen
Köszönöm, hogy olvastátok életem egy nagyon meghatározó pillanatképét.Ez volt ami elidnított az írás szépséges utvesztőjében.
Kedves Andrea!
Meghatódva olvastam, sirni kell ilyen rettenetes eseménykor, amit Te egy gyönyörű – mondhatom azt is – versbe foglaltál, hiszen versnek is beillik. Imádságban kérem a Istent, hogy nyugalmadat megtaláld, hiszen ami megtörtént, azt visszahozni nem lehet. Egy anyát elveszíteni mindenkinek rettenet, és soha belenyugodni sem lehet. Én és talán mindenki megélte vagy – sajnos, megéli!
Vigasztalnálak, de erre nincs lehetőség. Talán segít, hogy leírtad.
Szeretettel: Kata
Andikám!
Hogy ezt leírtad, talán, nem is talán, inkább bizonyosság, és végre annak a jele, hogy a kegyetlen marok, ami akkor, ott, téged is megragadott, szorításából engedni látszik.
Szeretettel ölellek, és örülök hogy sikerült újra és újra átmenned rajta, az áthatolhatatlannak látszó "fekete falon". A fájdalmat a gyógyszer nem semmisíti meg, csak látszólag enyhíti, ugyanakkor elnyújtja, elodázza. De fiatal életed ennek ellenére, vagy ezzel együtt, képes megújítani magát, s tovább él az, aminek élnie kell. Amit, akit elvesztettél nem pótolja semmi, de a földi helyén, a szívedben, új forrás fakadt.
Gratulálok és nagyon sok életerőt kívánok neked az íráshoz, és mindenhez, amiben örömödet leled!
Szeretettel: Ildikó
Köszönöm Ildikókám.