Eszmeralda még meg sem született, amikor a szülei már tudták, hogy hercegnő lesz. Szépséges, mint az apja, okos, mint az anyja, a többi meg csak azon múlik, hogy megtalálják-e a megfelelő vőlegényt.
Egyre kevesebb a herceg a nagyvilágban, ami nem is baj, mert annál értékesebb a bíborsüvegre helyezett hercegi korona. Eszmeralda egyelőre még csak az óvodával ismerkedett, a hercegnőképző helyett, de annyit már megtanult, hogy neki mindig igaza van.
Dimbes-dombos vidék a Cserhát, és a falusiak Kastélynak nevezték az egyik nagyobb vakondtúrást. Semmi nem indokolta a kastélyságot; a rablólovagok nem tartották érdemesnek, hogy ezen a dombon építkezzenek. Nem is igen lehetett volna, mert meredek volt minden oldalon; hintónak, paripának nem való, és egy lovag nem jár gyalog. Eszmeralda sokszor hallotta, hogy az emberek a Kastélyról beszélnek, el is képzelte magának a mesebeli palotát, amely gyanúsan hasonlított arra a bajor szörnyűségre, amely olyan gyakran látható a naptárképeken. Az előző hónap többnyire virágzó bokrokkal riogatott, a rákövetkező meg a Starnberger See látképével, hogy tudjuk, mi a nagy emberek helye az univerzumban. Eszmeralda elképzelte a kis fejében, hogy a Kastély pontosan olyan, mint a képen, tornyos meg felvonóhidas, és nagyon rossz néven vette, amikor kiderült az igazság.
Vissza akarom kapni a kastélyomat! – követelte a kis hercegnő, mire az alattvalók tehetetlenül széttárták a karjaikat. Kastély nincs, és lehet, hogy egyszer még építünk egyet, de az biztos nem ma lesz. Ez nyílt lázadás, gondolta Eszmeralda, és összehívta a katonaságot. Nem volt nehéz, mert amúgy is együtt voltak a baromfiudvaron, a tyúkok egyenruhában feszítő bakák, és a kukorékoló tábornokuk. Azt még Eszmeralda is belátta, hogy ezzel a hadsereggel akkor sem ér el semmit, ha kétszer annyi zsoldot fizet kendermagban. Viszont az is nyilvánvaló, hogy egy hercegnő nem élhet kétszobás családi házban, akkor sem, ha van egy nagy padlás, mesés kincsekkel – és darazsakkal – tele. Kézzel fogható kincsekre van szükség, hogy mielőbb elkezdődjön az építkezés.
Köztudomású, hogy mindenütt titokzatos vasládák lappanganak a mélyben, csak ki kell egyet ásni – mamó is mesélte, hogy van egy ilyen, mégpedig a Kastélynak nevezett domb tövében – sárkányok vagy rendőrök őrzik, de néha szabadnapot kapnak, hogy kirándulni mehessenek a családjukkal. Ilyenkor fényes ragyogás jelzi a vasláda helyét, gond nélkül ki lehet ásni, és annyi lesz az aranytallér meg a rénusi forint, hogy az egész falu nem tudja elkölteni. Csak arra kell vigyázni, hogy senki ne szólaljon meg ásás közben, mert azt meghallják a sárkányok vagy a rendőrök, ládát, vasat és minden egyebet azonnal eltüntetnek-
Eszmeralda tehát elkezdte rágni az apja fülét, hogy ugyan, hozza már haza azt a kincset. Apa azt is mondhatta volna, kislányom, ez csak mese habbal, elég baj, hogy mamó nem a bartoserikát meséli neked lefekvéskor, hanem ilyen szamárságokat – végszükség esetén kiutalhatott volna egy pofont is, ami szinte mágikus erővel hat az elkényeztetett kis taknyosokra, amíg a taigetószoszra való paidagógoszok észre nem veszik. Csakhogy ebben a házban Eszmeralda szava szent volt, és a holdat is lehozták volna neki az égről, ha véletlenül azt kívánja meg. Ezért apa megkérte a komáját, menjen vele kincset ásni.
Elment az eszed? – kérdezte a koma nagyon logikusan. Errefelé mindig szegény népek laktak, és ha már nagyon nem bírtak magukkal, legföljebb áskálódtak, de nem ástak semmiképpen. – Eszmeralda kívánsága! – Az mindjárt más, retirált a koma, Eszmeraldának nem lehet nemet mondani – vagyis hát lehet, de az óriási lelki törést okoz, beláthatatlan következményekkel. A gyerek egészséges fejlődéséhez feltétlenül szükséges, hogy minden kívánsága azonnal teljesüljön, ellenkező esetben megrendül a bizalma a felnőttekben – na jó, ez előbb-utóbb meg fog rendülni, de nem mindegy, hogy mikor. Semmi esetre sem akkor, amikor az ajándékot még a Jézuska hozza, vagy a nyúl. Ezért a koma nagy lélegzetet vett, és megjelent késő este, ásóval és lapáttal, teljes menetfelszerelésben.
Eszmeralda megállapította, hogy helyreállt a világ rendje, a szolgák teljesítik a kötelességüket. Magához szorította az alvós mackóját, és elaludt.
Apa és koma bizakodóan indultak el a nem túl hosszú úton. Eszmeraldának egy szava sem lehet. Kivételesen sötét éjszaka volt, se hold, se csillag vagy szupernova, de a Kastélyhoz vezető utat koromsötétben sem lehet eltéveszteni. Mindig a patak mellett, az meg csörgedezik. Azért is hívják Csörgő-pataknak. A lámpátlanság rossz hatással volt a koma kedélyállapotára, meg is kérdezte, ne lenne-e jobb, ha előbb bedöntenénk egy felest? – Nem iszunk, szögezte le Gipsz Jakab, mert tapasztalatból tudta, hogy egyetlen felesnél nem lehet megállni, akkor pedig lőttek a kincskeresésnek.
A Kastély tövében is olyan sötétség volt, mint egyébként, és nem lehetett barátságosnak mondani. Egykor azzal ijesztgették a falukutatókat, hogy egy boszorkány kószál a határban. Valaha szép fiatalasszony volt, sorozatban törte össze az ártatlan szíveket, szórakozásból elhajtotta mások teheneit, és örült, ha a Kastély tetejéről lezuhanva összetörték magukat. Ez nem volt igaz, részben azért nem, mert hol vannak manapság ártatlan szívek, részben mert a tehén sem olyan bolond, hogy hagyja magát a szakadékba hajtani, de a falukutatók nagy szemeket meresztettek, és sürgősen elmenekültek még a környékről is. Miért etetik őket rémmesékkel, amikor ők világosan megmondták, hogy köcsögöt, mángorlót, petrencerudat, gyertyakoppintót keresnek? Az alkalmi kincsásók tudták, hogy nincs boszorkány, de így is megdobbant a szívük, amikor meglátták a világosságot – mintha kis tüzet raktak volna ott, ahol a patak a dombot megkerülte. Ki az ördög gyújt itt tüzet éjszaka? Vitát nem indíthattak, mert érvénybe lépett a hallgatási tilalom.
A sárkány abbahagyta a tűzokádást, a rendőrök eloltották a cigarettáikat, és a szentjánosbogarak is szétszéledtek, mire odaértek. Némán ástak a nagy sötétségben, és már nemcsak a koma sajnálta, hogy nem ittak egy felest. Nehéz munka ez józanul, amikor előre lehet tudni, hogy öt láb mélységben is csak ugyanaz a homok lesz, mint legfelül.
De most mintha az ásó megkoccant volna egy fémes tárgyon! Megeszem a kalapom, ha igaz lesz mamó meséje, gondolta Gipsz Jakab, de ásott és lapátolt tovább rendesen. Nem kétséges, hogy elrejtettek valamit ezen a helyen, mindenféle kincset egy vasládában! Ekkor azonban kivilágosodott egy jó darab a keleti égen, és megszólalt a harang. Kutya meg a mája, kiáltott fel a koma, reggel van, vége a kincsásásnak! Mindjárt erre hajtják a teheneket… Többet nem tudott mondani, bár ennyit se kellett volna, mert ebben a pillanatban eltűnt minden, ásó, lapát, koma és Gipsz Jakab. Lehet, hogy nem így volt; biztos csak az, hogy többé senki sem látta őket. Elvitte a harangszó a kincset is – vagy bekavart a híres boszorkány, akinek pedig csak a falukutatókat kellett volna elriasztani.
A kis hercegnő komor arccal vette tudomásul, hogy se apa, se a Lajos bácsi – megszöktek a kinccsel, vagy nem mertek hazajönni üres kézzel? Érthetetlen, hogy miért sír mamó – ennél sokkal nagyobb tragédia az, hogy neki, Eszmeralda hercegnőnek, végérvényesen megrendült a bizalma a felnőttekben.