Maga a Szépség; az ív, a forma
képlékeny, mintha agyagból volna,
hajlik, mint nádszál; gyöngyök a cseppek,
melyek testével megtöltekeznek.
Hitetlenkedve figyelte, leste,
hogy előbb habos tollát levette,
majd éji csendek bódulatában
ereszkedett az erdő tavába.
Csalit tisztásán állt villámsújtva
a vadász éjjel, újra meg újra,
míg sóvár vágya kínzón gyötörte,
megszerezni a Szépet örökre…
És tett követte kiforrott álmát:
szertehajtotta leshelye ágát,
egy perc, s a habos tollruha volt-nincs,
kezében pihent az elrabolt kincs.
Tüske, ha tépte, káka, ha vágta,
észre se vette, robbant a házba,
s míg ruhát elzárni igyekezett,
a hattyúleány is megérkezett.
Mély a gyönyör, a varázslat kútja…
Akit az isten nem alkot rútra,
és szépségével rabul ejt bárkit,
kárhoztatható-e? És a másik,
aki megszerzi – még ha csalárd is –
sajnálható-e, ha támad, csatázik
a fenyegetett, alkalmat vár,
s elhagy, amikor módjában áll?
2 hozzászólás
Kedves Irén!
Egészen mély mondanivalója van a versednek, és ami külön tetszik benne, az az, hogy eredeti téma… emellett igazán költői. Ahogy olvastam, éreztem, hogy elérnek a szavak, és közben nincs más, csak a versed, csak a történet, amiről szól, a külvilágot egészen elfeledve… ez az igazi… 🙂
Szeretettel: Mónika
Köszönöm ezeket a kedves szavakat, Mónika, Neked különösen.