Eredetileg piros volt, színeit odaadta két másik rózsának, szerette volna, ha azok is adnak az ő színeikből. Szereti a két rózsát, de színeit elvesztette. Szeretett volna kérni tőlük színeket. A színei a mindeneátadta, amije volt, szeretetre vágyott. A rózsa azt mondja, sokat teszek érted… A szürke rózsa válaszul azt hallotta, hogy meg kell tudni tartóztatni magát, le lell mondani sokmindenről.
A rózsa szép, piros, cikkezett szirmokkal. Nem tudja, szükséges-e, hogy szépen viruljon, frissen töltődjenek levelei, hogy örömöt okozzon. Nem tudja, hogy akiknek örömöt okoz, fognak-e vele törődni, locsolják-e, földjét lazítgatják-e, hogy gyökereit ne feszítse. Minden időben mutatja szépségét, ad magából, szolgál, de vajon ő fontos? S akkor egy tündér megérintette szirmait, és a szirmok sok kis darabra hullottak szét. A tündér a kis szirmokat apró üveg edényekbe teszi, és titokban elhagyatott, magányos emberek otthonában feltűnő helyekre állít. Amikor ezek a szomorú, kesergő, reményt vesztett emberek észreveszik, a szirmok örömükben sárga fényeket bocsátanak ki, azok kíváncsian figyelnek,kézbe veszik, csodálkoznak. A szirom érinti az ujjbegyet, és behatol a szenvedő testébe, szeretetével feltölti.
A tavirózsa szólít: – Jöjj be mellém, ne félj, meleg a víz! – lágy visszhangzó, halk hangja bíztatóan cseng. Egymás mellett lebegünk a vízben, csendesen, szerényen. Egyszerűen létezünk… fehéren, tisztán odaadjuk magunkat a világnak, szépségünk ragyogó, fényes, jóságot, erőt sugárzunk. Aki eljut a tavunkhoz, megtisztul, s újjá éled.