Anikó kitárta az ablakot és kinézett. A meleg azonnal bekúszott a szobába. Indián nyár… – sóhajtotta. Mennyivel szebb kifejezés ez, mint a vénasszonyok nyara. Mostanában, az őszelő is meleg, csalogató. „Menjünk a szabadba! Használjuk ki ezt a csodás időt!” – mondta a rádió szpikere nem is olyan régen. Hetek óta nem lépett ki a lakásból. Nem megy ő már sehova. Amióta nincs áram, azóta se rádió, se tévé. Persze ez se érdekelte már. Igazából nem foglalkoztatta semmi. Magányosan, elszigetelődötten élt.
Gyakran bámészkodott az ablakból. Ez volt az egyetlen kapocs a külvilággal. Ötemeletnyi magasságból elég messzire lehet látni. A lakótelepi kocsmából felhallatszó zaj, a gyerekek zsivaja lekötötte figyelmét egy ideig. Hívogatta az elé táruló mélység, „Gyere!”. Gyorsan becsukta az ablakot.
Folyton ez a dal dobolt a fejében:
„Szomorú vasárnap, lalala, lalala,
Álmokat kergető vasárnap délelőtt… – nem emlékezett már a teljes szövegre. Neki is szomorú vasárnapjai vannak már elég régóta.
Leült az asztalhoz, amin gyógyszeres dobozok sorakoztak. Nyugtatók, altatók, kedélyjavítók. Igen, ezekre szüksége van a túléléshez. De vajon túl akarja-e élni?
Körbenézett a szépen berendezett szobán. Ez még a jólétről tanúskodott, arról, amikor még volt munkahelye, pénze. Akkor vette ezeket a szép bútorokat. Most meg? Mi maradt? Keserűen elmosolyodott. Egy dobozt vett ölébe, melyben fekete-fehér fotókról boldog emberek mosolyogtak rá. Az egyiken anyja, amint kezében tartja őt, apró babaként. Na, ő nem mosolyog. Az anyja, szinte minden képen faarccal ül, áll, néz. Szeretetlenség áradt belőle. Talán soha, senkit nem szeretett igazán önmagán kívül. A szeretetet – nem hazudni, ígérgetni kell, hanem adni, és ráadásul szívből. Igen, a szeretet hiánya tönkretette életét, mert ő sem tudott igazán szeretni. Vagy csak nem mert? Ki tudja? Visszaejtette a képet a többi közé.
Persze mindenért nem okolhatja az anyját. Bár, a kapcsolatuk sosem volt felhőtlen. Beugrott az amikor, „véletlenül”, ott felejtette őt a játszótéren. Máig sem érti, hogy ez hogy történhetett meg. Arra emlékszik, hogy nagyon sírt, felnőttek gyűltek köré, volt, aki vigasztalta, volt, aki kérdezgette. Hirtelen megjelent az anyja. Megragadta a kezét, kirángatta a felnőttek gyűrűjéből, és még ő volt megsértődve az emberek megjegyzésein.
Aztán egy másik emlékkép idéződött fel, amikor gimnazista korában öngyilkos akart lenni, de anyja valahogy megtudta, hogy mire készül. Nekiesett. Ütötte-verte, ahol érte.
Végiggondolta sanyarú életét, s fejben leltárt készített:
Volt két elrontott házasság, mindegyikből született egy-egy fia.
Az idősebbet legalább három éve nem is látta. Miért? Anyagi viták miatt. Az a rohadt pénz! Az az oka mindennek.
Kisebb gyermeke, a válás után szomszéd házba költözött az apjához. Istenem! De rég találkoztak! Anyának sem voltam jó! – suttogta halkan. Könnyek csorogtak le az arcán.
Volt zarándokúton. Hitte, hogy megtisztulva tér haza. Az elkövetett bűnei megbocsájtatnak. Ámen. De valahogy minden elromlott. Kereste a boldogságot, de az, mindig elkerült. Talán azért, mert annyira vágyta. Kapcsolatai folyton kudarcba fulladtak. Nem maradt más, mint az egyedüllét.
Az apja halála után csúnyán összeveszett anyjával, azóta sem beszéltek egymással. Persze, itt is megint a pénz, a „juss”, volt az oka mindennek.
– Neked nem mindegy? – idézte fel a veszekedésüket. Ha meghalsz, úgyis az enyém lesz minden!- ordította az anyjának.
– Azt te csak hiszed! – rikácsolta az anyja. Kitagadlak! Megértetted?! Ki-ta-gad-lak!
A homlokán lüktetni kezdett az ér, ahogy visszagondolt erre az esetre. Azóta, se kép, se hang. Na, most örülhet! Fulladjon bele a pénzbe! Legyen boldog vele!
Voltak barátai, de leépítette őket. Nem akarta senkivel találkozni. Nem szerette volna, ha látják, milyen lúzer. Igaz, a barátnője mindig hívja. Azonban nem terhelni a nyomorával. Nem kell segíteni rajta. Elég. Konyec. Finis. Úgy látszik, neki ez van megírva, abban a bizonyos könyvben. Egy csődtömeg, élhetetlen, szerencsétlen hülye.
Ja, van egy lakás is. Nos, ennyi. Ennyi az elmúlt ötvenhét év leltára. Lebiggyesztette a száját.
Depressziós lett, emiatt leszázalékolták. Ugyanakkor ennek köszönhette az állását is. Felvették egy olyan munkahelyre, ahol megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztattak. Ez elég jó időszak volt. Bár, sokat kellett emelgetnie, pakolnia a büfében, de nem bánta, mert így legalább nem ücsörgött egész nap otthon, egyedül a négy fal között. Volt miért felkelni, felöltözni, s nem utolsó sorban, volt kihez szólni. Ekkor azt érezte, hogy elég jól alakul az élete. De korai volt az öröm.
Jött a felülvizsgálat, ahol gyógyultnak minősítették. Elbocsájtották a munkahelyéről, mert ott csak olyan elesetteket alkalmazhattak, mint amilyen ő volt, de már nem az. Hurrá! Meggyógyult! Legalábbis az orvosok szerint. Arra azonban nem gondoltak, hogy azért lett jobban, és azért enyhültek a depresszió tünetei, mert dolgozhatott, elfoglalhatta magát. Rohadékok! Miattuk került újra a pokol mély bugyrába. Miattuk kezdődött minden elölről.
– Szemetek! – motyogta félhangosan.
Igen, mindig valakit hibáztat. Ez igaz. De elvették tőle azt a jogot, hogy talpra álljon. Még kellett volna hagyniuk egy kis időt. Hogy végleg megerősödjön. De nem. Ők döntöttek. Mehetsz, te szerencsétlen! Pápá! Aztán újra visszajött a szorongás, a félelem.
Sokáig kilincselt munkáért, de nem talált. Aztán feladta. Mint eddigi életemben sok egyebet is.
Egy darabig az eladogatott ékszereiből és a spórolt pénzéből élt. Most csak egy nyaklánc és egy gyűrű maradt, a többi zaciba vándorolt. Megforgatta a gyűrűt az ujján, ettől nem tudott megválni. Ezt a zarándoklat során vette. Nem olyan értékes, mint amilyen a többi, de a szívéhez nőtt. Emlékeztette egy jobb korszakra. Nagyot sóhajtott. Munkanélküli segély sem jár többé. „Volt nincs, fene bánja, volt, nincs, vigye kánya…”- egész jókedve támadt ettől a daltól.
Fárasztó ez a leltár. Lebiggyesztette a száját. Mi is van még? Vagy mi is nincs már? Talán így helyesebb a kérdés.
„Szomorú vasárnap, lalala lalala”, jött vissza újra a dal. Ma is vasárnap van. És ő szomorú, bánatos. „Utolsó vasárnap kedvesem gyere el”… – hát, neki már régóta kedvese sincs.
Ja, van egy lakás is és ennyi.
Ennyi történt vele. Itt vége a leltárnak.
Üldögélt a kisasztalka előtt, szemezett gyógyszereivel. Felemelte, majd visszatette.
Kiment az erkélyre. A lemenő nap, mintha csak vigasztalni akarta volna, megcirókálta az arcát. A fák lassan elbúcsúznak levélgyermekeiktől, megválnak tőlük. De ő kitől búcsúzzon el? Fiaitól, akik nem látogatják? Pedig a kisebbik itt lakik egy köpésre. De nem, nem méltóztatik átfáradni az anyjához. Meg nem kérdezi: Hogy van? Mi újság? Nem veszi észre, hogy nincs jól. Olyan, mint a strucc. Homokba dugja a fejét. Ja, hogy azt kapja vissza, amit adott?
„Így jártam” – kesernyés nevetésféle hagyta el a száját.
Neki már nem kell semmi, nincs szüksége már senkire sem!
„Szóval egyedül vagyok ebben a rohadt világban” – dünnyögte maga elé. Az áramot két napja kikapcsolták. A hűtő üres, nincs, ami megromoljon benne. Épp elég, hogy az ő élete elromlott. A hűtő előtt már kis víztócsa áll. Nem törölte fel. Minek?
Beletúrt a hajába. Kibotorkált a fürdőszobába. Megmosta az arcát. Nem akarta magát látni, ezért pár hete a tükörre csomagolópapírt erősített. Most levette. Hát kár volt.
– Hú! Ez én lennék? – nézett elborzadva farkasszemet önmagával. A haja már tíz centire lenőtt, felül őszen tapadt a fejére, lentebb még fakó vörös volt. Jesszusom! Úgy nézek ki, mint a saját öreganyám! Meg kellene mosni. Minek?
Visszament a szobába. Kiöntötte az asztalra a gyógyszereket, és szép sorjában bekapkodta. Üldögélt, várta a hatást. Kis idő múlva szédülni kezdett. Felállt. Leverte a dobozt, melyben a képek voltak. Még látni vélte anyja elmosódott arcát, ahogy mosolytalanul, szinte kárörvendve nézett rá.
Összeszedte minden erejét, az ablakhoz támolygott. Egyre jobban szédült. Lassan elmosódott minden. Nem tudott felállni az ablakba, hogy onnan vesse le magát a mélybe, ezért egyre jobban kihajolt, majd elveszítette egyensúlyát, kizuhant az ablakon.
Lent kiabálás hallatszott.
– Hívják a mentőket!
Többen odaszaladtak. Feje körül egyre nagyobb vértócsa terebélyesedett. Az emberek döbbenten álltak, találgatták mi történhetett.
A mentő szirénázva érkezett a helyszínre.
Anikó másik lépcsőházban lakó fia, a vijjogó hang hallatán kíváncsian nézett ki az ablakon. Azon gondolkodott, vajon mi történhetett. Látta, hogy az emberek izgatottan magyaráznak, és mintha egy test feküdne a földön. Az egyik férfi, aki egy rendőrrel beszélt, az ő házuk felé mutogatott.
Na, megint egy öngyilkos – gondolta, és becsukta az ablakot.
Egy darabig téblábolt a lakásban. Eszébe jutott, hogy már rég beszélt az anyjával. A telefonhoz lépett, hogy felhívja, de ekkor csengettek. Rendőrök álltak a bejárati ajtó előtt. Ők értesítették, hogy édesanyja haláláról. Kérték, ha van kulcsa, menjen velük, mert akkor nem kell felfeszíteni az ajtót. Némán, könnyek nélkül követte őket. Remegett a keze, nem tudta kinyitni a zárat. Hangos zokogásban tört ki. Mindig csak anyának hívta. Most először gondolt úgy rá, hogy édesanya.
– Édesanyám! – nyöszörögte.
A rendőr halkan elkérte tőle a kulcsot.
– Majd én – mondta részvéttel a hangjában.
Ő meg csak állt, nem tudott belépni a lakásba.
– Miért nem hívtam fel reggel? Miért? – ismételgette sírva.
10 hozzászólás
Kedves hundidó!
Még hatása alatt állok!
Olyan aprólékosan írtad le a magányos életet,ahol még
elfogyott a remény,ahol a mindennapok sik Ezer
problémái mindig nehezebb terhek lesznek,ahol a múlt
fenyegetöen
Kedves sailor!
Ez sajnos igaz történet. Nehezen is sikeredett leírni. Már régebben vetettem papírra, aztán, most volt lelkierőm újra átnézni, véglegesíteni. Bár, tudom, van mit még simítani rajta. Az eredetiben, én is benne vagyok, de kiszedtem azokat a részeket, az én szerepemet. Próbáltam segíteni…de nem sikerült. Én is vádolom magam, miért nem akadályoztam meg, miért nem tettem még hatékonyabb intézkedéseket. Talán az érintettség miatt tudtam aprólékosabban leírni, az ő érzéseit, hogy mi járhatott a fejében…köszönöm, hogy elolvastad! üdv hundido
elszállt
ahol a múlt fenyegetöen tartja a tükröt,az emlékeket és
minden kibeszélés hasztalan.
A személy roskad az önvádak alatt!
Meddig lehet kibirni egy ilyen életformát,minden kilátás nélkül?
Sokan feladják!
Egy kis együttérzés csodát csinál,de ha nem jön,a teher
elviselhetetlen lesz!
Szinte lélektani elemzésnek is beillö írás!
Szeretettel gratlálok:sailor
Szép napot!
Még annyi, hogy a Lélekpillangó is róla szól. Anno, azt is olvastad. És a az is igaz, a pillangó megjelenése a temetésen. Üdv hundido
Kedves hundido!
Egy egész regényre való van ebben az elbeszélésben. Hiteles a lélektani folyamat leírása, ahogy az asszony eljut az öngyilkosságig. Az a József Attila-idézet jutott eszembe, hogy "hiába fürdeted önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat."
Szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Köszönöm a véleményed! Igen! Valóban lehetne írni belőle egy regényt, de azt még nem tudnám megírni. Talán egyszer. Ez egy fájdalmasan igaz történet, nehéz róla írnom, vagy beszélnem. Van fent a Lélekpillangó c, írásom, az is erről, ill. a temetésről szól. üdv hundido
Szia hundido!
Nagyon jól sikerült ez a prózád. A lélektani ábrázolás, ahogy előbb mindenkit hibáztat, majd végül eljut az önvádig és az öngyilkosságig. Megható, pedig van ilyen, talán túl sok is, csakhogy ma már nem divat az, hogy figyeljünk egymásra. Sajnos.
Szeretettel,
Ida
Szia!
Örülök, ha tetszett. Ez egy igaz történet, amit elég nehezen írtam meg/le. Már több év eltelt, de még mindig lelkiismeret-furdalásom van. Pedig én igyekeztem, figyeltem…üdv hundido
Szia! Hétköznapi tragédia, mondaná az ember, ha a TV-ben hallaná a hírek között, s napirendre térne felette. De vajon van-e "hétköznapi tragédia"? Azt hiszem nincs. Minden emberi élet értékes, minden tragédia nekünk is fáj, minket is érint! Megrázó, erős hatást gyakorolt rám! Gratulálok! -én
Szia!
Nincs hétköznapi tragédia, nincs rutin műtét stb. Valakinek/valakiknek ez szörnyű csapás, történet. Köszi, hogy elolvastad! Üdv hundido