A gyerek befutott a konyhába, és megrángatta az anyja kötényét.
Már megint itt van!
Az izgatott hang, sápadt arc, szapora lélegzetvétel mind elárulták, kérdés nélkül is, hogy mi történt. Napok óta figyelték és aggódtak is miatta, hiszen nem lehet tudni, hogy mit tervez. A férfiak azt beszélték, hogy le kellene lőni, mint a veszett kutyát. Ez azonban csak üres beszéd volt, mert az egész faluban csak a rendőr tarthatott fegyvert, ő pedig kereken megmondta, hogy ne zaklassák. Jelentsék, ha bűnesetet észleltek, és akkor majd el fog járni, a törvényes úton. Nyilvánvaló, hogy fából vagy kőből van a feje; ha itt egyszer bekövetkezik a bűneset, akkor már késő, ki tudja, milyen szörnyűségek lapulnak az idők méhében – vagy ahogyan Pacskovszkiné megmondta, némileg kevésbé költőinek: Megette a fene, ha arra várunk, hogy az a nagy melák fölemelje a hátsó részét.
A nagy meláknak visszamondták, ő azonban semmilyen intézkedést nem foganatosított a Pacskovszkiné ellen, és arra sem volt hajlandó, hogy bevesse a szolgálati fegyverét. Pacskovszkiné egy buta tyúk, közölte a hírhozóval, és ennek örömére megivott egy egész üveg málnaszörpöt. Ez volt a legerősebb ital, amit megengedett magának, úgy is hívták, a málnás Steiner.
Pacskovszkiné megtudta, hogy mit tudott meg és mit üzent a málnás rendőr, föl is háborodott, de annyi ideje már nem volt, hogy átkozódjon. Az átkozódás nem úgy megy, hogy csak mondjuk a magunkét, száradjon le a feje a nyakáról, kapja rajta a feleségét a boltossal, vagy amit az asszonyok éppen kívánnak neki. Nem ám, ehhez vizet kell venni három helyről, meg kell bűvölni, amikor telihold van, bele kell fojtani egy békát, az átoknak csak akkor lesz foganatja. A rendőr tehát biztonságban van a következő holdtöltéig, de mi lesz velünk, amíg szabadon jár az a bestia?
A bestia idestova hat éve riogatja a falut, amikor a nagyanyja magához vette, azóta is itt nevelgeti, ami különben irgalmas keresztényi cselekedet, mert mi mást csináltak volna a kis árvával? Az anyja, Isten nyugosztalja, különben egyetlen jó szót sem érdemel, mert már gyereknek se volt tisztességes. Férje vagy volt, vagy se, annyi biztos, hogy senki se táncolt a lakodalmán – még csak az kéne, hogy megtiszteljünk egy ilyen romlott személyt! Hat éve kallódik itt az árva, szorgalmasan jár az iskola mellé, ott is csak örülnek, ha nem mutatkozik. Egész nap a határban kódorog, ha teheti, a kiserdőben bujkál, de a legszívesebben a susnyásban húzza meg magát. Rosszhírű vidék ez, mocsaras meg ingoványos, nem is lehet pontosan tudni, hogy milyen. Rendes ember a közelébe se megy a susnyásnak, ahol előfordulhat mindenféle vízi szörnyeteg: sikló, szalamandra, varas béka. Csak messziről látják, amikor eltűnik az égerfák és a szomorúfüzek között, vörös haja világít, mint a pokol mélyéből felhozott fáklya. Ezért is, meg mert olyan kis mocskos volt, elnevezték Lidérckének. Ájtatos vénasszonyok keresztet vetettek, amikor meglátták, vagy akár csak hallottak róla, és éppen azért becézték, hogy ne legyen velük ellenséges.
Nincs is baj, ameddig Lidércke elvan a susnyásban, addig jó, ameddig nem tudjuk, hogy ott mivel foglalkozik, koslasson utána az ördög. A nagyanyja bizony nem ment utána, igaz, hogy a rossz lábaival nem is tudott; bottal, mankóval bicegett, mikor hogy, és tele szájjal káromkodott. Nem volt barátságos Tera néni, a portája meg még annyira se; ütött-kopott ház, az egyik falon jó nagy repedések; szalmacsutakkal tömte be a vénasszony, de ha kívül süvített a szél, süvített az bévül is. A két szerencsétlen, a vénség meg az árva unokája jól viselték a hideget és a meleget, persze muszáj volt nekik. Talán a háztető is beomolhatott volna, akkor se kapnak segítséget.
Amíg Lidércke a susnyásban lappangott, ez körülbelül megfelelt mindenkinek: odavaló, az ördög lánya. De újabban beszokott a faluba, idegen kertek alatt császkál, biztosan lopni akar. Állítólag látták is, hogy a Baranyiék fája alól fölszedte a hullott almát. No bizony, szedi az a fáról is, nem várja meg, amíg lehullik! Ki hiszi el, hogy csak a rohadtját, a férgesét hurcolja haza? Talán pálinkát kotyvaszt a vén boszorkány? Akárhogy is van, Lidércke maradjon otthon, bezárt vagy beszögezett ajtók mögött, ne csellengjen a kertek alján, mert afféle dolgai vannak, mint a prikulicsnak. Jaj-jaj, énekelte Juci, mit vétettünk mi, hogy így ver az Isten, ránk hozza a nyomorúságot ez a pokolfajzat. – Mi az a prikulics? – kérdezte a gyerek tájékozatlanul. – Mi az, mi az, hát az eleven ördög – és Margit néne még tódította is: Följár a föld alól, megbúbolja a vén kakasokat, vén kakas tojásából kelnek ki a kis lidércek. – A gyerek elnevette magát: Kakasnak tojása, ez is csak olyan, mint a kakastej, amivel a kenyeret sütik – Nem az, hogy lehetne az, amikor a kovászt mondjuk kakastejnek, ez csak afféle tréfabeszéd.
Mit csináljunk? – tanácskoztak az asszonyok, amikor megbizonyosodtak arról, hogy Lidércke tényleg ott van a kert végében – rossz a kerítés, szóltam már érte, de az ember nem csinálta meg, rám marad az is, pedig az férfimunka, emberes erő kell ahhoz – a söröskorsót emelgetni, ahhoz bezzeg nem fáradt, de amikor dolog lenne a ház körül? – Hagyjad, húgom, mondta reszketeg hangon Margit néne, ilyen ez a mai világ, csak a szájuk jár a férfiaknak, majd elhívom a menyemet, aztán megcsináljuk, mi asszonyok. – Jól van, de mi legyen addig is? Még csak az kell, hogy ideszokjon az én kertembe!
Kergessük ki, ajánlotta Margit, mire való a seprű?
A gyerek sunyi csendességben ült a kispadon, de most nagyon föllelkesült. Anya meg Margit néne seprűt ragadnak, elzavarják Lidérckét a háztól, ez nagyon izgalmasnak ígérkezik. Az anyja visszaszólt ugyan, Laci, te maradj idebé – hanem a gyereket borjúkötéllel se lehetett volna megkötözni. A két asszony hangosan kárálva rohant a kert végébe, fenyegetően lóbálták a seprűiket. Most elverjük a port az ördög lányán!
Lidércke szorosan a kerítés mellett kuporgott, de a külső oldalon. Nagy, ártatlan kutyaszemeket meresztett a két asszonyra, akik úgy csörtettek végig a kerten, mint akik hadba vonulnak. Mi bajuk van ezeknek, talán visszajöttek az oroszok? Lidércke meg se moccant, azt gondolta, ott ülök, ahol akarok, az utca mindenkié. Nem csinálok semmi rosszat, csak itt ülök, nem nyúltam semmihez, nem vagyok én tolvaj.
Pacskovszkiné megtorpant a nagy rohanásban. Itt van, egye meg a fene, de mit árthatunk neki?
Ide kéne húzni a slagot, ajánlgatta Margit, majd elmegy, ha a nyakába kapja a vizet. Tetszett az ötlet Jucinak, de azért fontolóra vette, hátha ez mégis bűncselekmény, vagy legalábbis szabálysértés, mivel az illető közterületen tartózkodik. Margit már ment volna a slagért, de ekkor Lidércke egy leírhatatlan pillantást vetett az asszonyokra, fölpattant, és elszaladt. Hála égnek, kiáltott fel Juci, valamit igazán ki kellene találni, nem értem, miért nem hoznak törvényt az ilyenek ellen. – Laci, aki eddig a bokrok mögött ácsorgott, most előjött a takarásból, és megkockáztatta: Miért, mit csinált a Lidércke?
Most még semmit, felelte az anyja, mert időben jöttünk, de mi mindent csinálhatott volna! Mindenki tudja, hogy furcsa dolgai vannak, például maga köré gyűjti az állatokat – a csirkék úgy mennek utána, mint a kotlós után – elvarázsolja a teheneket –
Nekünk nincs is tehenünk, kottyantotta ki a gyerek.
Szemtelen taknyos! Nem megmondtam, hogy maradj bent a házban? Ott hagyod az ajtót tárva-nyitva, aztán mi lesz, ha ez bemegy?
Mi lenne, feleselt a gyerek, bemegy, aztán bent van. Nem lop ez, sose volt vele baj az iskolában.
Még hogy nem lop. Persze, csak úgy véletlenül ragad hozzá a kezéhez. Eredj befelé, meg ne lássam, hogy itt leselkedsz a bestia után.
Laci igyekezett, mert tapasztalatból tudta, hogy az anyjának hamar eljár a keze. A két asszony még sokáig trécselt, elmondták, mi minden történhetne, ha Lidércke bemerészkedne a kertbe, a konyhába, amitől Isten mentsen. Mindenféle piszkos dolog, amiről jobb is, ha nem tud a gyerek, úgyis csak félig értené, mert hát, sajnos, örökölte az apja természetét, nem sok ésszel áldotta meg a teremtője, azt a keveset is elissza. Megdolgozom érte, vagy nem? – csak ennyit mond az a böhöm nagy ember, és olyankor jobb kitérni az útjából, mert ütni is szokott. És ez így van rendjén, férfiembernek eljár a keze – csak az nincs rendjén, hogy a kerítést nem csinálja meg. Ma ugyan szerencsénk volt, mert nem jött be az az átokfajzat, de mi lesz, ha legközelebb –
Pacskovszki nem sietett haza, miért is, veszekedős, örökké elégedetlen asszony, pimasz gyerek. A szokásosnál tovább időzött a kocsmában. Volt ott egy idegen, abból a fajtából, akinek a szeme sem áll jól. Egy ideig csendben üldögélt, aztán elunta magát, meg a vacak sör is munkálni kezdett – én nem tudom, hogyan csapolják egyesek, de egyre hígabb, és ha még kesernyés valamitől, az nem a komló. Az idegen dicsekedni kezdett, hogy így a lányok, meg úgy a lányok, a lányok angyalok, mindegyik megvolt neki, amelyikre kivetette a hálóját. Nehéz volt elhinni, mert a legény fiatal volt ugyan, a maga módján jóképű is, de elképesztően mocskos, meg a szaga sem egy liliomcsokor. Mindegy, hallgatták egy ideig, mert ez is jobb, mint hazamenni. Tízet is megcsinálok egy nap, bizonygatta az idegen, és Pacskovszkinak itt lett elég. Fejébe nyomta a zsíros sapkáját, nem előrefelé egyenesen, hanem kicsit jobbra, ahogy az most divat, és a Mizu, Mizut fütyörészve hazaindult. Otthon mi lett volna más, kárálás meg vartyogás, amíg szét nem ütött a két nő között. Fiam, te most ne hallgass ide, ez nem a te dolgod. Eredj aludni, aztán nagyon vigyázz, sose házasodj meg. – A gyerek tisztult az útból, de hogy lehet aludni ilyenkor? Délután a Lidércke, este meg folyton csak a veszekedés.
Másnap folytatódott, mert szombaton zárva marad a gyárkapu; ha ezt is a szakszervezet harcolta ki, akkor itt az ideje, hogy menesszék az egész kompániát, élén a Gaskónak nevezettel. Mennyivel jobb ott, mint odahaza, az édes családi fészekben, hogy próbálnák ki egyszer a szakszervezetiek, milyen pihenés esik otthon, egy átkozott szombati napon. Hozzá még az a fenyegetés, hogy megint jön a vasárnap, a falu összes harangja egyszerre kolompol, katolikusok ide, reformátusok oda, unitáriusok amoda; ki szétszakadna a legszívesebben, hogy egyszerre három helyen legyen, mert sose lehet tudni, hátha mégis azoknak van igazuk – ki meg otthon marad, várja, hogy az asszonynépet hazaegye a fene, eléje lökjék a melegített húslevest, a kihűlt rántott húst, a vizet eresztett uborkasalátát; aztán még örüljünk is, mert ez a nagy vívmány, meg a dolgozó joga a pihenéshez. Pacskovszki egyelőre csak dünnyögött a vasárnap miatt, addig valahogy túl kell élni a szombatot. Tudja a hóhér, vasárnap mégis jobb, mert arra hétfő következik, el lehet menni hazulról zöld hajnalban. A kerítést foltozgatta, nem nagy szakértelemmel, amikor meghallotta az utca végéből az ordibálást. Mi a piha van, talán valakit nyúznak?
Lidércke állt az utca közepén, kicsit lihegett még a futástól, futott volna tovább is, de körülállták, elfogták az utat. Valószínűleg el is verték volna, de ott terpeszkedett a málnaszörpös rendőr, és a hivatali tekintélye mindenkit sakkban tartott. No, a kis ribanc most megkapta a magáét, kiabáltak a férfiak, és szemmel láthatóan nagyon tetszett nekik. Úgy kell a cafkának, megérdemelte. Nem kell sajnálni, biztosan nem először történt. Még ott van a tojáshéj a fenekükön, de máris csinálják; erre születtek, nem lehet rajtuk segíteni. A málnás Steiner nem bánta volna, végül is magánügy, ki és kivel, csakhogy itt volt egy nagyon fontos dolog: Lidércke még csak tizenkét éves, és a törvény értelmében harmatosan kiskorú. Meg kell, meg kellene védelmezni, még akkor is, ha fizikailag lehetetlen.
Pacskovszki érdeklődött egy kicsit, aztán megtudta – Lidérckét meglátták, rajtakapták, amint egy idegen csavargóval – pontosan azzal, aki tegnap előadta magát a kocsmában. Az még nem derült ki, hol töltötte az éjszakát, beosont valakinek az istállójába, vagy egy fa alatt hált, a ruhája egyik fekhelytől se lett volna piszkosabb. Reggel vadászni indult, és mit tesz Isten, ezt a kis szutykos ördöglányát kapta el. De igazán elkapta, Pantyerek jól látta, hogy meddig jutott el vele. Megvolt ott bizony minden, pettinggel sem húzták az időt. Pantyerek rájuk kiáltott, vagy inkább a csavargóra, mert azt mindenki tudja, hogy a lány nem százas. Ereszted el azonnal, te szemét! Ugyan már mindegy volt. A szemét még kivárta azt a fél percet, ami kellett neki, aztán összefogta a nadrágját – különben is csak egy spárga tartotta – aztán elmenekült. Pantyerek nem az a fajta, aki űzőbe vesz egy csavargót, mondjuk, a testalkata sem olyan; hogy többet ne mondjunk, dagadt, mint egy mangalica. Ezt a Lidérckét fogta fülön, aki nem is szégyenkezett; inkább harapott, csípett, rúgott és karmolt. Azt csinálok, amit akarok! Semmi köze hozzá! Engedjen el! – De Pantyerek szorosan fogta, és becsöngetett vele a málnáshoz, út közben elkiabálva mindenkinek, hogy mit művelt ez a kiskorú ribanc.
A csavargót nem ismerte senki, hová menjenek utána? A nevét se tudták, csak annyit, hogy szereti a sört, szeret nagyokat mondani. Pacskovszkiban megküzdött egymással az undor és a szánalom, végre csak megkérdezte Lidérckét: Hogy tehetted? És ha már igen, miért éppen ezzel a csavargóval?
Lidércke dacosan hátravetette a fejét, le is köpte volna Pacskovszkit, ha meri. Így csak ennyit mondott: Ez az ember azt mondta nekem, hogy szeret. És engem még soha, senki sem szeretett.
Nagy csend támadt, majd a tömeg oszlani kezdett, előbb az asszonyok, utoljára a rendőr maradt, ő is csak kedvtelenül. Na gyere, Lidércke, mondta megnyugtatóan, igyunk erre a nagy ijedtségre egy málnaszörpöt.