Lili és a tündérek – 2. Az ajándék

Lili elmorzsolta az utolsó könnyet is, Nagymama pedig gondosan összehajtogatta a csipkés szélű zsebkendőt, és a zsebébe rakta.
– Gyere Lilikém, és nézzük meg az ajándékokat – mondta, mire a kislány arca egyből felderült. Átmentek a hallon és lassú léptekkel, hogy a Nagymama is bírja, nekiláttak az emeletre vezető lépcsőnek.
Lili keze nem érte át a széles korlátot, de örömmel fogta meg az idős, ráncos kezet. Tulajdon képen nem is volt szüksége támasztékra, de úgy érezte, hogy Nagymama, hálás érte, és valamiféle figyelmességnek veszi a dolgot.
Lili előtt is megnőttek a lépcsőfokok, és úgy érezte, hogy a Himalájában kóborol. Aztán felértek, és eléjük tárult a félhomályos folyosó. Lili orrát megcsapta a hálószobák levendula illata. Ezen a folyosón hat hálószoba volt. A legvégén baloldalt a Nagymamáé, utána a lezárt szoba, majd a vendégszoba. Nagymama szobájával szemben Marcé, aztán Judyé, és végül Lilié. A kislány nem bírta tovább, és előre szaladt, de Nagymama mosolyogva ment utána.
– Úgy sem bírod kinyitni, nálam van a kulcs – mondta az öreg hölgy, és előhúzta a zsebéből, a nagy kulcscsomót, aztán az ajtóhoz lépet, beledugta az egyik kulcsot, és fejét rázva mondta:
– Ez nem jó ide – majd szemezgetni kezdett a majdnem egyforma kulcsok között – Melyik is az? – mormogott maga elé, majd az ötödik kulcs, végre megfordul a zárban. Lili már türelmetlenül toporgott. Aztán, amikor kinyílt az ajtó beszaladt a szobába.
– Jaj, Nagymama, de jó! Ez a szoba ugyan olyan, mint volt, pedig azt írtad, hogy kitapétáztattad!
– A plafon frissen van meszelve, a tapéta pedig tényleg új, de sikerült ugyan olyat venni, mint a régi. Így tiszta, de mégis ugyan az. Lili hálásan mosolygott a Nagymamára. Szerette ennek a szobának az állandóságát, és örömmel nézegette esténként a nagyszirmú rózsaszín rózsákat. Egyébként is szerette az állandó dolgokat. Otthon volt egy teddy macija, amivel aludt, de azt nem vitte sehova, el ne vesszen. Itt a tapétát szerette igazán, és amikor hallotta, hogy a Nagymama festet, meg tapétáztat, nagyon elkeseredett.
– Na, nézzük, hogy Alf, hová is tette azt a dobozt? – jártatta végig a tekintetét a szobán a Nagymama. Az asztalon pedig ott állt a csomag. Illetve inkább táncolt. Ide-oda dülöngélt, és mocorgott. Furcsa egy csomag volt. Nagynak nem lehetett mondani, de kicsinek sem. Gyönyörű arany papírba volt csomagolva, amin különféle cicák voltak láthatók, amik egeret fogtak, nyújtózkodtak, és mosakodtak. A legfurcsább mégis az volt, hogy az egész doboz, tele volt lyuggatva a rózsaszínű masni mellett. A lyukakból pedig időnkén apró karmocskák kandikáltak elő. Lili Csodálkozva hajolt a furcsaság fölé.
– Nem is nyitod ki? – nézett rá csodálkozva Nagymama. Lili óvatosan nyúlt a doboz felé, mire az nagyot ugrott. Lili egy pillanatra visszarántotta a kezét, de nem adta fel. Megoldotta a masnit, és az engedelmesen omlott az asztalra. Aztán az aranypapír következett. A dobozból egyre követelőzőbb hangocskák hallatszottak.
– Prrrrrrrrr. Miuuuuu. Nyafffffffff – a kislány most már mohón kereste a doboz nyitját. Nagymama segített, és végre kitárult a doboz teteje. Néhány pillanat, és egy kiscica csíkos-szürke feje bukkant elő a dobozból. Kék szeme hunyorogva pásztázott körül a szobán, aztán megállapodott Lili csodálkozástól, és örömtől vegyes arcocskáján. Lábacskáival kapaszkodva a doboz szélébe kimászott, és a kislányhoz dörgölődött.
– Jaj, Nagymama, de drága! – suttogta a kislány, hogy el ne riassza a kis jószágot.
– Ugye,- mosolygott Nagymama – amikor megláttam, azonnal tudtam, hogy tündér macska, és tudtam, hogy neked kell adnom. Mi lesz a neve?
– Dairy*- mondta boldogan a kislány.
– Ez igazán szép név egy kiscicának – mosolygott Nagymama.
– De, Anyu majd nem engedi hazavinni – szontyolodott el Lili.
– De, igen. Megbeszéltem vele. Viheted itt is magaddal, akár hová, már elég nagy hozzá, csak reggel és este etesd meg! – Lili boldogan bólintott. Dairy pedig egyre nagyobb hévvel dörgölődött hozzá.
– Mindjárt ebédelünk – mondta Nagymama – addig játsszál a cicával, utána kimehetsz a kertbe. Tom már nagyon vár. Most nyílnak a rózsafák. Mond majd meg neki, hogy ki kell cserélni a halban a virágokat, és, hogy mutassa mag neked a liliomokat, amiket tavasszal rendeltem. Még mindig nyílnak.
Azzal kiment a szobából és Lili már hallotta, amint Nagymama botja kopog is lefelé a lépcsőn.
– Igazán előbb is kiszabadíthattál volna, már majd meg fulladtam – hallott egy selymes hangot Lili maga mellől.
– Ki beszél? – nézett körül a szobában, de magán, és Dairyn kívül nem látott senkit.
– De bután nézel, megmondta a Nagymama, hogy tündérmacska vagyok. Én beszélek.
A kislány csodálkozva nézett a cicára, aki békésen mosakodott az asztalon.
– De nem is mozog a szád, akkor hogy beszélsz?
– A gondolataimmal szólok hozzád. Neked sem kell fennhangon szólni hozzám, csak mond azt magadban,” SZÓLOK!”, és akkor érteni fogom, hogy mit gondolsz.
– Minden ember érti a gondolataidat?
– Nem, csak Te. Kitaláltad a tündérnevemet, ezért értheted, amit mondok.
– Te ismersz tündéreket?
– Igen. Tele volt velük az a kert, ahol megszülettem.
– Én még nem láttam a kertben egyet sem – hitetlenkedett Lili.
– A nagy kőkerítés mögött laknak. Persze, Te nem férsz át a rácson.
– Nem bizony,- szomorodott el Lili, ám ekkor meghallották az ebédre hívó gongot.
– Mennünk kell – mondta Lili. – Ugye te is jössz velem?
– Igen – ugrott le az asztalról Dairy – Majd kérjél nekem egy kis tejet. Szomjas vagyok.
– Hát persze – nyitotta ki Lili az ajtót, Dairy ki is surrant rajta, és már araszolt is le a nagy lépcsőn, nyomában újdonsült gazdájával.

* tejivó