A kastély már nincs meg: lebontották. A parkból nem maradt sok: építkeznek. Mindez a fejlődés nevében történik, és ez nagyon jó. Sokan az otthonukat vesztették el, az életükben az utolsó kapaszkodót, és ez nagyon nem jó. Valahol berakták a mérleg egyik serpenyőjébe a fejlődést, a másikba egy csomó szerencsétlen embert. Az eredmény nem is lehetett kétséges.
Közvetlenül a park mögött kezdődött az erdő, talán nem is volt kerítés. A kék jelzésen nem egyszer lehetett találkozni furcsa emberekkel. Lehet, hogy nekik azok tűntek furcsáknak, akik nem a kastélyban éltek. Akárhol lehetnének ebben a pillanatban. Mi az ördögnek jöttek ide? Nem szélesebb itt a fák törzse, nem is dúsabb a koronájuk, mint másutt. Az ágakon vörös mókusok szaladgálnak. Lejönnek a földre is. Mogyoró nincs, de annyi a makk, hogy egy egész konda megélne. És tényleg azt mondja a Csizi, hogy a fia kiment az erdőbe a két kutyával – bizony nem csivavák voltak. A két nagy fekete dög vaddisznót zavart fel. Az ártány a gyereket támadta meg, és a kutyák elmenekültek – ezt mondja a Csizi.
Városi legenda, legyintenek a kastély lakói. Ők még sosem láttak ártányt. Vadmalacot is csak egyszer, elég messziről, és az se biztos, hogy vadmalac volt.
No de a Csizinek feltétlenül igaza van, mert ő nem a kastélyban lakik. Meg is ítélték neki a kártérítést. Lajos tata csak bosszankodik. Miféle kutyák voltak azok? Elszaladtak egy disznó elől? Ilyenek ezek a városi népek. Kiköltöznek az erdőszélre, mert kell a jó levegő, meg a madárdal, aztán azt hiszik, az erdő csupa harangvirág.
Mondják, akkora volt az a kutya, mint a medve.
Két medve, javította ki Laci. Tudatköddel hozták be, de mindenre jobban emlékszik, mint a főorvos.
Egy vagy kettő, morogta a tata, mindegy az, ha gyáva. Én az ilyen kutyát kiexponálnám Kínába, úgy hallottam, arrafelé nagy keletje van.
De ezt a beszédet már nem mindenki hallgatja szívesen. Aki a kutyát megeszi, az nem ember, hanem lator. A kutya szent állat. Krisztus urunkat is ebek kísérték. – A’ nincs benne a Bibliában, ellenkezik Laci. – Ez is a pápák miatt van, jegyzi meg sötéten Béla. Mert mindent töröltek, ami nem tetszett nekik.
Béla nevezetes személyiség. Senki nem tudja, miért van itt, vagy honnan került elő. Egy szót se szól arról, hogy azelőtt mi volt, hogy volt. Lehet, hogy tényleg nincs családja, mert még soha nem kereste senki. Boldog embernek meddő az anyja, mondogatja Béla, és ezzel mindig nagy sikert arat. Lányok-asszonyok vígan kacarásznak. Hallod, hogy mit mondott megint a Béla? Boldog embernek meddő az apja. – Ne mán, Julis, azt nem úgy mondják. – Hanem hogy? – Sára megmondja, kertelés nélkül. Most már mind azt ismétlik, meg is toldják egy-két népi bölcsességgel.
Elég legyen már, mert szétcsapok köztetek, mondja Béla.
A fenyegetésen csak nevetnek. Béla nem csap se szét, se össze. Még a szúnyogot is hagyja szívni. A bolondok között is vannak jó emberek.
Sára pedig elég sokszor próbára teszi Béla türelmét. Már egy éve is van annak, hogy eldöntötte, ha törik, ha szakad, ennek a Bélának lesz a felesége. Semmi nem tört, semmi nem szakadt. Béla azonnal beleegyezett. Kissé gyanús volt ez a nagy készségesség, és Laci mindjárt meg is mondta: Van benne gyakorlata! – A házasság megmaradt balkézről valónak. Kinek fáj az? A Sára férjének biztosan nem, mert a kastélynak még a környékét is kerüli. Miatta nem lesz hadakozás, de még pörpatvar se. Kettejük közül Béla volt a harciasabb alkat; de ő is csak a szavakkal hadakozott.
Már megint rájött a rapli, mondták az ápolók, amikor Béla elvonult a kis jegyzetfüzetével, a legtávolabbi padra. Jól megvolt magában, és csak néha rágta a ceruzáját.
Kérem, magyarázta az érdeklődőknek akár századszor is, az egész világon nincs még egy olyan nyelv, mint a magyar. Ez is csak azért, mert olyan sokat vándoroltunk. Tibetből egy ág elment a Jeniszejhez – és Béla már rajzolja is, ha lehet, ceruzával, máskor csak egy bottal a porba. Itt éltek a nyenyecek, nanájok, cseremiszek, ajjaj, mennyi mindenféle népség! A másik ág dél felé ment, ide Indiába. Ezeket nevezték párthusoknak. Mert mindig pártoskodtak, már akkor is ez volt a legnagyobb baj, a széthúzás. Aztán ez a két ág tovább vándorolt, az egyik nyugat, a másik északnyugat felé, és itt találkoztak, a Kaspi-tónál. Ez volt a következő állomás, Azovi tenger – és Béla már rajzolja is nagy határozottsággal, körülbelül oda, ahol ma a Vörös-tér van Moszkvában. Még ma is látni, hogy két ágból egyesült a magyarság, az egyik a jeniszeji, a másik az indoárja. Ugyanezt a kettősséget tükrözi a nyelvünk. Világcsoda ez, kérem szépen, de a tudósok nem értik, nem foglalkoznak vele. Össze sem állították a struktúráját. Hogy nekem mi ezzel a dolgom? Hát kérem, valakinek csak fel kellett vállalni ezt a munkát. Nem könnyű, ugye, nem is vagyok nagy szakember, de a kitartás mindent pótol.
Számos struktúrával elkészült már a Béla; utoljára azokét a szavakét, amelyek -atagra vagy -etegre végződnek. Ásatag, lankatag, reszketed – bizony nem is gondolnánk, hogy milyen nagy ez a paradigma. Most a -vány és a -vény kerültek sorra.
Kérem szépen, fejtegette Béla, itt különösen tisztán látszik a két ág, a szavak kétféle eredete. Mert a legtöbb ilyen vány-vény egyszerűen főnévképző, mondjuk nem a legszerencsésebb, de nem baj, a hivatalos nyelvnek jó az is. Kérvény, rendelvény, ígérvény, utalvány, folyamodvány, beadvány, igazolvány – na ugye, egyik sem szép, de nagyon fontos. Itt csak az a gond, hogy nem mindegyik igét lehet ványasítani vagy vényesíteni. Megvizsgálta már valaki, hogy miért nincs örülvény vagy akarvány?
Az osztályos orvosnak el kellett ismernie, hogy nem.
No látja, búsongott Béla, én is ezt hiányolom. De ez még mind semmi, mert ott van az a sok szó, amelyekben a -vány, -vény sose volt képző. Honnan jött a fövény vagy a zsivány? – Az orvos arcáról még rég eltűnt az érdeklődés. Ugyan mikor hagyja már abba ez a bolond? – Mert olyan ige nincs, hogy zsi, kiáltott fel Béla csillogó szemekkel, ugye nincs ilyen: zsivom, zsivod, zsia vagy zsik? És ez nem más, mint a párthus ág emléke a nyelvben.
Van benne valami, felelte az orvos, mint minden hasonló esetben.
Béla ez alkalommal különösen nagy fába, akarom mondani, struktúrába vágta a fejszéjét, és a problémákat a kitartás sem oldja meg mindig. Volt már olyan történelmi pillanatunk, amikor egyáltalán semmit sem ért. De ahol a kitartásnak rossz csengése van, ott még mindig segíthet a párja, a rendületlenül. Béla ott ült a padon rendületlenül, amíg be nem sötétedett, mert egyszer már össze kell állítani valakinek ezeket a struktúrákat.
Süvölvény volt már? – kérdezte segítőkészen Laci.
Béla csak bólintott, de nagyon megörült az orgoványnak. Egészen biztos, hogy hiteles! A fene se tudja, hogy mit jelent, talán egy falunév, az a lényeg, hogy van ilyen. Párthus vagy jeniszeji, ezt holnap is ráér eldönteni.
Sárának is volt egy javaslata, karkovány. Ilyen szó nincs is, állapította meg Lajtos tata, mert mindig kalákában gyakorolták a lingvisztikát. Sára ismert egy lányt, az volt a neve, hogy Karkovány Eszter, és együtt jártak oroszra; szép, magas lány volt, olyan, mint egy paszulykaró, és nem állt le barátkozni a többiekkel. Éppen olyan volt, mint a padtársa, a Visi; az se nagyon beszélt, akkor is csak annyit, nem tudom. Karkoványt leszavazták, de még mindig ott volt a vény, a maga frappáns egyszótagúságában. Milyen szabályok metszették el ilyen rövidre, amelyek például a tértivevényre nem érvényesek?
Vajon melyikből van több, -vény-e vagy -vány? – tűnődött hangosan Lajos tata.
Béla a világért sem árulta volna el, hogy meghallotta ezt a megjegyzést, még csak az kellene, matematikával keverni a magyar őstörténet kutatását. De a bolha már ott volt a fülében. Nem igazán tudományos kérdés, mit is lehetne várni Lajtos tatától, aki azelőtt a sertéstelepen dolgozott, a herceghalmi állami gazdaságban? Fogadok, hogy -vényből van több, mondta magában Béla, mert nem kérdéses, hogy a párthus ág sokkal erősebb, mint jeniszeji. Persze, azt is tekintetbe kell venni, hogy a párthusok útja hosszabb volt Indiából; míg ha föltételezzük, hogy a jeniszeji ág csak innen indult, a szidorovszki mocsárvidékről, amely annak idején egészen Nyizsnyevartovszkig ért, aztán átkeltek az Ob folyón, a Turgaj-kapun, mert meg kellett kerülni délről az Uralt; aztán a Volga Asztrahánnál… ez sem lehetett egy fáklyásmenet… és a térkép szerint csupa mocsár, egészen Jalurotovszkig. Lehet, hogy mégis rövidebb az út Afganisztánon keresztül? Előbb a magas hegyek, aztán a Karakum sivatag. Béla egyre mélyebben hajolt a jegyzetfüzete fölé, és ezt motyogta: Nehéz, nehéz.
Gyerünk már, sürgette a „felesége,” hajcsi.
Mindjárt, vetette oda Béla, és ez volt az utolsó szó, amit Sára vagy bárki más hallott tőle, mert amikor levágták a padlásgerendáról, már nem volt benne élet. Senki nem értette, hogyan hagyhatott egy ilyen nagyszabású tudományos munkát bevégezetlenül. Laci szerint valami nagy csalódás érhette, de nem hallgattak rá; Sára erkölcseivel kapcsolatban senkinek nem lehettek illúziói.
Száma vették a hagyatékot, de igazán csak azért, mert a bürokrácia nem ismer kivételt. Bélának alig volt más holmija, mint az, amit a kórház már leselejtezett. Meg néhány, egészen apró betűkkel teleírt jegyzetfüzet.
Az osztályos orvos hátulról kezdte az olvasást; így szokta meg gyerekkorában. Két oszlopban sorakoztak a szavak. Bálvány, dágvány, ingovány… ültetvény, szerelvény, kérvény… Béla akkurátusan összeadta az oszlopokat, és beírta az eredményt: 33:33. Jeniszeji-párthus: eldöntetlen.
3 hozzászólás
Nem tudok mást, csak magamat ismételni. Ez az írásod is nagyon érdekes, olvasmányos, az írói eszközeid változatosak, fantasztikusan jól használod őket.
Kedves Arany, igazán aranyos vagy. Lipótmező mindig hálás téma. Élt ott egy időben, a 60-as években, egy bizonyos Beöthy bácsi, akinek rengeteg cédulája volt, azt hiszem, szótárt akart írni. Úgy került be, hogy a "tiszteletlenül viselkedett" a Kelet-Ázsiai Múzeum előkerjében levő Buddhával szemben, és egy púp nőtt a homlokára, büntetésből. A púp valóság volt, megállapították, hogy Beöthy bácsi bolond. Régi "szép" idők, amikor ennyi elég volt ahhoz, hogy egy embert örökre elítéljenek. Lehet, hogy egyszer még az ő történetét is megírom.
Persze neked is van jónéhány babérkoszorúd, pl felejthetetlen az öregasszony, a macskája meg a hűtőszekrény, :o)
Holle anyó macskái, ha másvalaki nem tudná.