A városnak több arca van, és ezek közül legföljebb egyet mutat a turisták felé. A főtér körül állnak a reprezentatív épületek: városháza, templom, bíróság, jobb esetben egy kastély. A főteret többnyire régi, és festőinek nevezett sikátorok veszik körül. A turista mindent megtalál, amire feltétlenül szüksége van: éttermet, sörözőt, fagylaltozót. Itt készülnek a fényképek is: Ralph a díszkút előtt, Jutta szalmakalapban, Klein-Jutta vödörrel és kislapáttal. Egy vagy két nap teljesen elég az élvezetből, és jöhet a következő város, amely a Kramer-család szempontjából ugyanolyan, mint az összes többi.
Az igazi arcát ritkán mutatja meg a város. Lomtalanítás idején a legőszintébb. Semmi sem mond olyan sokat a lakókról, mint az, amit feleslegesnek ítélnek. Gazdagabb kerületekben még működő háztartási gépeket hordanak le a házak elé; képek és dísztárgyak szégyenkeznek köztük, azokból az évekből, amikor még nem futott olyan jól a szekér. Ruhaféle nem igen akad, az ilyesmit zsákszámra viszik a kuka mellől, rendszeresen. Szegény háznak szegény a szemetje is: hajdani bútorokból származó deszkák, hajlított alumínium csövek, lyukas bádogvödör. A kiválogatott kincsek mellett ülnek a hiénák: várják, amíg a Mercedes megérkezik. Nehéz elhinni, hogy ezek valóban kincsek, amelyekért érdemes a fekete merdzsót elküldeni. Ritka madár a fehér holló, még ritkább a vastalicska, vagy a babakocsiból buherált ördögszekér.
Szeretem a várost, amikor az összes sebét megmutatja. Nem pózol, és nem ripacskodik. Megmondja nyíltan: ez vagyok, ilyen vagyok. Nem búcsúzom szépen semmitől, ami egykor örömet ígért. Tudom, mi történik, amikor elmennek a hiénák és a Mercedesek. Tudom, mi lesz azzal, ami már a talicskásoknak sem kell. Elviszik és bedarálják, mindent megemészt a hulladékégetőnek nevezett feneketlen gyomor. A város emésztését nem intézhetjük el a vásárcsarnokkal, Monsieur Zola. A piros retekcsomóknál és a narancshalmoknál még nem áll meg az élet. Az örök anyag boldogan halad… Nem tudom. Nem hiszem, hogy boldog lenne a szemét.
De mi csak a magas kéményeket és a fekete füstöt látjuk: Mindennek ez a vége, a fekete füst.
Ehhez képest poézis az utca, amikor a szeméthalmok még csak növekednek. Néha meg kell állnom, hogy alaposabban megnézzem, mi az, vagy inkább mi volt az, ami ott hever. Különösen a papírfélét sajnálom, a könyvhöz hasonló tárgyat, amelynek már a címe biztosítja, hogy senki ne olvassa el. A füzetet, amelyben üres lapok maradtak. Szerződést, amelynek a hátoldalát még tele lehetne írni. Nem tudom elviselni, hogy ott maradjon, a halálra ítéltek között.
A hiénák közömbösen figyelik, hogy mit kezdek a megmentésre váró papírlapokkal. Tőlük aztán nyugodtan elvihetem a szamárfüles tankönyveket, az Őrtorony régi példányait, a terrakotta színű jegyzetfüzetet, amelynek tábláján népi szövést utánoz a minta. Csíkok, karikák, virágok. Az egyik lapon egy hetedikes kislány neve, Cs. Dorottya. Az övé volt ez a kis füzet? Nem valószínű. Az első két lapon angol szószedet, a többin idegen írás, egy asszony segélykiáltásai.
Rendhagyó napló. A fia története.
2001. február 26-án írt a füzetbe először.
„B. két napja bulin volt, másnap egész nap feküdt, aludt – aktivitás csak ebéd, rá egy nap, akkor is fáradtnak mondta magát – nem tanult, nem mozdult ki, nem láttam rajta bármilyen öröm jelét. Végül elment az uszodába az apjával; 30 hosszat úszott.”
Ez már csak a napló vége, február 26-tól március 8-ig sorakoznak a bejegyzések.
„Ma egész nap rosszkedvű, ingerült, elkeseredett. – Gyógyszert nem vettem be, úgysem ér semmit, gátlásos vagyok, kizárom magam az osztályból, régi gyógyszer kellene, rossz az orvos, stb. – Túl sok sört ittál pénteken, ilyenkor pár napig mindig rosszul vagy, mondom én. – Nem igaz, mindig ilyen vagyok. – Katonasági papírt nem intézi ( ½ éve), nincs kedve.”
Magam előtt látom a jelenetet. Egyelőre nem tudom, kit sajnáljak jobban: a fiút, akinek kicsúszott a lába alól a talaj, vagy az anyját, aki nem tudta megtartani. Talán mégis inkább az anyjával érzek együtt. Az anya felelőssége óriási, kizárólagos. A Biblia óta a bűn edénye, minden rossz oka. Az apa egyszer elmegy a fiával az uszodába: ez nagyszerű, csodálatos. Semmi bajuk nincs egymással, vagy csak nem beszélnek róla. Az ingerültséget és a rossz kedvet az anya kapja, úgy látszik, egész nap. Neki kell buzdítani és vigasztalni, meg még sok mindent. Kellene. De nem beszélnek egy nyelvet. A betűin látom, mennyire zaklatott és szétszórt. Kapkodva írt, mint aki minden pillanatban retteg, hogy elveszik tőle a papírt. A betűk ágaskodnak, rohannak nyugtalanul. Nem lehet, hogy a pszichológusnak (pszichiáternek) előbb az anyát kellene kezelnie?
Már amennyiben kezelésnek lehet nevezni egy-két, egyáltalán nem meghitt beszélgetést.
„Közben eltelt néhány nap. Kiderült, hogy Bea miatt van az egész, aki nem jelent meg a bulin, bár a húga állította, hogy ott lesz… Szombaton egy számára indifferens lánnyal találkozott Szentendrén – három üveg sör – este kissé be volt állítva, pénzt akart lopni (mint mindig, ha ivott), de rajtakaptam. Szabadkozások: Most már hónapok óta nem vágyom igazán az italra, vegyétek észre, hogy soha nem csinálok balhékat. Csak amikor az Aurorix-ot szedtem, csak akkor pörögtem túl, és ehhez kellett a pia is, viszont most már nem leszek népszerű. Akkor még élénk voltam, poénkodtam, tök jó bemondásaim voltak, a lányok is találkozni akartak velem. – Vedd észre, így én, majdnem kinyírtad magad, a tanárok réme voltál, itthon kibírhatatlan és agresszív. – Igen, de legalább jó fej voltam, és elkezdődhetett volna egy kapcsolat, most meg nem bírok kezdeményezni, kirekesztem magam az osztályból is. – Kell neked ez a kapcsolat? Én úgy érzem, nincs benned igazi késztetés, nyomulás. – Semmire nincs energiám, örökké fáradt vagyok. Pedig kellene valaki… – Miért?”
Miért is kell a kapcsolat? Miért zaklatod ezzel a kérdéssel a fiadat, te már nem emlékszel arra, hogy húsz évvel ezelőtt mi történt? Minden bajunk a kapcsolatok miatt van… a kapcsolatok hiánya miatt. Mindent attól várunk, hogy egy kapcsolat létrejöjjön vagy megszakadjon. Akkor majd jó lesz. Pedig nem lesz jó, mert a boldogságot vagy a boldogtalanságot magunkban hordjuk. Magunkkal visszük mindenhová, követ minket, mint az árnyék. Van egy ilyen közhely-mondás, a német azt mondja, Binsenwahrheit, káka-igazság, szittyó-igazság, nem tudom, miért. Az ember társas lény. Nem az, nem az. Csak képzelődünk, elhitetjük magunkkal, hogy mennyire kell (vagy nem kell) a másik. Évmilliók óta, a Neander-völgy, Cro-Magnon, Jáva óta játsszuk ezt, és nem tudjuk megoldani. Hogyan oldhatná meg a megtévesztett, érzékeny gyerek?
Te miért akarsz járni valakivel? Neked miért kell a fekete csini? Hogy a barátaid irigyeljenek? Vacsorával várjon? Reggel kivehesd a szekrényből a vasalt inget?
Itt még nem tartunk. Ez a fiú feltehetően középiskolás, és az anyja szerint így panaszkodik:
„Attól félek, hogy valaki piszkálni fog – gyakran szorongok, hogy ki mit szól, vagy miért fog emlegetni – félek találkozni olyan srácokkal, akik bandában járnak – nem tanulok, pedig kellene (keze remeg, arcát piszkálja és vakarja).”
Azt mondtam, hogy az anyjával értek egyet? Hát nem. Kitől hallotta B. ezeket az elvárásokat? Kitől tanulta azt, hogy tönkre kell menni, ha valaki „piszkál?” Ha „emleget?” Megvetésre méltó, ha egy napon belül többször is változik a hangulatom?
Éppen elég, ha csak az időjárást szidjuk, amiért egy napon belül többször is megváltozik. De az időjárást nem érdekli az emberek véleménye, és mindent kibír.
Ki ez a nem szép és fellengzős anya, aki gondosan átadta a saját elvárásait és fóbiáit a gyerekének, és meg van győződve arról, hogy ért a neveléshez? A népi szövésmintákkal ékes naplót itt találtam a környéken, a szomszéd utcában, a japán sziklakertnek álcázott közlekedési akadályok vagy a tövig nyírt spíreák között. Talán minden nap látom ezt az asszonyt. Talán ismerem is, persze csak látásból, mert korombeli asszonyokkal nem barátkozom. A fiatalabbjával még lenne pár jó évem, de mit kezdjek egy elhasznált negyvenessel? Akit már megtaposott a fekete bika?
Azt mondod erre, hogy engem is? Ez más. Én elviszem a fiamat az uszodába, és leúszunk 30 hosszat. Nincs nyavalygás vagy lelkizés. Sör van. Jó, én is tudom, hogy Aurorix-ra nem iszunk. Normális ember nem szed gyógyszert. Nyugodtan megissza azt az egy korsó sört, úszás után. A nők találták fel a lelki problémákat. És még büszkék is magukra. Arra a finomságra, ami belőlem állítólag hiányzik.
Ökölbe szorul a kezem.
Szegény B. Az egész élete merő szabadkozás.
„Nem bírtam, hogy csak ülök, könyökölök, és meg sem bírok szólalni, pedig mindenki poénkodik – régebben én is. Érdekes, a lányok szinte mind észrevették, hogy csendes vagyok, nincs bennem élet. A fiúk csak ennyit kérdeznek: Mi van, öreg? – És kész. Szörnyű, hogy milyen béna vagyok, egy elcseszett barom. Nem tudom, hogy mit akarok, ki vagyok, merre menjek. Minden nap eszembe jut, hogy mi lesz velem. Nem mehetek férjhez, nem lesz egy pasim, aki sok pénzt keres. Még az sem biztos, hogy le tudok érettségizni. Se a nyelvek, se a matek… ZAVART vagyok. Mintha többféle lennék egyszerre, de valahogy egyik sem az igazi… Nem értem, mi történt, mintha 13 vagy 14 éves lennék ott belül, de nem úgy, mint régen, amikor igazi voltam. Meg tudtam lendülni, tudtam nyomulni vagy akarni… Aztán valami lett velem, állandóan, mindentől és mindenkitől félni kezdtem, úgy éreztem, örökké engem figyelnek, még a járásom is összekeveredett a nagy igyekezettől…”
Szegény gyerek. Önmagát keresi, de mindig a testére mutogatnak: te nem az vagy, akit keresel, hanem ez a bőrzsák, ez a hús, ezek a csontok. Lehet, hogy a nők ezt mégis jobban érzik, ki tudják fejezni a különbséget, felfogják, mi az, hogy te vagy beteg, de a gyógyszert a tested kapja. El tudják különíteni ezt a kettőt. Persze én is szamárságokat beszélek, nem szabad általánosítani, nincs olyan, hogy nő, nagy vagy kis betűvel, csak Erzsi van meg Zsuzsa, Szintia és Nikolett. Esetleg nincs nő és férfi, csak ember, élőlény, életre való vagy élettelen.
Minek szedtem össze ezt a naplót? Igen, tudom, mert papír, és minden papír szent, az egyiptomi papiruszoktól kezdve, amelyek az alexandriai könyvtárban égtek. Kétszer is, ha a krónikások igazat beszélnek, ami igazán szép teljesítmény egy rakás papirusztekercstől. Apollonius vagy Eratosthenes kibontja a szépen összecsavart tekercset, és Amenophis panaszkodik:
„Amikor az Aurorix-ra ittam, valami döbbenetes történt: élénk lettem, ki tudtam fejezni magam, feltűnő és poénkodó gyerek lett belőlem, amire mindig is vágytam… lazán viselkedtem, bárkivel könnyen barátkoztam. Hogy lehettem olyan, amilyen nem vagyok? Veled is olyan fura valahogy. Tudom, hogy milyen vagy, látlak és szeretem, hogy te vagy az anyám, ne hidd el, ha azt kiabálom, hogy tőled örököltem az idegbetegséget, akkor csak dühös vagy sértődött vagyok. De amikor a többiek itthon vannak, te is más vagy… hol Gergőnek teszel fel kérdéseket, hol Dodónak segítesz tanulni; velem is rendes vagy, és tudom, hogy beszélgethetnénk, de aztán zavar, hogy itt vannak.”
Az ördögbe is, B.-nek testvérei vannak, Gergő és Dodó, egy idegbeteg anya és három gyerek.
„Apu is klassz, de nincs sok közös az életünkben, csak az uszoda, meg hogy pénzt ad… szeretne segíteni, de vele sem tudok beszélgetni. Ő biztosan csalódott bennem, ez bánt, nagyon rossz.”
Megint az elvárások! Anyunak ilyennek kell lenni, és apunak olyannak. Anyu idegbeteg, és apu adja a pénzt. Miért kellett egy idegbeteg asszonnyal három gyereket… Kinek jó ez? Gergő egy más világban él, Dodó intelligens, de nincsenek ambíciói. Aztán van itt még egy Vince is, ki az? Talán egy negyedik gyerek?
„Alig van közünk egymáshoz.”
Precíz megfogalmazás.
Aztán megint az anya:
„Látom, te már rendben vagy. Igaz, fáradtság, meg asztma és depi, de valahogy mégis határozott vagy. Te vagy a Zsuzsa – nem is tudom elképzelni, hogy valaha bizonytalan lehettél. De láttalak ordítozósnak, sírósnak, betegnek is… Mi lesz, ha én is majd csak 40 körül jövök rendbe? Hogy bírom ki addig? Tudod, van egy lány… Most utoljára elmeséltem, hogy vágta fel az ereit a tapétavágóval, szebb vágás volt, mint az enyém. Na, ezzel a csajjal nem bírok beszélgetni, mert benne is zavar valami, félek, hogy elszólom magam.”
Aha, szóval mégis a lányokkal van baj, nem kéne tapétavágót adni a kezükbe. Felvágják az ereiket, csak azért, hogy rájuk figyeljenek. Hencegnek azzal, hogy milyen szép a vágás! Ha az én kislányom lenne, akkor pofont adnék neki, hogy a fal adja a másikat. Még hogy nem használ? Sok ezer éven át pofoztuk a gyerekeinket, és nem lett tőle semmi bajuk. Összeszedték magukat, és nem cirkuszoltak. Nem lépték túl a határokat. Jó, én is tudom, hogy ütni nem illik, a nikomakhoszi etikát kell kifejteni a hisztis kétévesnek, amikor kapálózva hentereg a földön. Egy kutyát én se ütnék meg, de a lányomat, ha a tapétavágóval játszik… Vagy az anyját, ha zsilettet ad a lányom kezébe, mert végül is mi az a tapétavágó, egy rozsdás zsilett. Felvállaltam azt a lányt, nincs joga felülbírálni a döntésemet. Mi az, hogy nem akar élni? Én sem akarok, senki sem akar. Pontosabban, akarjuk az életet, de nem így és nem úgy, elvárjuk, hogy az élet csak a mi kívánságainkat teljesítse, végül is az a dolga, hogy szolgáljon minket, mi pedig szívességet teszünk neki azzal, hogy elfogadjuk. Isten azért van, hogy adjon, a mindennapi kenyeret, a sört, a tapétavágót. Aztán előbb-utóbb rajtakapjuk egy mulasztáson. Nem vonjuk felelősségre, hová is gondolsz, mi annál sokkal bölcsebbek vagyunk. Nem teljesítetted a kívánságomat? Akkor majd jól megbüntetlek, kihirdetem, hogy nem létezel. Esetleg nem vagy mindenható.
„Na és a cigányok, alig merek leszállni Szentendrénél, rettegek tőlük. Hogy miért nem megyek busszal? Mert a barátaim HÉV-vel mennek, és mit csináljak egyedül a buszon?”
Kirekesztem magam az osztályból, félek a srácoktól, akik bandában járnak, de nem tudok megmaradni a csorda nélkül. Most akkor mi ez?
A ZAVAR.
„A zavartság mindenre vonatkozik.”
Elképzelem ezt a szerencsétlen családot. Egy jóarcú, jobb sorsra érdemes gyerek, három vagy egy tucat testvér, idegbeteg anya, és egymásnak mind idegenek. Egyetlen cseppben a tenger. Az apa pénzt ad, és úszik az árral. Egyszer csak megérkezik, a tengerbe, ahol a folyók számára nincs többé egyéniség. Úgy ér véget az élete, hogy el se mondhatta, mi fájt neki.
11 nap története egy vékony, kis füzetben. Maradtak még üres lapok.
Ennyi sebet mutatott meg a város. Nem tudok segíteni. A lomtalanítás nem arra való, hogy megoldja a családok problémáit.
„Az a baj, hogy nem tudok semmit. És nincs bennem erő. Hová lett? Pedig volt.”
Itt érnek véget Zsuzsa feljegyzései. Miért nem folytatta? Mert már nem volt rá szükség? Vagy mert megértette, hogy nem érdemes?
Rossz érzés kimerészkedni az utcára. Nem tudhatom, mikor jönnek velem szembe Zsuzsa, B., Gergő, Dodó vagy Vince. Bea, aki nem ment el a bulira, pedig megígérte. Vagy az a másik lány, a tapétavágós. Az apa, aki elúszik az árral, elmerül a tengerben, és többé nem létezik. A családok, az összes többi ember, aki nem tudja, hogy mit kezdjen az életével. Mert a problémákat nem lehet kirakni a kupacok tetejére, a többi lom közé.
Hová lesz az erő és a szemét, amikor a fekete füstöt elfújja a szél? És hol van a szél, amikor nem fúj? A város, amikor a sebeivel együtt az arcát is eltakarja? Amikor az utolsó lomot is eltakarították, és a turisták boldogan fényképezik egymást a Kossuth-szobor tövében, a városháza előtt?
Zsuzsa azt mondja, hogy nem volt jogom elolvasni a naplóját, és igaza van.
5 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Ami az egyik embernek érték, az a másiknak lom. Legyen szó tárgyakról, vagy érzésekről. Képekről, vagy viselkedésről. Nem egyforma mércével mérjük a dolgokat. Mindenki a saját mércéjével hadonászik a másik orra előtt.
Judit
köszönöm, hogy nemcsak a sztorit olvasod el, hanem a mélyebb mondanivalót is megérted.
Alig volt pár percem, de nem tudtam abbahagyni.
Tetszik ez az ítélkező olvasó. Bosszantó figura, de sokkal érdekesebb így a történet, hogy folyamatosan ütköznek az értékrendek.
Tetszett, köszönöm.ű
Boróc
Kedves Márta!
A lomtalanításrban kotorászva, mi minden juthat az ember eszébe… Érdekes az írásod, hogy egy család történetét ismertettél meg velünk, a talált naplóból. Miért dobták el? Ki tudhatja?
Érdekesen, olvasmányosan írtad le a történetet, bár elég hosszú, de türelmesen, érdeklődéssel olvstm végig.
Szeretettel: Kata
nagyon sajnálom a fiút, de mit tehetnék érte? ki kellene emelni a családból, amit ő biztosan nem akar, mert szereti őket. néha a szeretet is képes pusztítani.