Erzsikeke nénikeke öreg volt, mint az országút, és rozzant, mint egy Trabant az 50. születésnapján, de nem szorult segítségre, mindent meg tudott csinálni a ház körül, ha akarta – a baj az volt, hogy kétoldali lustaságban szenvedett. Egész nap a teraszán szöszmötölt, az egyik virágot ötször is megöntözte, a másikat egyszer se. Folyton takarított, de nagyon sajátos módon: összesöpörte a szemetet egy kupacba, aztán megvárta, amíg szétfújta a szél, és megint össze lehetett söpörni. Volt egy nagy zöld rongya, innen fentről egy darab műanyag gyepszőnyegnek látszik, ezt minden nap bevizezte, aztán kitette száradni. Volt egy zöld asztala is, amelynek a tetejére néha kitette a felmosó vödröt, aztán meg bevitte. Közben sas szemekkel figyelt, hogy megjelenik-e valaki a kertben, akit el lehetne kapni egy kis egyoldalú eszmecserére, mert Erzsikeke nénikeke akkor boldog, ha szabadon kifejtheti a véleményét az időjárásról, a hangyákról, valamint a nap ellen felszerelt csíkos ponyva mindenkori állapotáról. Sajnos e világrengető fontosságú kérdések egyike sem érdekelte az ifjú anyákat, akik minden nap beásták a gyereküket a homokba, abban a biztos tudatban, hogy ez majd jót tesz a fejlődésüknek; nem érdeklődtek az egyetemista lányok, akik tanulni próbáltak a jó levegőn; de még a kedves, rabiátus bácsika sem, aki üvöltve és minősíthetetlen hangon szidalmazza a sokadik élettársát, egy vörös démonnak maszkírozott penészvirágot. A világ hálátlan, becézni még hajlandó Erzsikeke nénikekét, akár duplán is, de nem hallgatja meg.
Pedig nagyon sok mondanivalója lett volna a vén banyának, a legszívesebben mindenkit beavatott volna a nagy titokba: elhatározta, hogy elsétál a háztól két percre levő boltig. Ez mindig nagy harci feladat volt, mert Erzsikeke nénikeke csak a teraszon tudott fel-alá masírozni, akárhány kilométert, az utcán 50 méter, az egészen más, lássuk be, neki már joga van ahhoz, hogy a hintaszékben üljön, és onnan osztogassa a parancsokat a nemlétező szolgaseregnek. A bevásárlást az unokája intézte, és nagyon igyekezett, hogy ellássa a boszorkányt minden jóval, seprűvel, pemetefűvel, vipera nyelvével, béka májával. Néha azonban hiba csúszott a számításba, és egyszer is, úgy jó hat hónappal ezelőtt, Erzsikeke nénikekének el kellett fáradnia a szomszéd boltig két zsemléért, ahol is kiderült, hogy csak kifli van – nagy sokk az ilyesmi, Erzsikeke nénikeke ezredszer is elmesélné, ha ugyan lenne kinek.
Most egy kis gyümölcsöt szeretett volna venni. Csak nektarin, gránátalma és avokádó volt otthon, és ez tűrhetetlen. Erzsikeke nénikeke szépen kirittyentette magát, fölvett a lila otthonkája fölé egy piros kardigántot, alája sárga szoknyát; ezt még a drága jó férje hozta Lengyelországból, amikor együtt harcolt Dombrowskival és Pan Tadeusszal a Mazurka tavak fenekén; a szegény drága embert ideette a fene Magyarországra, ahol még a nevét se tudták kimondani, és csak Macskakavicsnak szólították. Erzsikeke nénikeke először örökbe akarta fogadni, mert nagyon gyámoltalan volt a szentem, ujját szopta, körmét rágta, éjszakára be kellett pelenkázni; sajnos kiderült, hogy egy 80 éves embert már nem lehet örökbe fogadni, legföljebb feleségül lehet menni hozzá.
De szép lakodalom volt, emlékezett Erzsikeke nénikeke párás szemekkel és párás szívvel, csak mi ketten az alsó-mocsokfalvi vályogházban, meg a patkányok és a svábbogarak. Mindig volt társaságunk. A városi emberek másfélék, még annyit se kérdeznek a szegény öregasszonytól, hogy kő kóla? Nem kő, Erzsikeke nénikeke már azt sem tudja, van-e valami különbség a kóla és a koitusz között.
Lassan lépkedett az új sárga macskakavicsokon, ez a legmodernebb útburkolat, a Papolló űrállomáson is ilyet használnak, csak egészen más célra, és nem ott. A bolt a sarkon van, elég jó hely, csak az az egyetlen lépcsőfok ne lenne a bejáratnál. Erzsikeke nénikeke tudja, hogy ott van, jó magasra fölemeli a pipaszár lábát, aztán nekiesik egy ládának, a görögdinnyék szanaszét görögnek, a krumplik szerényen krumpognak közöttük. Icuka gyorsan dolgozik, eltünteti a banya drámai belépőjének a nyomait, majd udvariasan megkérdezi: Magának mi lesz?
Egy kis barakkot szeretnék, nyekeregte Erzsikeke nénikeke. – Milyen barakkot? – Őszi barakkot, de csak akkor, ha nem zöld és kemény, mert azt nem szeretem, valamint ha nem puha és rózsaszín, mert akkor már ki lehet dobni; manapság nagyon drága a barakk, és már megint fölemelték a gáz árát, a múltkor is hiába kértem a gázár támogatást, azt mondták a tanácson, hogy kétszer nem jár. Jól van, tudom én, hogy önkormányzat, de nekem már csak jobban esik, ha tanácsot mondok; egyszer is, amikor a monarchiát elnevezték tanácsköztársaságnak…
Icuka egy pillanatra lehunyta a szemét, és világosan látta maga előtt az őszi barakkot, egy felvonulási területen állt, baloldalt nyárfaerdő, jobbra egy rekettyés, elől egy aranyos kisgyerek, a Hubika, Hubácska, akinek mindig van a kezében egy Uzi vagy nuncsaku. Megrázta a fejét, mire az idilli kép azonnal eltűnt. – Egy kiló barack jó lesz? – kérdezte kissé nyugtalanul, mert Erzsikeke nénikeke már éppen azt mesélte, hogyan ismerkedett meg a férjével, teljesen véletlenül, egy békebeli játszótéren, ahol még igazi vasból készült a hinta, nem úgy, mint ezek a mostaniak.
A kérdés visszazökkentette Erzsikeke nénikekét a rideg földi valóságba. Nem is tudom, felelte alapos megfontolás után, mekkorák ezek az őszi barakkok? – Kicsik, mondta Icuka, és fölemelt egyet. Erzsikeke nénikeke fintorgott, amitől pontosan úgy nézett ki, mint a vasorrú bába. Ha ilyen kicsik, akkor csak két darabot kérek, tudja, nagyon kell vigyázni a pénzre, kevés a nyugdíj, alig tudok megélni, pedig az unokám fizeti a közös költséget, a rezsit meg minden mást. – Két barack, nyugtázta Icuka, és a mérlegre csapta a nyamvadt bogyókat. – Ilyen drága? – sopánkodott a vénség, ha én ezt tudom, otthon maradok. – Vegyen kompótnak való almát, javasolta Icuka közömbösen, akciós, csak 50 Ft egy kiló. – És ha nem akciós, akkor mennyi? 40? – Icuka az égre nézett, és nem válaszolt, Erzsikeke nénikeke viszont folytatta a monológot: Ma nem akarok almakompótot készíteni, egy kis őszi barakkot akartam, mert azt nagyon szeretik a gyerekek, a Jankucika, Misukuka és Nándorkaka; már elköltöztek a házból, de az anyjuk mindig visszahozza őket játszani, és olyan édesek, amikor bemennek a bokrok közé… – Az istenért, fakadt ki Icuka, ne idegesítsen már engem, vigye el a barackját, és húzzon el gyorsan a Jankucikájához. – Elvihetem, kérdezte mohón a vén banya, nem kell kifizetni? – Nem kell a pénze, csak menjen már mielőbb, mondta Icuka, kitologatta a boszorkányt a boltból, kulcsra zárta mögötte az ajtót, és kiakasztotta a táblát: Betegség miatt zárva.
Ejnye, jegyezte meg Erzsikeke nénikeke, kezében a két töppedt őszi barakkal, szegény asszony, amikor bementem, még nem volt semmi baja.
Sóhajtott egyet, és megindult a rettenetesen hosszú úton hazafelé.
4 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Csípős egy humorod van. Erzsike néninek elég büntetés, a magányos öregség, ami "elboszorkányosította". Ha Ferikeke bácsikaka lenne ilyen öreg és magányos és ugyanígy szekálna mindenkit akkor, milyen "kány" lenne?
Judit
Kedves Judit,
vannak, akik azért maradnak magányosak, mert megérdemlik.
A valóság ironikus leírása. Hány ilyen ember van a világon…biztos mindenkinek eszébe jut a saját életéből is néhány Erzsikeke nénikeke…
Kedves Arthemis,
bizony a valóság sokszor nagyon messze van az olyan kliséktől, mint a jóságos öreg néni, bölcs öreg, aranyos gyerek, önfeláldozó háziasszony, stb. Néha egy ilyen Erzsikeke nénikeke is lehet téma.