Volt egyszer egy macskakirály, aki nagyon szerette az egyetlen lányát. Egy napon a cirmoslány elment a bazárba, és látta, hogy egy macska egy nagyon furcsa állatot árul. Mi ez? – kérdezte a cirmoslány. – Mi lenne, mondta büszkén a macska, ez egy ember. – A cirmoslány még sosem látott ilyet, gondolta, megveszi, és eldicsekszik a barátnőinek a pedigrés házi kedvencével. Egyáltalán nem volt drága, megvette és hazavitte a macskapalotába. Mindenki a csodájára járt az emberkének, a cirmoslány is nagyon megszerette, etette-itatta, kényeztette, végül egy hatalmas kandúrember lett belőle. Most már senki nem csodálta, sőt inkább féltek tőle, mert nagyon nagy volt, és majdnem egészen csupasz.
Közben sok év telt el, és a macskakirály azt gondolta, eljött az ideje annak, hogy férjhez adja a lányát. Kiválasztott egy szép fehér perzsa herceget, és nagyon készülődtek az esküvőre. A kandúrember megsejtett valamit, és egyszerre nagyon féltékeny lett. Megkérdezte a cirmoslányt, igaz-e, hogy férjhez megy, a férjéhez költözik Perzsiába. A cirmoslány nem merte bevallani az igazságot lehajtotta a fejét, és mélyen hallgatott. Nemsokára megérkezett az esküvői menet, élén a vőlegénnyel. A kandúrember megint megkérdezte, igaz-e, hogy férjhez megy, elköltözik Perzsiába, őt pedig nem viszi magával. Dehogy megyek férjhez, mondta a cirmoslány nagy félelmében, de a kandúrembert nem lehetett megtéveszteni; megtámadta a vőlegényt és a többi perzsa macskát, és addig verte őket a botjával, amíg ezek fújva és nyávogva szét nem szaladtak.
A cirmoslány felhasználta a nagy kavarodást, és megszökött a palotából. Elment egy bőrdíszműveshez, adott neki egy értékes karperecet, és megkérte, csináljon neki egy bőrruhát, amiben egészen olyannak fog látszani, mint egy ember. A bőrdíszműves csodálkozott a szokatlan kérésen, de a karperecnek nagyon örült, és elkészítette a bőrruhát. A cirmoslány rögtön fölvette, és elindult Perzsiába.
Most derült ki, milyen hasznos volt az elővigyázat. Még aznap találkozott a kandúremberrel, aki őt már mindenfelé kereste. Szerencsére nem ismerte fel; azt gondolta, ez is csak egy ember, és közömbösen ment tovább, mert az emberek nagyon ritkán szeretik a saját fajtájukat.
A bőrruhát viselő cirmoslány sokáig vándorolt, de végül megérkezett Perzsiába, és megtalálta a férje palotáját. Dorombolt egy kicsit örömében, de aztán elhallgatott, mert még mindig nagyon félt a kandúrembertől. Csendben leült a palota kapujában, és várta a jó szerencsét. A férjének az anyja észrevette, hogy ott ül egy „ember,” és mindjárt be akarta hívni. Jaj ne, mondták a perzsa macskák, hallottuk, hogy az ember a leghálátlanabb az összes állat közül, és nagyon agresszív lesz, ha nem teljesülnek azonnal a kívánságai. Nem emlékszel, mi történt a fiaddal a cirmosok országában? – De az idős perzsa mama nem akarta elhinni, hogy minden ember ilyen gonosz, megsajnálta az embernek vélt cirmoslányt, és szolgálatot adott neki a konyhában. Örült a cirmoslány, mert azt remélte, hamarosan találkozik a férjével, akit ugyan csak egyszer látott, de rögtön beleszeretett. Sajnos a többi perzsa macska elhúzódott tőle, hozzá sem nyúltak az egérleveséhez, és panaszkodtak, hogy az embernek nagyon rossz szaga van.
Ekkortájt történt, hogy megbetegedett az elefántok őre, nem akadt senki, aki vigyázzon rájuk, amíg az erdőben falombot eszegetnek, és lehántolják a fiatal fák kérgét. Az öreg perzsa mama azt gondolta, miért ne vigyázhatna az elefántokra az ember? Úgysem jó semmire a konyhában, és tényleg nagyon rossz szaga van.
A cirmoslány nem sokat értett az elefántokhoz, de azok maguktól is kitaláltak az erdőbe, és mindent megettek, ami zöld színű volt. A cirmoslány nagyon unatkozott, melege is volt a csúnya bőrruhában; levette hát és azt gondolta, itt biztosan nem találja meg őt a kandúrember. Olyan szép volt a cirmoslány, hogy felfigyeltek rá a macskatündérek, leszálltak az Indraszan nevű mennyországból, és csak vele akartak játszani. Táncoltak, énekeltek és hintáztak, az elefántok pedig körülállták őket; annyira gyönyörködtek a cirmoslány és a macskatündérek játékában, hogy megfelejtkeztek az evésről.
Egy idő után az elefántok nagyon lesoványodtak, és senki sem értette, miért. Hiszen szinte az egész napot az erdőben töltik, ahol annyit ehetnének, amennyi beléjük fér. A perzsa macskák királya, a gyönyörű fehér kandúr elhatározta, hogy személyesen vizsgálja meg, mit csinál ez a rossz hírű ember a királyi elefántokkal. Nagy titokban utánuk osont, és elbújt a bokrok között. A cirmoslány nem sejtett semmit, levette a bőrruháját, mire rögtön megérkeztek a macskatündérek, az elefántok pedig semmit sem ettek, csak áhítattal nézték őket. A fehér perzsa kandúr nagyon örült, amiért nem egy semmirekellő embert fogadtak be a palotába, és ott helyben beleszeretett a cirmoslányba. Aztán elbeszélték egymásnak az életük történetét, örültek, hogy egymásra találtak, és megtartották a második lakodalmat. Meghívták a világ összes macskáját, és mindenkit jól tartottak egérpecsenyével.
Talán ezt mégsem kellett volna mert a kandúrember is hallott a világraszóló lakodalomról, és azonnal elindult Perzsiába. A cirmosfeleség még időben figyelmeztette a férjét, hogy tartani lehet a kandúrember bosszújától – a fehér perzsa is élénken emlékezett a botütésekre – de úgy gondolták, nincs az a szörnyű emlék, aki megzavarhatná a boldogságukat. Kikaparom a szemét annak az embernek, ha ide mer jönni, fogadkozott a perzsa kandúr.
A kandúrember meg is érkezett Perzsiába, és erősen gondolkodott, hogyan juthatna be a palotába. Aztán felöltözött csúrihárinnak, karperec-árus vénasszonynak, és kiabálni kezdett a palota ablaka alatt: Karperec, karperec! Ki vesz karperecet? – A cirmosfeleség szerette a szép ékszereket, és gyanútlanul behívta a vénasszonyt. Különben is ott volt a szobában a férje. Egy vagy két karperecet próbált fel, amikor a féltékeny kandúrember nem bírt magával, ráugrott a szép fehér perzsamacskára, és talán meg is fojtotta volna, ha a szolgák ki nem kergetik a palotából.
De a cirmosfeleség tudta, hogy ilyen könnyen nem szabadulnak meg az egykori kedvencétől, és szép csendben megfogadta, hogy ezentúl csak fél szemmel alszik, mert az emberi önzésnek és gonoszságnak nincs határa. Nem is ártott az óvatosság, mert most az ember azt találta ki, hogy fölmászik a háztetőre, és onnan próbál bejutni a királyi hálószobába. A szép fehér perzsa mélyen aludt, de a cirmosfeleség felébresztette nagy nehezen, éppen akkor, amikor az ember kilyukasztotta a mennyezetet és leugrott. A fehér perzsa kieresztette mind az ezer karmát. A macskakarom körülbelül a leghatásosabb fegyver, amit nem visel el az ember csupasz bőre, és a vakmerő támadó gyorsan elvérzett a perzsaszőnyegen. Ezzel minden veszély elmúlt, a fehér perzsa és a cirmos boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
4 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Remek kis történet! Én kedvelem a macskákat. Egészen elbüvöl, hogy ebből a fajta ragadozóból ilyen apró példányok léteznek, nem csak nagymacskák.
A meséd tanulsága azonban nem hízelgő az olvasóra nézve, hiszen mindnyájan emberek.:)
Azok az agresszív hálátlanok. 🙁
Én azonban hálás vagyok, hogy jól elszórakoztam a történeteden és így is értékelem.
Judit
jól látod, általában jobban szeretem a macskákat, mint az embereket. macskában még csak egyszer csalódtam, emberben…
Kedves Márta!
Igaz, már jócskán kinőttem a mesékből, már az unokáim is megnőttek, mégis – mivel szeretema macskákat – elolvastam a mesédet. Szépen fogalmazott, érdekes a meséd.
Nem bánom, hogy elolvastam, mert tetszett.
Szeretettel: Kata
kedves Kata, köszönöm, hogy elolvastad a mesét, a felsőbbrendű macskatársadalomról