A városi ember nem mindig tudja, mi a különbség a rét, a mező és a kaszáló között; annyit tud csak, hogy ott mindenféle gyomok tanyáznak – a romantikus lelkek számára vadvirágok. De akár dudva, akár porcsinrózsa, minden fűszálra jut egy kukac, bogár vagy szárnyas vérszívó. Szúrnak, csípnek és marnak – ki szereti a bogarakat?
A szépséges, napos krabachi völgyben annyi volt belőlük, hogy a pásztorok mind azt mondták, ez nem rendes dolog. Elátkozták a legelőket; már a birkák is panaszkodnak, hogy több a szöcske, mint a harapnivaló – pedig a birka békés állat, szótlanul növeszti a gyapját, azt se bánja, ha elszedik tőle. A marhák jobban haragudtak a bögölyökre, de nekik nincs szerencséjük: aki marhának született, az marha is marad.
Az emberek összedugták a fejüket. Ez nem maradhat így tovább! Elég, ha meghalljuk a bogár szót, és mindenkit kiráz a hideg. El kellene kergetni őket.
Bizony jó lenne, ha elköltöznének, és a szomszédos Murgtalban törnének borsot az ottani pásztorok orra alá – megérdemelnék, mert mindenféle versengésen ők viszik el a díjakat – bajuszverseny, sörivó verseny, akármilyen vetélkedő, mindig egy murgtali győz. Egyszer kitalálták, hogy az lesz a nyertes, aki két akkora pofont kap, hogy átrepül a patakon; de amilyen szerencsétlenek a krabachiak, még ebben is egy murgtali bizonyult jobbnak.
De hogyan lehet elkergetni az aprónépet? Nem hallgatnak a szép szóra, sőt azzal védekeznek, hogy nincs fülük.
Egyszer egy velencei bukkant fel Krabachban. Kereskedőnek mondta magát, de nem volt nála semmi, csak egy üres zsák. A velenceiekkel nem lehet eléggé vigyázni, mert az ördöggel cimborálnak. Csak a minap történt, hogy az egyik efféle világcsavargó egy marék homokkal akarta kifizetni a szállást, mire a fogadós valami olyasmit talált mondani, hogy ezt még megbánja, amikor fülön csípik a herceg katonái. Nézd csak meg jobban, mi ez a homok, javasolta a velencei. A fogadós leveszi az okulárét, hogy lásson is valamit, hát uramfia, tiszta aranypor van a tenyerében. Ebből is látszik, hogy a velenceiek minden gonoszságra képesek. Persze az is igaz, hogy nagyon értenek a varázsláshoz, ezért a krabachiak megkérdezték a gyanús utazót, bogárvészre nincs-e orvossága.
Vonakodott a velencei, ő csak ártatlan zarándok, settenkedik a templomok körül, útszéli feszületnél fohászkodik, de nem bírta sokáig, és visszakérdezett: Mit szeretnétek jobban, ezt a sok haszontalan férget, vagy egyetlen hegyi szellemet, aki senkinek sem árt, csak néha zörög egy kicsit a fazekak között?
Asszony nem volt köztük, hát persze hogy az egyszem manót választották.
A velencei elővette a sípocskáját és megfújta. Láss csudát, a szúró, csipkedő és maró férgek mind felsorakoztak, és átmentek a murgtali rétre. Ott vannak azóta is, és akárki gyönyörködhet bennük. Örültek a krabachiak, csak egy kapucinus barát próbálta elvenni a kedvüket, aki azt duruzsolta, hogy ez nem volt keresztényi cselekedet. A keresztény arról ismerszik meg, hogy ott árt magának, ahol csak tud, mindenféle sántát, bénát, nyomorékot, de még a szomszédját is többre becsüli, mint a saját gyerekeit. Minél többet senyved itt a földön, annál szebb mennyországba költözik a halála után. A pásztorokon azonban nem lehetett kifogni, azt állították, ők csakis azért okoznak jó sok szenvedést a murgtaliaknak, hogy nekik jussanak a nagyobb paloták a mennyországban. Van-e ennél keresztényibb cselekedet? A kapucinus barát mind a tíz ujját bedugta a fülébe, úgy menekült Krabachból, és azóta is szalad, ha el nem fáradt.
De a krabachiak is hamarosan megtudták, hogy mit kaptak cserébe a bogarakért. A manót még senki sem látta, de azért tudjuk, hogy tűzből van, fekete lajbit és zöld nadrágot visel, és csak akkor marad nyugton, ha nem feledkeznek meg a rendes snapsz-adagjáról. Hol az egyik, hol a másik házban zörgött a fazekak között, de ezzel csak az asszonyokat bosszantotta, az meg nem számít; az asszonyok mindig morognak valamiért, és főleg két dolog nem tetszik nekik: az egyik, ha többet kapnak a jóból, a másik, ha nem elég nekik, de olyan még nem volt, hogy megelégedjenek azzal, amennyi jut, és hallgassanak. A manó megkapta a fejadagját, játszadozott a fazekak tulajdonosaival, és békén hagyta a pásztorokat.
A boldogság azonban nem azért van, hogy sokáig tartson. Egy este kitették a snapszot az asztalra, mint rendesen, aztán kicsik és nagyok elmentek a tollasbálba. Ezt a pillanatot használta ki egy elkeseredett béreslegény, aki rajtakapta a babáját a gazda fiával. Ebbe még belenyugodott volna, de tűrhetetlen szomjúság gyötörte. Beóvakodott a konyhába, és az egész snapszot megitta. Vígan foglalta el a megszokott helyét a zsupszalmán, az istállóban, de a manó hasztalan kereste a járandóságát.
Mindannyian tudjuk, hogy a józanság rossz tanácsadó. Az elvonási tünetek egészen elvették a manó eszét. Először is összetört minden lábost és fazekat, amit csak Krabachban talált, aztán megsajnálta az asszonyokat. Nagy bajban lesznek, ha nem tudják megfőzni a kását! Nehogy már ilyen szomorúság érje őket! – Így hát felgyújtotta a házakat, az egyiket a másik után. A krabachiak mind benn égtek, és azt se bánták, ha soha többé nem kapnak kását.
De legalább a legelőiket nem lepik el a férgek és a bogarak.