Egy Csandaka nevű vadász az erdőben kószált, nézelődött, kit lehetne megölni. Ezúttal szerencséjük volt az állatoknak, mert Csandaka semmi mást nem talált, mint egy romos templomot. Utak nem vezettek hozzá, vagy ha igen, már régen benőtte gaz. A vadász beóvakodott a templomba, hátha ott felejtettek valamit, ami neki még hasznára lehet. Nem talált semmit, és nem is volt bátorságos motozni a félhomályban, ahol mérges kígyók lappanganak. Hát itt aztán nem volt se kincs, se kígyó, és Csandaka csalódottan mászott elő a romok közül.
Töprengett, hogy mit csináljon. Eh, elmegyek Szimhaketu királyhoz, és megmondom neki – mit is mondjak? Nem helyes, hogy elhanyagolja a templomokat, mert megharagszanak rá az istenek! Igen, ezt kellene mondani, sajnos én csak egy vadász vagyok, és olyan alacsony a kasztom, hogy igazából nem is tartozik a kasztok közé. Az emberek jól kikerülnek, mert azt hiszik, hogy még a rájuk eső árnyékom is beszennyezi őket. Viszont az sem helyes, ha semmit sem csinálok, mert akkor meg rám haragszanak meg az istenek. A szegény halandó sose nyerhet. A nagyurak mindent elvesznek maguknak, nekünk meg semmi se marad.
Mivel Csandakának eszébe sem jutott, hogy megszervezze a nem létező munkásosztályt, kirobbantson egy forradalmat, és elindítsa az országot egy olyan úton, amely az egyik pokolból a másikba vezet, mégiscsak elment a királyhoz. Lesz, ami lesz! Azt mondják, hogy az isteneknek nagyobb a hatalmuk, mint holmi földi királyoknak, és különösen rossz néven veszik, ha elnézik, hogy romba dőljenek a templomok. Ki érti, hogy ezek miért olyan fontosak nekik, amikor sokkal szebb palotáik vannak, valahol a felhők fölött?
Csandaka ment, mendegélt, és egyszer csak megérkezett a fővárosba. Mint az várható volt, már a kapun se engedték be. Szerencsére éppen arra járt egy szolga, akinek valamivel elfogadhatóbb volt a származása, mint az övé, de annyira mégsem, hogy szóba se állhasson egy vadásszal. Elmondta neki, hogy miről van szó. A szolga keresett egy fő szolgát, akinek valamivel elfogadhatóbb volt a származása, mint az övé, de annyira mégsem, hogy szóba se állhasson egy szolgával. Elmondta neki, hogy miről van szó. A fő szolga keresett egy fő-fő szolgát – alig telt három napba, mire Szimhaketu király megtudta a rendkívül fontos hírt: Ebben meg ebben az erdőben, kimsuka fák ligetében, selyemgyapotfa alatt –
Mit lehet ilyenkor tenni?
A király összehívta a minisztereit és a brahminokat. A miniszterek azt mondták, bizony, rendbe kellene hozatni azt a templomot, de mit csináljunk, üres a kincstár. A brahminok fellapozták a szent könyveket, szorgalmasan olvasgattak, aztán bejelentették: A szent könyvek nem említik ezt a templomot, akkor ez nem is létezik. Ettől a király nem lett okosabb, rosszkedvűen hagyta ott az államtanácsot. Még a legújabb szeretője, egy közepesen romlott táncosnő is észrevette, hogy a király feltűnően rosszkedvű. Mindjárt meg is kérdezte: Mi a pálya, Szimhi? – Helyzet van, felelte a király, és előadta a részleteket. Nágara-vadhú lebiggyesztette a száját. Ennyi az egész? Mondd meg annak a vadásznak, hogy ő találta a templomot, hozza rendbe, imádkozzon benne, vagy csináljon, amit akar, az egész felelősség az övé. – Mennyire igazad van, örvendezett a király, és mindjárt közölte a döntését a miniszterelnökével. A miniszterelnök elmondta egy miniszternek, akinek valamivel kevésbé volt elfogadható a származása, mint az övé, de annyira mégsem, hogy szóba se lehessen állni vele. A miniszter elmondta a titkárának – még három nap, és a vadász is megtudta, mekkora kegyben részesítette őt a király. Tied az egész templom, akár még ma elkezdheted a tatarozást – ha nem vállalod, a te bajod.
Hogy tudnék én felépíteni egy templomot? – kérdezte kétségbeesetten Csandaka. Én csak egy vadász vagyok!
Ezt már nem tudta megmondani a szolga, akinek valamivel elfogadhatóbb volt a származása, mint az övé, de annyira mégsem, hogy szóba se állhasson egy vadásszal.
Csandaka lógó orral tért haza. A felesége nem győzte vigasztalni: Majd csak rendbe hozzuk mi ketten! Nem lesz olyan szép, mintha a király elküldte volna a kőműves brigádját. Lényeg, hogy az eső ne folyjon be a tetőn.
Így is történt, addig rakosgatták a köveket meg a gerendákat, amíg az épületnek egészen templomformája lett. Csandaka fölállított egy szép, nagy követ, mondjuk, hogy ez a nagy Siva. A templomi szobrokat füstölőkkel, virágokkal, vajmécsesekkel, szép ruhákkal, arany és ezüst ékszerekkel szokás imádni. Pulindi mindjárt felajánlotta, hogy minden reggel szed egy füzérre való virágot – az istenek nem szeretik, ha a virágok a helyükön maradnak, mindet le kell szaggatni a fákról, hosszú füzéreket kell készíteni – ez eddig rendben van, de mi lesz a szép ruhákkal és az ékszerekkel? Honnan vesznek szantálpépet, kunkumaport? Csandaka azt találta ki, hogy hamuval fogja bekenni a követ. Van a közelben egy elhagyatott halottégető hely, ahol annyi a hamu, hogy sosem fogy el. Nem egészen szantálpép vagy kunkuma, de mit tegyünk, ha nincs a dzsungelben sem Elizabeth Arden, sem Balenciaga? Csandaka minden nap hozta a hamut, Pulindi tépdeste a virágokat, és ez így ment évekig.
Siva a messzi Kailásza hegy tetejéről látta a sok virágszirmot és hamut; örült is, ahogyan én is örülnék, ha minden nap telemaszatolnának hamuval, hervadt virágokkal szemetelnék tele a szobámat, és még csak a porszívómat se használhatnám, mert a dzsungelbe még nem vezették be az áramot.
Egy napon azonban nagyon nagy baj történt: Elfogyott a hamu. Csandaka hiába kotorászott, nem jött össze még egy marékra való sem. Vége az imádatnak, pedig milyen ígéretesen indult! A vadász el se tudta képzelni, honnan szerezhetne több hamut. Megpróbálta felgyújtani az erdőt, de a gonosz fák egészen nedvesek voltak, nem akartak meggyulladni. A Gangesz partján mindig akad egy csomó hamu, csakhogy a Gangesz messze van, egy hónap járóföldre. Mindenféle vad ötlet megfordult Csandaka fejében, csak az nem, hogy esetleg elmehetne dolgozni, pénzt keresne, finom hamut vehetne a pénzén. Az indiai istenek nem szoktak megkívánni ekkora áldozatot.
Pulindi azonban komolyan elgondolkodott. Mióta a gyerekek megnőttek, és kirepültek a fészekből, nagyon egyhangú itt az élet. Elkészítem azt a virágfüzért, aztán csak várom, hoz-e a férjem zsákmányt. Ha hoz, az jó, mert meg lehet sütni, megtöltjük a hasunkat. Ha nem hoz, az nem jó, mert nincs sütnivalónk, és csak az éhkoppot nyeljük. Egész nap egyedül vagyok, és nincs semmi szórakozásom. Ha legalább itthon lennének a gyerekek, és szidhatnám őket! Ha még élne az anyósom, és kölcsönösen átkozhatnánk egymást! Ha lenne egy plazmatévém, és megtudhatnám, mi újság az Aranyparton, összejöttek-e végre Korvettádám és Ada – mondjuk, Pulindi nem pontosan erre gondolt, de tény, hogy halálosan unatkozott. Csandaka megöregedett, és lassan már tényleg semmi más nem érdekelte, csak a hamu.
Elegem van az életből, gondolta Pulindi. A következő születéstől nem félek, mert ennél csak jobb lehet.
Odament a férjéhez, és megtette a meglepő ajánlatot: Tudod mit, hamvassz el engem. Rengeteg hamud lesz, és nem kell félbeszakítani az imádatot.
A vadász nagyon megörült. Hamu is lesz, megszabadulok ettől a vén tehéntől! Persze igazat csak igen ritka esetekben érdemes mondani, ezért Csandaka úgy tett, mint aki erről hallani sem akar. Hogy mondhatsz ilyet? Eszedbe ne jusson! Csak nem gondolod, hogy elégetlek élve? Eltekintve attól, hogy mennyire szeretlek, ez még bűn is lenne. – Dehogy bűn, érvelt Pulindi, hiszen te nem egyszerűen tűzifának használod a szerető hitvesedet, hanem felajánlod a nagy Sivának. Ezáltal rendkívüli érdemeket szerzel, és a következő életedben minimum suszter lehetsz a király városában.
Csandakát vonzotta a lehetőség, mert igaz, hogy a suszter is alávaló és tisztátalan, de legalább öt lépcsőfokkal magasabban áll a társadalmi hierarchiában, mint egy közönséges vadász. És akkor ezt most hogy? – kérdezte határozatlanul.
Rakunk egy jó nagy máglyát, felelte Pulindi, én ráfekszem, te pedig alágyújtasz. Gondolj arra, hogy milyen sok hamud lesz (én pedig megszabadulok tőled).
Az kétségtelen, hogy sok hamum lesz, ismerte el Csandaka, (én pedig megszabadulok tőled).
Még egy kis huzavona, aztán tényleg meggyújtotta a máglyát. A lángok lobogtak, a fa recsegett-ropogott, Pulindi egy pillanat alatt elvesztette az eszméletét, aztán már meglehetősen mindegy volt neki, hogy most éppen elhamvad, vagy fogadja az erdei állatok hódolatát. Csandaka már rohant is a jó meleg hamuval, hogy bekenje a követ. Félig sem végzett vele, amikor valami megmozdult a templom túlsó sarkában, és az árnyékok közül kilépett Pulindi. Ciki, de a nagy Siva nem fogadta el az áldozatot? Neki sem kell Pulindi, inkább visszaküldi a feladónak?
Férj és feleség döbbenten álltak, de nem sokáig, mert leszállt a felhők közül egy virágokkal feldíszített diadalszekér. Beszállás, kiáltotta a kocsis, a második vágányról vonat indul – de nem. Egy szépséges félisten ült a virágos szekéren, amelyet nem lovak húztak, hanem a gondolat erejével lehetett irányítani. Csandaka és Pulindi, szálljatok fel! Egyenesen a mennyországba megyünk!
A nagy Sivának úgy tetszett, hogy magához szólítja őket. Ennyire fontos neki a virág és a hamu.
3 hozzászólás
Egyéni stílusod, szinte minden írásodból valami különlegeset varázsol elő. Ezzel is úgy voltam, hogy hoztam a bögre kávémat és mondom: kezdjük jól a napot! Nem csalódtam.
köszönöm. már érdemes volt feltenni ezt az írást.
Tényleg különleges, nekem is tetszett! Ma jól fog menni a tenisz!