Nem szokásom a dicsekvés, de most mégis kénytelen vagyok részben magamról írni, mert áttételesen velem kapcsolatban olyan esemény történt, amely engem (is) megindított. A napokban egy CD-t hozott nekünk a posta. Ez eddig egyszerű közlés, semmi több. A lényeg ezután következett. A CD-n az én meséim egy előadóművész előadásában voltak. Az unokánk, egy 17 éves fiatalember kissé még gyerekké válva ezekre a percekre, hiszen nemrég ,,hagyta ott" a gyermekkort, a nagyanyjával együtt hallgatta teljes és őszinte átéléssel a meséket. Ekkor éreztem igazán a mesék igazi, lélekre, a jellemre ható erejét. Ez az erő újabb lendületet adott nekem az újabb meséim megírására. Ez olyan közlési vágy bennem, amellyel igyekszem a szépet, a jót az én, a meséim írása idején szintén gyermekivé váló lelkemben teremve átadni a gyerekeknek, vagy a meseszerető olvasóimnak, hallgatóimnak. Ez nem színvonalcsökkentés, hanem egy más közönségrétegnek a nyelvén való megszólalás és ez nagy felelősség vállalására kötelez, mert a ma gyereke, a jövő fiatalja és felnőttje a mában szereti meg a színvonalas alkotásokat bármely műfajban, de legalapvetőbben a mesékben, a mesejátékokban és viszi tovább az életben nemzedékeken át. A ma elvetett nemes mag a jövőnek terem! Ezt ne felejtse el az, aki mindég valamilyen műfajban alkot. Én minden mesémben ezt és így teszem és nemcsak a meséimben, hanem más írásaimban is!