Mi kell a boldogsághoz

1.

Hajnalka mindig vidám, naiv, egyszerű lány volt. Egy irodában dolgozott titkárnőként. Jóindulatú volt és kedves, de ez sajnos nem tudta leplezni, hogy kissé butácska. Gépiesen tette a dolgát, lelkiismeretesen elvégzett minden rábízott feladatot, de e mögött nem állt valódi megértés, csak megszokás.
Hajnalka elégedett volt az életével, és boldog is, a maga együgyű módján. Amióta pedig megismerte Mihályt, a föld fölött lebegve jár, mintha nem hatna rá a gravitáció.
Az irodában, amikor kávészünetben a kolléganőknek bizalmasan megsúgta, hogy fiúja van, csak úgy sugárzott az arca. S azóta is, mikor Róla mesél, vagy csak hallgat s mosolyogva réved a semmibe, mindenki látja rajta, micsoda öröm költözött az életébe.
Ezen a ponton meg kell szakítsam az elbeszélésemet, hogy egy pár szót ejthessek Hajnalka külsejéről.
Hajnalka nem volt szép. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam róla, mert Hajnalka maga volt a megtestesült jóság és önfeláldozás, de ha hű akarok maradni az igazsághoz, egyszerűen nem mondhatok mást, be kell lássátok. Sajnálom, hogy nem szépíthetem őt meg egy varázsütéssel, és sajnálom, hogy nem adhatok neki több észt sem, ahogy megtenném, ha most egy tündérmesét mesélnék – de itt nem erről van szó; nekem elhihetitek, hogy bizony korántsem erről.
Hajnalka alacsony volt és egy picit kövérkés. Fekete haja kócos két varkocsban keretezte pufók, egészséges, pirospozsgás arcát. Vékony ezüstkeretes szemüveget hordott, széles lencsével. Nem illett hozzá.
De Hajnalka jó volt és kedves, s így, aki megismerte, hamarosan szebbnek látta – nincs itt szükség semmiféle jótékony csalásra az író részéről.
Mihály is nyilván így szeretett belé, s a boldogság egy kicsit mintha tényleg megszépítette volna őt.
Hajnalka minden hétköznap reggel nyolctól délután négyig az irodában volt, azután rohant haza, hogy kicsípje magát az esti randevúra.

2.

Egy napon új titkárnő érkezett az irodába. Ráhelnek hívták és feltűnő jelenség volt. Fellépése és egész lénye királynői méltóságot sugárzott, öntudatos, célja felé egyenesen törtető nő volt, hamar megteremtette helyzetét, elfogadták, elismerték.
Hajnalka nem szerette. Tisztelte határozottságáért, elismerte ő is, hogy ne ismerte volna, Ráhel kivívott pozícióját azon a ranglétrán, ami hallgatólagos megegyezésen alapult. Félt tőle.
Ráhel pedig, miközben másokkal hűvösen udvariasan viselkedett, gonoszul bele-beledöfött Hajnalka érzékeny lelkébe. Alattomban, a többiek háta mögött. Báránybőrbe bújt farkas. – gondolta Hajnalka. Nyilvánvaló volt számára, hogy ki akarják fúrni középponti szerepéből.
Mikor tudomást szerzett Mihályról, – pedig hogy rejtegette előle féltett kincsét a szerencsétlen kislány! – azonnal megindította a hadjáratot a lány leggyengébb pontja ellen.
Hajnalka tűrt. Sokáig és zokszó nélkül. Hiszen ott volt neki Mihály, az ő élete, boldogsága! Ez a kígyó nem bánthatja őt addig.
Ráhel, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, gúnyosan azt mondta:
– Hol van a te híres Mihályod? Hol van ő most? Miért nem jön eléd a munkaidő után? Miért nem látott még soha senki vele?
S amint úgy látta, a csatát megnyerte, – Hajnalka elsápadt, majd elvörösödött visszafojtott dühétől – már hangosan tette a következő, csúfondáros megjegyzést; de mintha csak fennhangon gondolkozna.
Talán – nem is létezik?
A levegőben hagyta a kérdést. Senki sem mert válaszolni. Hajnalka kimenekült a mosdóba.
Már lecsillapodott, s éppen a tükörképét vizsgálta, hogy nem látszik-e még valami rajta az iménti feldúltságból, amikor halkan nyílott az ajtó, s belépett a királynő – magabiztosabban, mint egy győztes hadvezér.
Ne félj – mondta behízelgő, álnokul nyájas hangon – nem adom ki a titkodat. Csak mi ketten tudjuk, hogy Mihály nem létezik. Cinkostársak lettünk.
Minden szava tőrdöfés. Aztán gonoszul meg is forgatja. Lehajol Hajnalkához, s két tenyere közé fogja azt a kétségbeesett kis arcocskát.
– Nem kellesz senkinek, te kis nyomorult. – szólt; arcán a legbájosabb műmosoly, hangja, mintha legjobb barátnőjét vigasztalná. S csak annál jobban fáj.

3.

Mihály aznap nem jött. Nem is telefonált, és egyáltalán, sehogy se lehetett elérni.
Hajnalkának még ott duruzsoltak a fülében Ráhel szavai. Szörnyen érezte magát.
Először nagyon megijedt, aztán elszontyolodott, végül dühös lett. Nem értette, mi történik körülötte, és ezt nagyon nem szerette. Teljes tanácstalanság lett úrrá rajta, s másnap az irodában is nagyon levert volt. Ráhel egész nap gúnyosan, öntelten mosolygott, a többiek pedig szánakozva néztek Hajnalkára, de féltek a királynő mindent uraló, átható tekintetétől.
Mikor Mihály már harmadnapja nem jelentkezett, Hajnalkában föltámadott valami megnevezhetetlen, szörnyű gyanú. Befészkelte magát, nem lehetett ellene mit tenni.
A maga kevéske eszével megfeszítetten gondolkozni kezdett, ötölt-hatolt, igyekezett minden elképzelhető és el nem képzelhető eshetőséget számba venni. Felderengett benne az is, hogy esetleg Ráhelnek igaza lehet – hisz ő olyan okos.
Talán tényleg nem kellek senkinek? Talán Mihály elhagyott. Vagy soha nem is szeretett? Vagy… vagy nem is létezett? El kell mondjam, hogy Hajnalka gondolatait nagyon könnyű volt befolyásolni, és hadd emlékeztesselek benneteket arra is, hogy értelmi képességei szerények voltak. Ráhel csavaros eszét viszont rettegve tisztelte. És lassan-lassan kezdte elhinni neki, hogy Mihályt csak ő találta ki.

4.

Hajnalka szenvedett. Mihályt hiába várta, már alig hitt benne, és egy reggel arra ébredt, hogy nem emlékszik az arcára. Vigasztalhatatlan volt, majd pedig rettentő dühös lett. Ráhelt okolta az elveszett boldogságért.
Hajnalka, a maga kis eszével, úgy döntött, hogy nem engedi elvenni azt, ami az övé, harcolni fog a szerelemért, és legyőzi a gonoszt.
Az irodába érve arcán a kemény elhatározás látszott, s szemében felszikrázott az a láng, ami a szerelmes nők sajátja, ha boldogságukat veszély fenyegeti.
– Ráhel. – szólt halkan. Hangja határozott volt, nem is remegett. Hirtelen, mintha megszűnt volna a külvilág, mindenki elcsöndesedett körülöttük: a furcsa párt figyelték, amint egymásba kapaszkodik egy tüzes és egy jeges tekintet.
– El akartad venni az álmaimat, mert irigyelted a boldogságom! Te nem kellesz senkinek, te vagy szánalmas, te vagy nyomorult! – Hajnalka szeme megvillant. A szikra állandó, izzó parázzsá változott. Felemelte fejét, a semmibe meredt; elengedte Ráhel tekintetét. Mintha nem lett volna tudatánál.
– Mihály létezik, és el fog értem jönni! Te az útjába akartál állni, ezért most… – Egy pillanatra elbizonytalanodott, talán magához is tért, de aztán lemondóan megrázta a fejét, nagyot sóhajtott, s úgy folytatta, mintha sajnálná, amit mondania kell. – most muszáj lesz megöljelek.

5.

Nem tudom, mi minden történt még ott, abban a csöppnyi irodában, a zsúfolt város egyik eldugott utcájában, és azt sem tudom, mi ment végbe Hajnalka elméjében, de ha engem kérdeztek, nos, szerintem a következő.
Ráhel hatására felborult a kényes egyensúly valóság és képzelet között, s Hajnalka rövid dülöngélés és kétségbeesett kapaszkodás után lezuhant a kötélről – de a jó irányba. Neki jó.
Hajnalka most egy elmegyógyintézet szanatóriumában lakik. Az orvosok szerint gyógyíthatatlan. Őt ez nem zavarja. Nem is tud róla. Éli a maga kitalált világát, eljár dolgozni, bevásárol, mos, főz, takarít, szépítgeti otthonát. És boldog.
Úgy tudom, azóta már feleségül ment Mihályhoz, és most kisbabát vár. Ha lány lesz, Ráhelnek fogja hívni.

(2006. szeptember 12-18.)