Általában mindig hangosak voltunk. Na, jó! Nem általában. Mindig. Szinte mindig, mondhatnám örökké, kivéve persze, amikor aludtunk, – mint azt már említettem is. Egyszer, egy nyári napon, mert nálunk nyáron történtek az igazi események. Év közben, amikor iskolába jártunk, a tanulás lekötött bennünket. Kitöltötte szinte minden percünket. A nyár volt a szabadság, a nagybetűs történések ideje. Mezítláb kint az udvaron, az utcán, a faluban, a szántáson, a réten. Miénk volt minden, holott kinőtt, örökölt, foltos ruhákban jártunk. Ám tisztát vettünk minden reggel.
Jut eszembe, egy reggel iskolába menet, – az biztos is, hogy elsős voltam, – mert akkor még nem tudtam kiejteni az s betűt. Ma már nem is értem, miért nem tudtam? De arra emlékszem, hogy szégyelltem nagyon. Szóval kerestem a tálamat, hiszen a nyakamba szerettem volna tenni. Nővérem, akitől kérdeztem vajon merre lelem meg, egy tányért tolt az orrom alá. Szívem szerint a földhöz vágtam volna mérgembe a tányért, ám tudtam, amiért megdolgoztak mások, én azt csak úgy nem törhetem össze. Sírva mentem el aznap az iskolába. Arra a hülye sálra meg nem is emlékezem már, hogy milyen volt. Csak a nővérem arcára, meg a Tanító bácsira, aki hátraültetett olykor az osztályban, és míg a többieknek feladatot adott, addig csak velem foglalkozott. Másodikban már nem voltak gondjaim. Sálat hordok azóta is.
A nyár. Azok a régi szép nyarak! Kár, hogy nem tudom időpontilag már meghatározni, melyik nyáron pontosan mik történtek. A fagyis az állandó volt. A fagyis nyarak. Három nagy kereken gördülő fura jármű, mely csilingelt. Azóta sem láttam olyat. Édesanyám mindig kiszámította a semmiből, hogy nekünk arra fussa. Egy befőttesüvegbe tette a bácsi a sok gombócot, majd a konyhában az elosztásra került, hogy egységesen mindenkinek jusson, mind a hatunknak.
Anyám hazudott, amikor azt mondta, ő nem szereti a fagyit.
Sokat és sokszor hazudott Édesanyám.
A csirkecombra is azt mondta.
Akkor ezeket még nem tudtam, nem is sejtettem. Amikor anya lettem jómagam is, azon idő tájt kezdtem el megszeretni a szopogatós részeit a csirkének.
De nem is erről szerettem volna mesélni, hanem a nővéremről, aki az egyik nyáron utánozta a fagyis bácsit. Meleg volt már napok óta, és nem tudni miért ma sem, de a bácsi nem jött a falunkba. Erre a nővérem egy csengővel a kezébe végig futott a falun. Emlékszem, mi meg szétszóródva az utcákba majdnem meghaltunk a nevetéstől, amint jönnek ki a házakból, kezükben csörög a pénz, másikban a bögrék, üvegek. No meg a hangos szidalmak. Még este is nagyon sokat nevettünk ezen. Talán még másnap is. Életet leheltünk a faluba egy délutánra.
Viszont este nem volt szabad a szobában villanyoltás után hangoskodnunk. Tudtuk mi ezt, de sokszor megszegtük. Ilyenkor repült Édesapánk papucsa. Anyu roppant ügyesen megoldotta, amikor rájött, hogy Apunak ez kezd rossz szokásává válni. Eldobhatatlan papucsot vásárol neki. Olyan könnyű volt súlyra, hogy méterre se lehetett elhajítani. Most, így visszagondolva, Apám ügyes ember volt, – ma már tudom, – szándékosan nem is célzott soha.
Olyan nem volt, hogy reggel már határozottan tudtuk volna, mit játszunk aznap. Ám minden napra akadt valami, mi arról gondoskodtunk. Legidősebb nővérem, aki bent a városon tanult, és nem olyan szűk látókörű volt, mint mi, abban a zárt kis közösségben, na, az ő hatására, tanácsára, szépen befejeztük a gyártó által előállított új szandálunk. Hatalmas százas szeget ütöttünk bele, és tipegtünk. Végre! Nekünk is volt olyan tűsarkú cipőnk, mint amit sose láttunk még, de tudtuk, hogy van, létezik.
Majd egyik nap, – arra már nem emlékszem melyikünk, de én biztos is, hogy nem! – kitalálta valamelyik testvérem, – bújjunk el! Elbújtunk. Elbújtunk Anyu elől, de annyira sikeresen, még ebédre se mentünk be. Hallottuk mi a hangját, ahogy hív szokásosan, majd később sírva, és keres minket égen és földön. Ma sem értem mi vezérelt bennünket erre. Mi ott lapítottunk a püszke bokrok mögött némán. Délután, – ez már miattam volt, – megtört a síri csend. Pisilnem kellett. Azt mondták a többiek, lehet itt is. De nem mertem. Egyszer már próbáltam, és mindenem olyan lett. Kinevettek akkor érte.
Engem mindenért kinevettek, ha elsőre nem sikerült valami.
A szaloncukrot is megmutatták hogyan kell lopni a fáról karácsonykor, de azt nem, hogy milyen mozdulattal igazgatjuk vissza a papírt, hogy soha senki ne tudja meg kivette azt ki. Szóval a szükség kivezetett minket, azaz az én szükségem. A díszes társaság méltóztatott az önként vállalt fedezékből bevonulni a házba.
Anyu nagyon, nagyon-nagyon ritkán panaszkodott Apunak ránk. Aznap megtette. Jogosan. Ott a belső gangon akkor lecsatolta a szíját Édesapánk, és bármennyire is furcsa, de nem hagyott senkin nyomot a szíj. Csak arra emlékszem én kaptam a legtöbbet, mert bizonyos alkalmakkor nagyon előzékenyek voltak velem a nővéreim. Ez egy pont olyan alkalom volt a sok közül.
Az öcsémmel soha nem éreztettem a rangidősségem. Talán épp ezért. Soha nem adtam tovább, ami magamnak is fájt. Az első fizetésemből neki vettem egy karórát. Mutatta az időn kívül a dátumot is. Vajon őrzi még?
13 hozzászólás
Élnek a sorok ebben is. Olvasom mondatról mondatra és életre kel a történet. Miért történik meg ez a varázslat? hát azért, mert jól van megírva. ez egy adottság. nem adatik meg mindenkinek.
Zavarba hoztál. Ezt ki kell majd nőnöm. Nem jó tulajdonságaim egyike, hogy ennyi idősen még lehajtom a fejem, és pirulok, amikor dicsérnek. Fura szerzemény lévén szíven üt a dicséret is, meg a bántó szó is. Eltudom különíteni a kettő érzést, de nem előnyös, hogy ilyen vagyok. Azt hiszem.
Köszönöm szépen Bödön. Hálásan köszönöm.
Zavarba hoztál. Ezt ki kell majd nőnöm. Nem jó tulajdonságaim egyike, hogy ennyi idősen még lehajtom a fejem, és pirulok, amikor dicsérnek. Fura szerzemény lévén szíven üt a dicséret is, meg a bántó szó is. El tudom különíteni a kettő érzést, de nem előnyös, hogy ilyen vagyok. Azt hiszem.
Köszönöm szépen Bödön. Hálásan köszönöm.
Ha valaki majd itt kritizálni fog, (esetleg pl. én) de nem úgy, hogy Te ilyen vagy, vagy olyan vagy, hanem úgy, hogy az írásod ilyen vagy olyan, -azt ne vedd bántásnak. Ennek az oldalnak pont az a legnagyobb értéke, hogy pozitív, vagy negatív kritikát írhatunk egymás műveiről. Ritkán fordul elő, h egy-egy személyeskedő megjegyzéssel találkozik az ember, nem jellemző. Azt hiszem, Te inkább pozitív véleményeket fogsz kapni. Engem pl. annyira elragadott az írásod, hogy észre se vettem olyan hibákat, amit mások észrevettek!
Nem ígérhetek semmit, csak annyit, hogy igyekszem majd nagyon. Azt tudom, hogy valaki segítsége sokszor elkelne, de csak a helyesírásban. Életem jelentős részében csak dolgoztam. Márpedig, amit az ember nem csinál nap, mint nap, akkor az kopik, felejtődik. Most a lányom biztos vitába szállna velem. Ő tökéletes ebben (is!). Soha nem kedveltem a reáltárgyakat anno. Nekem a számok is túl racionálisak. Jobban érdekelt az, hogy Ady mikor mit érzett Léda iránt, mint a kénsav vegyjele. 2007-ben kezdtem el írni, mint pótcselekvés. Ha segítesz fejlődni, azt megköszönöm. 🙂
Üdv.: Ilka
Kedves Ilka!
Tetszett nagyon a történet, olykor jót kuncogtam. Nevettem a táladon, látom azóta is viseled a nyakad körül.:) Erről aztán eszembe jutott, hogy az én kislányom viszont az "f" hangot nem tudta kiejteni sokáig, a fa – sza volt, a kifáradtam – kiszáradtam, a fogni – szodni, hát még ma is beletörik a nyelven, hogy miért volt így neki könnyebb, azt ma már ő sem érti, csak nagyokat nevetünk rajta együtt, ha eszünkbe jut (25 éves).
Életízű írásodba, egy kis humort is bele csempésztél. Élvezettel olvastam.
Szeretettel
Ida
Jaj Idám! Ez a sál, nem az a sál. 🙂 Én meg jártam a fiammal( 30 éves) logopédushoz oviskorában. Arra látod nem emlékszem, melyik négy betű volt az, ami a bonyodalmat okozta. De nagy hasznát vettem a tudományomnak', amikor az unokámmal tanultam.
Kuncogtál? Talán három éve írtam ezt a trilógiát, amikor a püszke bokros mosdós résznél járok, – egyszer talán belejavítok!- hogy én azt már tudom hogyan kell csinálni, már nem lesz olyan mindenem, mert egyszer, amikor ötvenéves is elmúltam, úgy hozta a sors a piacon….kifogyott a tintám. 😉
Köszönöm Ida!
Kedves Ilka!
Nagyon tetszett az alkotásod! Jó volt olvasni, sok emléket idéztél bennem, és sok mindenen elgondolkodtam az írásod kapcsán. Bizony más világ volt az, amiről írsz, már egészen különös lehet annak, aki nem élte meg…
Szeretem a régi idők emlékeit leíró alkotásokat, szívesen olvasom őket. Nekem is van egy ilyen elbeszélésem az oldalon "A tehénszekér" a címe, ha lesz kedved, akkor majd egyszer olvasd el.
Judit
Kedves Judit!
Gondolom a hasonló korosztály miatt vannak ezek a nosztalgikus érzések. Harmincévesen ez még nem jellemző. Eszembe se jutna egy tinivel megosztani, hogy én bambit ittam 1.70-ért. Banánt majd felnőttként ettem, de a narancsot tudtam mi, mert évente egyszer, -karácsonykor- Édesapám hozott. Csak addigra az íze is kiköltözött az ízelőbimbóimból, hiszen az évente egyszer volt.
Nálam nem csak kedv függvénye az olvasás, idő is kell hozzá. Igyekszem számon tartani.
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel: Ilka
Kedves Ilka!
Jó olvasni a gyerekkori kalandokat, s nagyon jól adod elő, közben nekem is eszembe jutnak azok a kedves régi idők, amíg családban, otthon lehettünk. Nekem is nagyon sok emlékem gyűlt össze azokból az időkből.
Nálatok is hattagú volt a család, mint nálunk, de én egyedüli lány voltam. Még jó, hogy fiútestvéreim engem is befogdtak, és részt vehettem az ő játékjaikban is.
Jó esti mesének számított az olvasás.
Aludni térek.
Neked is jó éjt, szeretettel: Kata
Drága Kata!
El nem cserélném senkivel azokat a megélt-átélt napokat. Nem elfogadom, beletörődöm, hanem büszkén vállalom is azt. Mi testvérek voltunk hatan, a család nyolcfős volt. 🙂 Neked szerencséd volt a fiútestvéreiddel akkor. Jó! Nem kellett pszichológushoz járnom, de voltak kisebbségi érzéseim.Édesanyám negyvenévesen szült. Nekem soha nem volt fiatal anyukám, csak fotón láthattam. Ma azt mondom viszont, a Jóisten így kér tőlem elnézést, hogy sokáig meghagyja őt nekem.
Ma nincs mese. 🙂
Köszönöm szépen, hogy olvastad ezt is.
Szeretettel: Ilka
Most, hogy mondod eszembe jut, hogy az én Anyukám is hazudott, sőt én is. :)) Igazi csemege az írásod, kedves M Ilka. Azt hiszem naponta kellene ilyeneket olvasnom, hogy el ne felejtsem mennyi élmény volt a gyermekkoromban. 🙂 Köszönöm, hogy emlékeztettél.
Remekül írsz! Gratulálok szeretettel.
pipacs 🙂
Ez nagyon jól esik, amit írtál Pipacs. Belenyúltál az egész közepébe. Emlékszem, amikor írtam kicsit erősnek véltem, végül is a hazugság az egy negatív fogalom. De akkor érthető, mit szerettem volna elmondani, hiszen te értetted. Ez jó visszajelzés számomra.
Köszönöm, hogy olvastál, ha időm engedi, olvasgatok nálad én is.
Szeretettel: Ilka