Parri problémája egészen hétköznapi volt; úgyszólván minden nap adódik ilyesmi Gudzserátban. Egy gonosz fakír a szokásos módszerekkel – szent mondások ismétlése, szerződéskötés a Sátánnal és hasonlók – különleges varázserőkre tett szert, és elrabolta egy herceg feleségét. A szép feleséget bezárta a házába, és éjjel-nappal keményen dolgoztatta: nem egyszer előfordult, hogy a hercegnő egészen egyedül cukrozta meg a zöldséges szamószát, vagy segítség nélkül nyújtotta ki a vegyes főzeléket.
Ezt a család nem tűrhette sokáig. A hercegnő férje és a hat sógora lóra pattantak; addig vágtattak, amíg meg nem találták a gonosz fakírt. A fakír nem vitatkozott velük, hanem fákká változtatta az egész kompániát.
Ekkor még karonülő gyerek volt Parri, a legidősebb testvér kisfia, és nagyon sokáig azt sem tudta, mi történt az apjával és a nagybácsikkal. A problémák akkor kezdődtek, amikor Parri felnőtt, és ő volt a családban az egyetlen bosszúképes fiatalember. Kapott egy kis útvonal térképet, és akarta vagy sem, el kellett indulnia.
Sajnos a hercegi erények közül Parriból éppen a bátorság hiányzott. Elrejtőzött a bokrok sűrűjében, és onnan figyelte a fakír összkomfortos lombkunyhóját. De már jött is a fakír, egyenesen a tenger felé tartott. Lerúgta a saruját, bement a vízbe, és eltűnt a hullámok között. Akkoriban a gudzseráti hercegek még mezítláb jártak, és Parri nagyon szerette volna megtudni, hogyan lehet járni egy ilyen ormótlan, fatalpú készségben. Csak egy pillanatra próbálom fel, ígérte magának, aztán visszavonulok ide, a fedezékbe. – Óvatosan körülkémlelt, de tiszta volt a levegő, se szénmonoxid, se klórgáz. A legújabb Manolo Blahnik termék úgy vonzotta, mint a mágnes.
Parri persze nem tudhatta, hogy a gonosz fakír éppen ebben a saruban tartja a varázserejét. Most hirtelen beléje szállt az összes varázserő, annyi bátorsággal együtt, hogy úgy érezte, le tudja győzni Sátánt az összes dzsinnel, ghúllal és ghaddárral együtt. De előbb meglátogatta a nagynénjét, az elrabolt hercegnőt. Kamarini nagyon megijedt, hogy újabb rablótámadás következik. A fogságot is meg lehet szokni, különösen egy környezetbarát lombkunyhóban, zavartalan kilátással az óceánra. De aztán fölismerte Parrit – most is elálltak a fülei, mint csecsemő korában. – Hogyan szabadíthatlak meg? – kérdezte Parri. – Ez csak úgy lehetséges, ha megölöd a fakírt. – Nem gond, én egy nagy bunyós gyerek vagyok. – Csakhogy ez a fakír nagyon óvatos ember. Rejtekhelyen tartja az életét, nem hordozza mindig magával. – Hol az a rejtekhely? – Innen a hetedik tenger partján van egy palota, a palota alatt egy hamám (török fürdő), a fürdő alatt vaskalitka, abban egy papagáj; abban a papagájban tartja a fakír az életét. – Ügyes, vélte Parri, és azonnal elindult a hetedik tengerhez.
Meg is találta a palotát, a fürdőt és a papagájt; már csak ki kellett volna a nyakát csavarni. És ezen a ponton Parri gondolkodóba esett.
Nem túl hősies feladat papagájt gyilkolni, mondta magában. Azonkívül ez egy egészen különleges fajta, és nem csodálkoznék, ha a védett állatok közé tartozna. Énekes madarat nem pusztítunk, fokozottan védett papagájt pedig különösen nem. Csirkét igen, akár milliószámra, de mindenki tudja, hogy a csirke nem madár, hanem baromfigyári termék. Másrészt, töprengett tovább Parri, ez a papagáj semmilyen szempontból nem közönséges, hiszen benne van egy gonosz fakír élete. És a Greenpeace listán nem szerepel gonosz fakír. A gonosz fakír szabadon vadászható, tilalmi időszak nélkül. Másrészt viszont, folytatta Parri a töprengést, a fakír némileg emberszabású, azaz részben ember, még akkor is, ha gonosz. És az emberölés nagyon súlyos bűn, sőt annál is több, hiba. Jobb lesz, ha ezt a kérdést megbeszélem a nagynénémmel.
Hóna alá vette a vaskalitkát, és a bűvös saruk egy pillanat alatt a lombkunyhóhoz repítették.
Megbolondultál? – kérdezte a hercegi nagynéni. Hát nem azért jöttél, hogy bosszút áll, megszabadítsd az apádat és a rokonaidat? – Dehogynem, ismerte el Parri, erre azonban nem számítottam. Hát nem érted, hogy ez egy veszélyeztetett fajta? Mint a svábbogár vagy a moszkitó. – Nana, vetette közbe Kamarini, te most a környezetet véded, vagy az igazságot? – A környezetet. És ha a környezet összeütközésbe kerül az igazsággal, annál rosszabb az igazságra nézve. – Te nem vagy észnél. – Sőt egyedül én vagyok észnél, és az egész világ bolond. Hát nem érted? Lehet, hogy ebből a fajtából már csak ez az egyetlen példány él a földön. – Akkor már mindegy, jegyezte meg bölcsen Kamarini, mert egyedül nem fog szaporodni. – Ez nem szempont. Majd feleségül veszi a Dolly Partont. Nekem az a kötelességem, hogy védelmezzem a biodiverzitást. – Ez itt nem bio, és nem diverzáns, magyarázta a hercegnő, ez csak egy tok, amiben a fakír az életét tartja. Egy madár-alakú tok. Madár, mint Veronika.
Parri azonban nem volt meggyőzve. Ez itt lélegzik, csipog, rikácsol, meg minden. – A hercegnő tehetetlen volt, mert tényleg rikácsolt a papagáj: jelezte, hogy a gonosz fakír megunta a tenger alatti sétát, és vérben forgó szemekkel közeledik. Az állatvédelemről majd később vitatkozunk, mondta Kamarini, most be kell fejeznünk ezt a történetet. – Megszorongatta a papagáj nyakát, mire élettelenül esett össze a gonosz fakír, és a fák visszaváltoztak hercegekké. Látod, folytatta Kamarini, a mesékben így működik az igazságszolgáltatás.
Minden mesét be kellene tiltani, mormogta sötéten Parri, aztán bezárkózott a vaskalitkába, nehogy már felboruljon az ökológiai egyensúly. Kamarini és a hercegek visszamentek a való világba, és boldogan szennyezték tovább a környezetet.
2 hozzászólás
Én is a környezetvédelem híve vagyok, de ennyire mégsem…:D Tetszett a történet, de vannak benne olyan szavak , amelyek sehogy sem illenek ide. Valahogy megbontják az egyensúlyt.
Kedves Arthemis,
örülök, hogy észrevetted, mert szándékos volt. valahogy azt képzelem, hogy ez humoros.