Hogy képzelte ezt Nella? Nekem holnap legkésőbb kilenckor bent kell lennem az irodában, és ezt itt nem vihetem magammal.
„Ez itt” még nem mérte fel a helyzet súlyát, és a hisztit megunva, további csokoládékat követelt.
Mivel Nella szülei már nem éltek, Miklós nem tehetett mást, a saját anyját hívta fel. Most rögtön odavinném Bömbikét, ha nem gond. Az idős hölgy dicséretes gyorsasággal értette meg a helyzetet. Keménynek kell lennem, különben soha többé nem szabadulok Bömbikétől, mondta magában, és rákezdte nagy elszántsággal:
Erről szó sem lehet, édes fiam. Tudod, hogy vérnyomásom van, meg cukrom, és egyáltalán nincsenek rendben az idegeim. Nem azért mondom, de a te gyereked egy szentet is kikészít, már pedig én nem vagyok szent. Eddig is egy óra volt a legtöbb, ameddig elviseltem a cirkuszolást. Édes fiam, öreg vagyok én már ezekhez a cirkuszokhoz. Te erőltetted az egész gyerektémát, most megkaptad, örülj neki. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én majd fölnevelem a kölyködet. Inkább egy görényt vagy egy büdös borzot, mint a te Bömbikédet – és így tovább, mint a szünetmentes tápegység, fölemlegetve a régi sérelmeket – amikor Bömbike leverte a ronda, zöld Zsolnay vázát – eltörte a teás bögrét – teleszurkálta rajzszögekkel a neobarokk asztal lábait – körömollóval szabdalta szét a vitrincsipkét – az asztalra hányt, pedig egy falatot sem evett a rendkívül egészséges brokkoliból. Amikor már ott tartott, hogy ezt a nagypapa egészségi állapota sem engedné meg – a nagypapa már tíz évvel azelőtt meghat, egy buta autóbalesetben, de nem volt olyan nagy tragédia, mert már úgyis el akarták adni az autót – szóval, amikor előkerült a nagypapa, Miklós megnyomott egy aprócska gombot a telefonon. Igazából lecsapta volna, ez volt a vezetékesben a legjobb dolog, sajnos ezek a mai i-phonok, i-pad-ek, i-akármik túl kicsik, és ezzel arányosan kisebb az élvezet.
Bömbike folyamatosan ordított, mert elfogyott a csokoládé. Vagy az is lehet, hogy nem fogyott el, csak Nella elrakta valahová. Jellemző, eldugja az életmentő csokoládét, velem meg el akarja hitetni, hogy egész nap takarított, hogy a lakásban szép rend legyen. Most aztán rend van, ezt jól megcsinálta. Vajon hova ment? Biztos a pasijához – és Miklós már ütögette is be a számokat. Azonnal mondja meg, mit kell csinálni, ha bömböl a gyerek! De a telefon néma maradt, Nella egyszerűen kikapcsolta, kivette belőle a SIM kártyát, kidobta, mit lehet tudni – egy sértődött nő mindenre képes.
Holott egyedül ő a hibás, kudarcot vallott, mint nő és anya, cserben hagyta a nagyszerű férjet, aki a körülmények áldozata.
Éjfél felé átjött a szomszédasszony, aki már igazán aggódott, mert azelőtt Bömbike legalább néha tartott egy kis szünetet, most viszont már repedeztek a falak. Elment az anyja, jegyezte meg komoran Miklós, és hirtelenjében nem gondolt arra, hogy rá sem vet jó fényt – na és, a kedves szomszéd olyan ember, akit csak úgy a faképnél hagynak? Hiába a pénz, a két autó meg a négy garázs, mert kell a hely a hajónak is – még mit nem, majd ott hagyom a marinában, ahol mindent ellopnak az emberek – vagy ha nem lopják el, akkor összekarcolják, ami megbocsáthatatlan, olyan fájdalmat okoz, mintha Miklós saját bőrét karistolnák eszetlenül. Na jó, a szomszédasszony mindezt csak gondolta, de benne volt azokban a vizeskék szemekben. Még elhangzott néhány jó tanács a gyerekneveléssel kapcsolatban, különös tekintettel arra, hogy Nella, Isten nyugosztalja, nem értett hozzá. Mindent megengedett a gyereknek, már pedig köztudomású, hogy a gyereknevelést csak két dologgal lehet elrontani, ha mindent megengedünk, vagy ha semmit sem engedünk meg. A kölyök nevelése végzetesen el van rontva, és emiatt még nagyon sok baja lesz az életében. Miklós óvakodott attól, hogy ellentmondjon, mert akkor a szomszédasszony hajnalig mondja a magáét, már pedig nincs szörnyűbb, mint a lárma. Még itt is, ebben az elit házban, a Kis-Svábhegyen. Egyszer is egy láthatatlan favágó, aki valszeg az utcán gyilkolta a fákat – vagy nem is, a kertész nyírta a füvet, de akkora zajjal, mint egy egész traktorállomás.
Bömbike nagyon küzdött az álmosság ellen, végül mégis elaludt. Mit csináljak vele, töprengett Miklós, az nem úgy van, hogy beviszem az első bölcsődébe, és ott hagyom nekik, tessék, viseljék el valahogy – elég baj az, hogy nincsenek gyerekmegőrző helyek, ahol le lehet őket adni, mint a koffert a pályaudvaron. Nella elment, egy szava se volt a gyerekhez, és miért? Csak mert rámutattam arra, hogy egy asszonynak a gyereknevelésen kívül is vannak kötelességei, például nem elég, ha csak simán szétteszi a lábát, és mozdulatlanul várja, hogy vége legyen. Amikor elkezdtük, nem így kezdtük el! El se jutunk a házasságig, ha így kezdődik – mit a házasságig, nálam szó sem lehet együttjárásról, barátságról, ha a szex nem tökéletes. Én már csak ilyen vagyok, és akinek nem tetszik, az keressen magának egy bazári majmot. Szeretem, ha műsoros est van, és ha minden nap órákig csináljuk a műsort, az se baj. Ő meg szétteszi a lábát nagy kegyesen, esetleg megjegyzi, hogy siessek, mert mindjárt felébred a gyerek. Igaza van a Pacsmagnénak, nem értett soha a gyerekneveléshez. Az ember azt gondolná, hogy ez csípőből megy az asszonyoknak, arra vannak kitalálva, hogy szüljenek, szoptassanak – de nem, neki a reklámügynökség kellett, ahol körüldöngik a férfiak.
Tulajdonképpen jó is, hogy elment, méltatlan volt hozzám ez a kapcsolat – de miért nem vitte magával Bömbikét? Meg lehet azt egyáltalán érteni, hogy miért hagyta itt nekem?
*
Reggelre Miklós azt a bölcsességet találta ki, hogy odarendelte a titkárnőjét. Margitka annyira meglepődött, hogy hirtelen semmilyen kifogás nem jutott az eszébe. Miklós azzal a pillantással fogadta, amit legutoljára Hannibal Lectertől láttunk. Vigyázzon a kicsi Paszkálra – mert a szerencsétlen Bömbikének nem találtak ennél jobb nevet – adjon neki enni, ha éhes, rendeljen pizzát, pénz a hűtőszekrény tetején. Margitkának körülbelül mindenhez sokkal nagyobb kedve lett volna, mint a főnök undok kisfiához, de okosan hallgatott. Miklós felmérte a látványt, még mindig azzal a hannibal lecteri pillantással. Kisvárosi óvónőnek van fodrászolva, de annyi baj legyen. Miért is nem akartam én ezt soha megkettyinteni?
Miklós el a garázs irányában, boldogan, amiért sikerült ezt a nagy problémát megoldani. De még a delet sem kongatták el, Margitka ultimátummal jelentkezett: Neki, köszöni szépen, elég volt ennyi is. Most azonnal otthagyja Paszkálkát, és az sem érdekli, ha kirúgja a főnök. – De miért? – kérdezte Miklós őszinte csodálkozással. Ennyire pajkos a gyerek?
Margitka azt felelte, hogy neki egészen más fogalmai vannak a pajkosságról, és már el is indult, lent van a ház előtt. – Legalább várjon meg, amíg hazaérek. – Kizárt eset. Rúgjon ki, csináljon, amit akar, de én oda vissza nem megyek. – Miklós rosszat sejtett, és tényleg. Amikor hazaért, Bömbike az előszobában feküdt, és visított, mint a vett malac. Kabátok, sálak, esernyők egy rakáson, és a szagot nem lehetett eltéveszteni. Bömbike, nem leszünk jóban, ha elkergeted a bébicsőszt! Persze igazából nem a gyerekre haragudott, hanem Margitkára. Nem tetszik neki a rendszer? A nőnek az a kötelessége, hogy felhőtlenül boldog legyen egy két és fél éves társaságában. Ezért tartjuk őket. Még szép, hogy kirúgom, ha már nem vagyunk egy laktanyában.
Repült az idő, mint azt mindenki tanúsíthatja, akinek már volt alkalma egy csomó téli holmit szagtalanítani. Sietni kell, még csak az hiányzik, hogy Csinike előbb érjen oda a Csillámpónihoz címzett kávézóba. Nem akajok, üvöltötte Bömbike, ezzel szinte a teljes szókincsét kimerítve. Miklós tortát, fagyit, minden szépet és jót ígért, mire Bömbike nagy kegyesen megengedte, hogy elvonszolja a Csillámpóniba. Csinike még nem érkezett meg, és a gyerek méla undorral vizslatta a cukrászsüteményeket. Nem kell! Nem akajok!
Fiatal volt még az este, és nem sokan lebzseltek a kávézóban, de Miklós így is bezsebelhetett néhány elítélő pillantást. Minek hozza ide ezt a kis izékét? Hol van az anyja ennek a kis borzalomnak? Amikor nyilvánvaló, hogy ez nem a férfiak dolga, nem rájuk tartozik. Milyen anya az, aki a férjére bízza a gyerekét? Kellene valami törvényt hozni, hogy az asszonyok ne kóricáljanak szabadon. Jobbról-balról egy gyerek, a harmadik a babakocsiban, a negyedik a hasában, a feje körül glória, mi más lenne a világ rendje?
Csinike belépett az ajtón, és ott is maradt, az ajtó biztonságos közelében. Rámutatott Bömbikére, és megkérdezte jó hangosan: Ezt meg minek hoztad magaddal?
Mindjárt megmagyarázom, kezdte volna Miklós, de Csinike már sarkon fordult. Máskor hagyd otthon a dedóst, ha beszélni akarsz velem!
A kávézó közönsége érdeklődéssel figyelte, hogy Miklós vörös fejjel fizet, és távozik. Egy ideig gyeremázott, de Bömbike úgy gondolta, ez a legnagyszerűbb alkalom arra, hogy feszegesse a határait. Szétverem a fejedet, morogta Miklós, de csak nagyon halkan és óvatosan, mert újabban a gyereknek annyi joga van, hogy bele se fér az alaptörvénybe.
Telefonon sikerült tisztázni a helyzetet, úgy-ahogy. Választhatsz, mondta Csinike, vagy én, vagy az a taknyos gyerek. Miklós, akit Nella kész helyzet elé állított, nem is álmodhatott a választásról.
*
Mindenki lepattint ezzel a kisgyerekkel! Honnan tudtam volna, hogy ez ilyen nehéz? Az egyetlen hasznos tanács az, hogy vegyek fel egy szittert. Hol van az a szög, amelyről egy szittert le lehet akasztani? Már mind kimentek Svájcba vagy Angliába. Nem vállalják. Csecsemőt vagy iskolást, azt igen. Két és fél évest nem, köszönjük, egy kiló aranyért sem. A nők teljesen elfelejtették, hogy hol a helyük, és miért tartjuk őket!
Nella, ez egy vicc, nem is tudok mit mondani. Nagy nehezen eljutottunk odáig, hogy fölvetted a telefont. – Sajnálom, mondta Nella, albit kellett találnom, munkát kellett találnom, hidd el, hogy nem egy sétagalopp. – Nella, ne hülyéskedj, gyere haza. Elismerem, hogy én vagyok a hibás, de mindent jóvá teszek. Te diktálod a feltételeket. – Aha, gondolta Nella, ennyire más ismerjük egymást. Tudom én, hogy miféle jóvátételre lehet számítani, és milyen feltételeket diktálhatok. Veszel egy újabb nyakláncot, vagy amit éppen rád sóznak a boltban, és minden marad a régiben. Hát még, ha azt is tudnád, hogy most hol lakom, vagy még pontosabban, hogy kivel. De nem fogom neked elmesélni, elég volt belőled ennyi is. Oldd meg a problémáidat, ha már megcsináltad. És ne zsarolj engem a gyerekkel, légy szíves. Mintha egyedül az én felelősségem lenne, hogy mi lesz vele. Éppen annyira a tiéd, mint az enyém. Most már vissza akarom kapni a saját életemet, te meg légy boldog a Csinikével. – Csinike! jajdult fel Miklós gondolatban. Nem kellek neki, lejárt a szavatosságom, selejt vagyok a Bömbike miatt.
Miklós nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy Nella nem fog hazajönni, se bűnbánóan, se diadalmasan, Viszont hallott egy remek javaslatot. Menj el a gyámügyre, haver, igaz, ott kell egy kicsit sírni, de ha jól csinálod, állami gondozásba veszik. Miért ne, az anyja elhagyta, te nem tudsz mit kezdeni vele, pontosan erre van kitalálva az állami gondozás. – Nem egészen, de Miklósnak rendkívül tetszett az ötlet. Végül is minden mindegy, csak valaki vigye el Bömbikét, jó messzire.
A gyámügyre se mehetett egyedül; hát nem felháborító, az ember nem kenguru, hogy mindenhová magával hurcolja az utódot. Ja, hogy ezer meg százezer nő ezt csinálja, és nem is lázonganak? Az más, a nők erre alkalmasak. Másra se. A gyámügyes nő egy igazi majomasszonyság volt, talpig pandamackósminkben. Gügyögve fogadta Bömbikét, aki jól beleharapott a kezébe. Mire sikerült elállítani a vérzést, és majomasszonyság megkapta a steril kötszert, érezhetően több fokot hűlt a levegő. Nem aspergeres ez a gyerek? – kérdezte majomasszonyság, kissé tájékozatlanul. Bömbike számos hízelgő jelzőt begyűjtött már, de az aspergeres még nem volt köztük. Miklós megörült. Egy okkal több, hogy megszabaduljon Bömbikétől. Az Asperger nagyon súlyos, a gyereket feltétlenül izolálni kell! Majomasszonyságnak más volt a véleménye: Többet kell vele foglalkozni, fejlesztésekre járni, nagyon jól kordában lehet tartani ezt a betegséget. Mit mond? Hogy erre maga nem ér rá? Na igen, ez jellemző a mai világra, ez az önzés. A kedves szülők a legcsekélyebb áldozatot sem akarják meghozni a gyerekükért. Sajnálom, nem látom indokoltnak, hogy a gyereket kiemeljem a családból. Nekem az a filozófiám, hogy a diszfunkcionális család is jobb, mintha idegen kezekbe kerülne a gyerek. Nem olyan rossz a helyzet – és itt majomasszonyság mélabúsan nézte a frissen bekötözött kezét – majd meglátja, apuka, hogy a fejlesztés csodákat tesz. És mindenképpen javaslom anyuka bevonását.
Ez az, ami nem lehetséges, vetette közbe Miklós, a gyerek anyja elzárkózik –
Megértem, bólintott majomasszonyság, a szétfolyó pandamacisminkben, a körülmények ismeretében feltétlenül megértem, magam se cselekednék másként, de a gyerek érdeke az első, és teljesen mindegy, hogy a szülőknek mi a véleményük.
Az anyja elviselhetetlenebb, mint én, próbálkozott Miklós, de majomasszonyságot nem sikerült meghatnia. Akkor most végeztünk is, Esetleg készítünk egy környezettanulmányt, ha a fejlesztéssel semmit sem lehetne elérni, amit erősen kétlek.
Miklós kinn találta magát a folyosón. Rosszul csináltam! Világos, hogy ezek a nők a korpára hajtanak. Fel kellett volna ajánlanom egy nagyobb összeget. De mennyit? És rendkívül kínos, hogy én fizessek egy nőnek, én, én, én, aki eddig puszira megkaptam mindent.
*
Miklós felhívta az anyját. Már nem is kért semmit, csak együttérző hangot szeretett volna hallani. Jó helyre fordult! Anyu felsorolta, hogy neki a vérnyomása, a cukra, az idegei – és te akartad ezt a gyereket, belebeszélted a Nella hasába, mit akartad, kikövetelted, most örülj, hogy van neked. Én azonban biztos vagyok benne, hogy nem a gyerek miatt hagyott el, szerintem kiderült rólad ez vagy az – egyáltalán nem csodálkoznék, mert te már csak ilyen vagy, sose az kell neked, ami van – mindig a másé – tisztára, mint az apád, az is gerincre akarta vágni a fél világot – a másik felét csak azért nem, mert akkor még nem volt divat ez a mai hogy is hívják, ez a szivárványos büszkeség.
Megfojtom, gondolta Miklós, olyan kicsi még, és olyan gyenge, egyáltalán nem nehéz megfojtani. Kapok tizenöt vagy húsz évet. Megéri? Nem tudom. Valszeg igen. Vagy végzek magammal. Keresek egy hidat, amelyiknek alacsony korlátja van. A Petőfi jó lesz, Sajnos minden esélyem megvan arra, hogy kihúznak. És a kórházban nagyon undokul tudnak bánni azokkal, akiknek nem sikerült. Másrészt, milyen dolog az, hogy a végzetes lépést én tegyem meg, amikor csak arról van szó, hogy a nők nem teljesítik a kötelességüket? Sorba kellene állniuk az ajtóm előtt, könyörögve, hogy hadd viseljék gondját a kis Bömbikének. Először is ott van Nella. Megemlítem, hogy van egy barátnőm, de igenis csak megemlítem, mintegy mellékesen említem meg, a miheztartás végett, ő pedig azonnal levonja a következtetést – és milyen következtetést! Muszáj volt rögtön megsértődni, csak azért, mert nekem barátnőm van? Arról is én tehetek, hogy Nella nem akart..? Aztán az a barátnő, ha jól meggondoljuk, nekem nincs is barátnőm, nem is volt, az ember már nem is kísérletezhet? Nem értem, hogy újabban mi ez a mítosz a hűség körül. Mondtam én valaha Nellának azt, hogy legyen hűséges? A majomasszonyságot hagyjuk, neki az a dolga, hogy mindenkit kidobjon. Azért fizetik. Abból veszi a pandamacisminket. A titkárnőmet pláne hagyjuk, ez igazán a legalja. Képes volt egyedül hagyni Bömbikét – ja, és az anyám, ez volt a legnagyobb csalódás. Mert neki cukra van. Ennyi nő, és mind azt akarja, hogy egyedül szenvedjek meg Bömbikével.
Mások is meg tudják oldani, te görény.
2 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Nagyon súlyos, elgondolkodtató kérdést boncolgatsz az írásodban. Sok ilyen van, és a gyerek a vétlen áldozat, mert nem véletlenül ilyen nehezen kezelhető. Tetszik, hogy bele mertél vágni! A legutolsó mondatod nekem kicsit disszonáns, talán a jelző miatt.
Szeretettel:
Ylen
köszönöm, hogy elolvastad, kissé hosszú lett.
ebben a történetben senki sem igazén szimpatikus, de talán mégis a férj a legnagyobb görény, mert kierőszakolta a gyereket, aztán nem érdekelte többé; megcsalja az asszonyt, aki a gyerekkel szenved, végül undorító módon sajnáltatja magát, szóval nem tudom tömörebben jellemezni.