Kellemes volt a vasárnap délután. A zivatar arrébb vonult a távolban magasló hegyek felé, és a foszlányokká szakadt, szürke fellegek résein át kisütött a nap. Kelet felől néha még felmorajlott a távolodó mennydörgés. A vízcseppek milliói gyémántként sziporkáztak a fák levelein, szivárvány tündökölt a végtelenbe nyúló erdő felett, hétszínű keretbe foglalva a horizonton ágaskodó hegycsúcsokat.
A déli forróság is alábbhagyott, átadva helyét a lágyan símogató, bársonyos fuvallatnak. A madarak rázendítettek esőbúcsúztató énekükre, lerázták tollukról a vizet, majd vidáman röppentek fel a magasba, megfürdetve testüket a napsütésben.
Magasan repültünk a fák felett. Alattunk összefüggő, sötétzöld szőnyegként terült el a táj, itt-ott fehér foltok ékesítették, ott, ahonnan a nedvesség páraként emelkedett a levegőbe. Előttünk kanyargott a folyó acélszürke szalagja. A szél kellemesen símogatta a testemet, boldog voltam, még sose élveztem ennyire a repülést. Minden porcikámat átjárta a kellemes, bizsergető érzés. Súlytalannak és szabadnak éreztem magam, eggyé váltam a levegővel, a tájjal és a napsütéssel. Néha lecsuktam a szemem, csak a testemmel éreztem a légáramlatokat.
Ria ott volt mellettem, alig karnyújtásnyira; precíz pontossággal követte a mozdulataimat. Néha összenéztünk, láttam, hogy az ő szemében is határtalan boldogság tükröződik. Gyönyörű volt! Megcsodáltam karcsú, áramvonalas testét; persze észrevette, tekintetében megcsillant a női kacérság. Billentett egy aprót a szárnyával, picit eltávolodva tőlem, de rögtön vissza is igazodott, szárnyunk csúcsa szinte összeért. Válaszként kitértem jobbra, egy éles fordulattal. Azonnal reagált, tökéletesen utánozva a mozdulatom. Valamivel lejjebb ereszkedtünk, szinte érintettük a fák koronáját.
Elértük a lassú folyót. Egy ideig követtük a vonalát, majd emelkedni kezdtem. Ria követett. Egyre magasabbra törtünk, szárny-szárny mellett. Alattunk lassan halvány ködfátyolba rejtőzött az erdő, a folyó csak apró erecskének tűnt. Előttünk, amerre a lomha vízfolyás tartott, narancsszínű felhőkbe burkolózott az óriási napkorong. Egyre hűvösebb lett, nagyon magasan járhattunk. A széllökések vadabbá váltak, néha megrázták, tépázták izmos testünket.
Egyszerre csaptuk össze a szárnyainkat, és zuhanni kezdtünk a szédítő mélységbe. Sebesen hasítottuk a levegőt. Sivított a szél a fülünk mellett, és mi csak zuhantunk, zuhantunk, mint két hullócsillag. A ködfátyolból előtűnt az erdő és a jól ismert folyó. Szédítő sebességgel közeledett. Még néhány méter, és… Kitártuk a szárnyunkat, elegáns ívbe fordítva a zuhanást, lábunkkal ezüstösen csillogó barázdákat karcoltunk a sima víztükörre.
A régi faház mellett egy óriási fa nyújtotta száraz ágát a víz felé. Leszálltunk az ágra, szorosan egymás mellé. Éreztem Ria szapora szívverését és testének melegét. Csak ültük ott csendben, szótlanul. Számunkra megállt az idő, megszűnt a tér, csak mi voltunk ott ketten – Ria és én.
A házból egy kisfiú jött elő, egy pillanatra megállt, majd kifutott a folyóba nyúló stégre. Egy ideig a vizet nézte, aztán lassan felénk fordult. Barna szeme hatalmasra kerekedett, amikor meglátott minket.
– Apa! – kiabálta, és beszaladt a házba.
Nem mozdultunk. A fiúcska nemsokára egy magas férfival tért vissza, a kezében fényképezőgéppel.
– Apa, ott vannak! Milyen szép sasok! Lefotózhatom?
– Persze, csak csendben, el ne repüljenek.
Nem repültünk el. Úgy gontoltuk, neki is legyen egy szép napja.
*
Felnyitottuk a szemünket. Egymás mellett feküdtünk a lankás, füves domboldalon. Az aranysárga búzamező szinte a lábunk alatt ringott a szellőben. Szemben velünk lenyugodott a nap, bíbor kontúrt kölcsönözve a kalászoknak.
Rámosolyogtam Riára. Ő is rám.
– Csodálatos volt – suttogta.
– Gyönyörű – válaszoltam.
Felültem, megropogtattam az izületeimet, majd odanyújtottam a kezem, hogy segítsek neki. Puha tenyerét az enyémbe helyezte. Borzongás futott végig rajtam, kellemesen. Egy ideig mozdulatlanul néztünk a lenyugvó napot, majd Ria törte meg a csendet:
– Mennünk kell, hamarosan sötét lesz.
– Igen – feleltem.
Felálltam, és ismét nyújtóztam egy nagyot. Lehajoltam, felkaptam a lány könnyű, karcsú testét, és futni kezdem vele a dombtetőn parkoló kocsim felé. Átkarolta a nyakamat, és nevetett. Én is vele nevettem. Éreztem a haja illatát. Tele voltam energiával, elszaladtam volna Riával a világ végére is, csak együtt lehessünk!
Sajnos gyorsan megtettem a távot. Ria menet közben halászta elő az ingzsebemből a kulcsot, megnyomta a nyitógombot. Perdültem vele egyet az autó mellett, közben ő egy ügyes mozdulattal kinyitotta az ajtót. Lágyan letettem az utasülésre. Elhelyezkedtem a volán mögött, beindítottam a motort, felkapcsoltam a fényszórót, és kihajtottam az útra. Ria a cd-k között keresgélt, majd találomra betett egyet a lejátszóba. Lágy, lassú blues áradt a hangszórókból. Összenevettünk.
Az úton alig szóltunk egymáshoz, mindketten az elmúlt délutánon gondolkodtunk, és ehhez nem volt szükség szavakra. A kocsi falta a kilométereket. Közben besötétedett. Egy-egy szembejövő autó néha megvilágította Ria arcát. Szótlanul ült, előre nézve, szája szegletében apró mosoly bújkált. Nem vette észre, hogy néha ránézek, legalábbis úgy tett.
A város szélén lakott, egy kicsiny, kertes házban. A kapu előtt álltam meg, leállítottam a motort. Teljes lett a csend, mi is hallgattunk. Percekig? Órákig? Nem tudom.
– Hát akkor… – kezdte.
– Várj, nyitom – feleltem gyorsan.
Kiszálltam a kocsiból. Még láttam, ahogy elfordul, a szemében fura fény csillant. Összeharaptam az ajkam, és nagyot sóhajtottam. Elővettem a csomagtartóból az összecsukható kerekesszéket, egy mozdulattal szétnyitottam, odatoltam az ajtóhoz. Kiemeltem Riát az ülésről, és finoman letettem a székbe. Megragadta a kerekeket, rám mosolygott, csábosan félrebillentette a fejét, nagy, barna szemével várakozóan rám nézett. Én csak álltam, és hallgattam hosszú percekig.
– Hát akkor, szia! – mondta. – Holnap hívsz?
– Persze! Jó éjszakát!
– Jó éjt. – Helyben megfordult, és a kapu felé gurult.
Nagy levegőt vettem.
– Ria! – szóltam utána.
– Igen? – nézett vissza.
Valami összeszorította a torkomat.
– Jó volt veled… – mondtam, de nem azt, amit akartam.
Elmosolyodott, úgy, ahogy csak ő tudott.
– Nekem is. – Intett a kezével, és begurult a kapun.
Összerezzentem a csapódásra. Még láttam, ahogy végiggördül az udvarukon, és eltűnik a tujasor mögött. Álltam, és utáltam magam. Nem mertem megmondani neki azt, amit nagyon akartam.
*
Pontosan hat hónapja ismerkedtünk meg Riával egy közösségi oldalon. „Álmodozók írjanak” jeligére várta a válaszokat. Azonnal írtam neki, és ő pár perc múlva válaszolt. Nem sokat aludtam azon az éjszakán, egész idő alatt a gép előtt ültem, és szünet nélkülk írtuk egymásnak az üzeneteket. Három nap múlva találkoztunk személyesen, egy kis parkban, nemmessze a házuktól. Akkor már tudtam róla, hogy mozgáskorlátozott, így nem lepett meg, amikor odagördült a találkahelyre, a szépsége és a kisugárzása annál inkább. Persze, küldött magáról fotókat, de egyik sem volt képes visszaadni igazi lényét. Áradt belőle az életkedv és a vidámság, annak ellenére, hogy egész élete egy kerekesszékhez kötődött. Mindenben észrevette a jót és a szépet. Sose láttam szomorúnak, ha valami bántotta, inkább hallgatag volt, ilyenkor csendben merengett, de a szemében sose húnyt ki az optimizmus lángocskája.
Első álom kapcsolatunk remekül sikerült, még aznap megtörtént, ott, a kis parkban. Én egy lócán foglaltam helyet, ő mellettem parkolta le „kicsikocsiját” – ahogy ő hívta. Nem fáztunk, bár elég csípős volt az a decemberi délután. Lecsuktuk a szemünket, és éreztük, ahogy összefonódik a tudatunk.
Sivatag felett repültünk, két tűzokádó sárkány. Nagyokat csaptunk hatalmas szárnyainkal, bukfenceztünk a levegőben, száguldottunk a dűnék felett. Felhúztunk a felhőkön túlra. Amikor elfáradtunk, leszálltunk egy oázisban, friss datolyát ettünk, és egy kút vízéből csillapítottuk szomjunkat. Nem tartott sokáig, talán öt percig, mégis úgy éreztük, hogy maga volt az örökkévalóság.
Attól fogva minden vasárnap találkoztunk. Hétközben lefoglalt a munkám, és őt is a sajátja, de a vasárnap csak a mienk volt, mienk és az álmainké. Rossz időben nála húzódtunk meg, pici szobájában. A szülei szívesen fogadtak, boldogok voltak, hogy a lányuk barátra talált.
A füves domboldalra én vittem el áprilisban, amikor már meleg volt. Annyira megszerette a helyet, hogy attól fogva mindig oda jártunk, ha nem szólt közbe az időjárás. Ott sokkal jobban sikerültek a mentális kalandjaink. Mindig egyformát álmodtunk, és álmainkban csak repültünk, repültünk! Voltunk viharos óceán fölött szárnyaló albatroszok, hajót követő sirályok, éjszaka vadászó baglyok, virágos réten döngicsélő méhecskék.
Megráztam magam. Eddig tartottak a gondolataim Riáról. „Majd holnap megmondom neki!” – gondoltam, és ezt el is hittem. Jobb lett a kedvem. Beszálltam az autómba, és elindultam hazafelé.
*
Másnap délben kaptam a hírt, hogy Ria nincs többé. Egy terpjáró ütötte el a zebrán, maga alá gyűrve a tolószéket. Csak száz méterrel odébb állt meg, de a motorháztetőn fekvő lány akkor már nem élt. A vezető részeg volt. Zokogva borult térdre amikor kitámolygott a kocsijából, fejét az aszfaltba verdeste. Amikor a rendőrök elvitték, még mindig magán kívül ordított véres arccal. Mindezt Ria apja modta el telefonon, elcsukló hangon.
Nem emlékszem hogy mentem haza. A szobámban ülve csak bámultam magam elé szárazon égő szemmel, lázasan kavargó gondolatokkal. Ria nevetése a fülembe csengett, éreztem karcsú ujjainak szorítását a kezemen, láttam amint mosolyra húzódik a szája.
Az érzések egy szempillantás alatt eltűntek, és egyedül találtam magam egy sötét, hideg térben lebegve. Nem láttam, de tudtam, hogy alattam fenektlen mélység tátong. Kapaszkodó után nyúltam a kezemmel, de csak az üres levegőt markoltam. Zuhanni kezdtem a semmibe. „ – Tárd ki a szárnyad!” – hallottam Ria hangját a távolból. De nem volt szárnyam. Őrült félelemmel csapkodtam a kezeimmel, eredmény nélkül.
Aztán csend lett. Puha, sima felületen feküdtem a sötétben. Lépteket hallottam. Gyufa sercent, az apró láng egy férfi véres arcát világította meg. A sikamlós folyadék végigfolyt az állán, és rám csepegett. Mozdulni próbáltam, de nem sikerült.
– A gyilkos! – ordítottam.
A gyufa kialudt, és én ismét egyedül maradtam.
Sikerült felállnom. Tapogatózva indultam el. Néhány lépés után egy falnak ütköztem, amely szétnyílt az érintésemtől. Félhomályos folyosó tárult fel előttem. Végigbotorkáltam a fal mentén. A fény egyre erősödött, a falak hirtelen eltűntek, és én egy virágos réten találtam magam.
A virágok mellett eltörpültem, amikor felnéztem, a szirmok a felhőket karcolták elérhetetlen magasságban. Ámulva lépkedtem a csodálatos erdőben. Az egyik virág szárán pókhálóból szőtt létra tekeredett a magasba. Elindultam felfelé, néha megpihentem, hagytam, hogy a szél lágyan hintáztasson.
Fent, a nyitott sziromból pazar kilátás nyílt a rétre. Amerre a szemem ellátott tarka színkavalkád ragyogott végtelenül. Jól éreztem magam. Lepkeraj röppent fel valahonnan. Az egyik pillangó kivált a csoportból, és leszállt a virágomra. Gyönyörű volt, ahogy illegette magát előttem. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem…
A kép semmivé foszlott. A fotelomban ültem egyedül, és a hajnal első sugarai betekintettek az ablakon.
*
A temetés után belevetettem magam a munkába. Reggeltől, késő estig ültem az irodában, a számításokkal és rajzokkal teli mappák sokasodtak az asztalomon. A munkatársaim tartózkodóan viselkedtek a jelenlétemben, elmaradt a máskor oly gyakori viccelődés és cukkolás. A főnök néha szánakozó tekintettel nézte a karikás szemeimet. Felajánlotta, hogy vegyek ki néhány nap szabadságot, addig ők húzzák az igát helyettem is. Tagadólag megráztam a fejem, és folytattam a munkámat. A tender határideje már a nyakunkon volt, és én örültem, hogy a munkára kellett koncentrálnom. Egymás után teltek a napok, éjt nappallá téve dolgoztam. Kis csapatunk lendületesen haladt a siker felé vezető úton.
Nyár végére megnyerük a tendert. A főnök ünnepi vacsorát szervezett számunkra, a saját költségén, és három nap szabadsággal jutalmazta a munkánkat. A vacsorára én is hivatalos voltam, de köszönettel lemondtam. Hazamentem, és bezuhantam az ágyamba.
A másnap gyönyörű, nyárvégi napsütéssel köszöntött be. A napsugarak beragyogták a szobámat. Késő délelőtt volt. Azóta először éreztem valami fura megnyugvást. Kinéztem a napfényben ragyogó háztetőkre, a játszótéren zsibongó gyerekseregre és a fákon vidáman röpdöső madarakra. Pillantásom az asztalon heverő kocsikulcsra tévedt, és felragyogott az arcom. Gyorsan bekaptam a reggelimet, és futottam lefelé a lépcsőn a ház előtt parkoló kocsimhoz.
A rét csodálatosan szép volt. A vadvirágok teljes pompájukban virítottak, ameddig a szemem ellátott. Egyedül voltam. Leheveredtem a puha fűbe, és az égen elsuhanó bárányfelhőket figyeltem. Körülöttem méhek döngicséltek. Egy nagy, zöld bogár, hangos zúgással húzott el a fülem mellett. Az egyik virág szárán hangyák meneteltek katonás rendben.
Nem tudom mikor aludtam el, de amire felébredtem már délutánra hajlott az idő. Álmosan nyújtóztam a fűben, és akkor megláttam a pillangót. Ott ült, karnyújtásnyira egy virágon, és tarka szárnyait billegette. Csodálkozva dörzsöltem a szemem.
Ő volt! Karcsú pillangóteste lágyan ringott a virág szirmán. Megmozdította apró csápjait, lepkeszemével emgem bámult csábosan.
Régi, ismerős érzés kerített a hatalmába. Kellemes borzongás futott végig a testemen, visszafeküdtem a fűbe, és engedtem, hogy a mámoros mélység magába szippantson.
Együtt repültünk a virágos rét felett, két tarka pillangó. Néha összeért a szárnyunk, táncot jártunk a levegőben. Egy virágon pihentünk meg, kelyhéből édes nektárt ittunk. Ria csodálatos szemében láttam a tükörképem, összeértek a csápjaink. Boldogok voltunk!
Egy fa ágán ültünk egymás mellett. Alattunk emberek szaladgáltak kétségbeesetten. A fűben egy fiatal férfi feküdt, akibe hiába próbáltak életet lehelni. Valaki telefonált.
Szánakozás nélkül néztem a testet, aki valaha voltam. Szárnyammal megsimogattam Riát, magasba röppentünk, a lenyugvó, hatalmas napkorong felé.
2 hozzászólás
Szia Hedge Hog! 🙂
Magával ragadott az írásod. Csodálatos, megható, tanulságos és megrázó is.
Nem is tudok mást szólni itt, annyira tökéletesnek tartom mondanivalójának megfogalmazását, erejét.
Köszönöm, hogy olvashattam. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm a pozitív értékelést! Én köszönöm, hogy elolvastad. Tartottam egy hosszabb szünetet a feltöltésekkel, és ez a mű nem egészen az én stílusom, de csak úgy jött hirtelen, úgy éreztem kell írni egy ilyet.
Derűs, szép napokat!
H.H.