Püfi és az illemtan

A háziorvosomhoz voltam ma hivatalos, és a megfelelő időpontra meg is jelentem a rendelőben. A kedves kis asszisztensnő közölte, hogy most éppen van egy beteg a doktornőnél, de utána én következem. Leültem hát a rendelő ajtajával szemközti székre.

A magyar háziorvosi rendelők szerencsére már teljes mértékben megfelelnek az uniós adatvédelmi szabályozásnak, így a háziorvosom és a benn tartózkodó beteg tisztán érthető szavain kívül semmiféle egyéb hang nem jutott el hozzám odabentről.

A páciens kissé ideges volt. Ezt onnan lehetett a legbiztosabban tudni, hogy ő maga közölte. A doktornő próbálta megértetni vele, hogy több nyugtató szedését indokolatlannak tartja, így nem is ír fel neki ilyesmit a többi pirula mellé. A beteg erre még idegesebb lett – nagyon durva ördögi kör, ha belegondolsz! – és remegő hangon kezdte sorolni, hogy mi minden ingerli őt szakadatlan jelleggel mozgalmas mindennapjai során. Csakhogy a doktornő kötötte az ebet a karóhoz, és azt javasolta a páciensnek, hogy próbálja valahogy másképp levezetni a feszültségét.

Nemsokára nyílt az ajtó, és kijött rajta az ideges fazon. “De hiszen ez Püfi!” – szóltam magamban. Ő nem ismert fel engem, főleg, mert rám sem hederített, hanem ingerülten távozott. Kicsit sem bántam, mert e percben a doktornőmmel szerettem volna elbeszélgetni, nem Püfivel.

Püfi egy ilyen magamfajta, az ötvenes éveit épphogy elkezdő fickó. Még abból az időből ismerem, amikor a Negyven Rablóban dolgoztam. Sokszor megjelent ott razziák idején a zsarukkal, de nem mint rendőr, hanem mint polgárőr. Az azóta eltelt időszakban is összeakadtam vele párszor. Hol kutyás őr volt a Campus Fesztiválon, hol kidobó egy kocsmában, hol meg biztonsági őr egy áruházban. Rendvédelmi érdeklődésű tag, na, kifejezetten rendvédelmi érdeklődésű.

Külleme egyébiránt nem predesztinálja egyértelműen erre a pályára, köpcös kis fickó, viszont olyan erős, mint a bivaly. Kezet fogni sem szerettem vele soha, mert azt az iskolát képviseli, hogy szorítsuk meg úgy a másik pracliját, mintha az életünk múlna rajta, és ha netán vér serken az ujjai végén, hát ott egye meg a penész, járulékos veszteség.

A vizsgálat után a receptjeimmel a közeli gyógyszertárba mentem át, amely sajnos eléggé tömve volt. Sejthettem volna: Püfi állt a sor végén. Itt már elkerülhetetlen volt a parolázással egybekötött szóba elegyedésünk. (Még most is vérző ujjbegyekkel gépelek.) Teljesen szabványos patikai beszélgetést folytattunk. Ahogy a fiatalságuk virágjának elhervadásába lassan beletörődő férfiak szoktak parttalan licitálásba bocsátkozni:

– Nekem magas a vérnyomásom.
– Nekem még a vércukrom is.
– Kezdődő szemtengelyferdülésem van.
– Durván megugrott a koleszterinem.
– Nekem sok a húgysavam.
– Nekem meg lötyög a tököm.

Ez még akkor is kínos, ha a hely szelleméhez méltóan az ember fojtott hangon számol be a leleteiről a másiknak, de bárhogy is akarja, nem tudja kivonni magát alóla egy hervadásnak indult férfi.

Kedélyes csevejünket érdekes közjáték szakította meg. Benyitott a gyógyszertárba két ecsetfejű srác, meglehetősen hangoskodva. Püfi rögtön rájuk fókuszálta ideges tekintetét. Nem tudom, hogy be voltak-e rúgva/lőve/tépve, vagy csak szimplán retardáltak voltak, de a két suhanc olyan harsányan pofázott és heherészett egymással, mintha a zsibogóban lettek volna.

Rögtön láttam Püfin, hogy valami lesz. Szinte tapintható volt, hogy egyre emelkedik a vérnyomása, a koleszterinje, de tán még a húgysavszintje is.

– Ez itt egy gyógyszertár – mutatott rá erélyes modorban.

A két pajkos lókötő ott követte el a hibát, hogy Püfi külleméből és életkorából indultak ki.

– Mi is észrevettük. És? – firtatta a korongecsetfejű, majd a kockapemzlifejű haverjával folytatták a harsány röhögést és a kicsit sem intim eszmecserét.

– Fogd csak meg! – Ezt már nekem mondta Püfi, és a kezembe nyomta a receptjeit. Felocsúdni sem volt időm, a következő kép, amit láttam, már az volt, hogy Püfi a gallérjánál fogva viszi kifele a két huncut kis csirkefogót, és úgy hajítja le őket a lépcsőn, hogy kis híján a patikusok is megtapsolták. Az üvegajtón keresztül pedig azt lehetett hallani, miszerint Püfi rövid tájékoztatást nyújt számukra ama tárgyban, hogy milyen tevékenységek folynak egy gyógyszertárban, és miért különösen fontos, hogy a patikusok zavartalanul tudjanak a munkájukra koncentrálni. Ezután jóságosan kilátásba helyezte, hogy ha nem lett volna világos a tananyag, szívesen korrepetál, de az újabb szemeszter már egy bizonyos pofonfa megrázásával egybekötve fog lezajlani.

Amikor Püfi visszatért a helyiségbe, maga volt a megtestesült nyugalom. Arca kisimult, bőrpírja halványodni látszott, szája derűs mosolyra biggyedt, ki tudja, tán már a töke sem lötyögött. Sosem láttam még embert, aki ilyen precízen és ilyen rapid sebességgel hajtotta volna végre a háziorvosa utasítását a stresszkezelésről.