Reggeli

Az újonnan megnyílt kávézó tarka színeivel és kedves felszolgálóival hamar elnyerte a környékbéliek tetszését. A régi vegyesbolt helyén most különleges kávékat, süteményeket, és délelőtt tíz óráig reggelit is lehetett kapni.
Kint, a forgalomtól nyüzsgő utcán egy idegesnek látszó fiú várta osztálytársát. Ő persze késett, mint mindig, de ez már a tanárokat sem zavarta. Megszokták, mert az ember megszokja a reggeli csúcsforgalmat, a zajos várost, ahol elvesznek az arcok, és egyetlen tömeg hömpölyög nyolcra óvódába, iskolába, munkahelyre. Egyértelmű, hogy van, aki nem ér be időben.
Pedig mindig felkelt időben. Jó, lehet, kicsit sok időt töltött a fürdőszobában, de hát istenem, muszáj csinálni valamit azokkal a hatalmas karikákkal. Különben is, minden este éjfélig tanult. Tizenegykor kezdte. Most amúgy is nagyon csinosnak kellett lennie.
Eddig még sosem találkoztak iskolán kívül. Négy éve – az osztálykirándulások és közös múzeumlátogatások kivételével – csak a nagy zöld épületben látták, kerülgették egymást. Nem mertek tenni semmit, az osztályon belüli kapcsolatok egyike sem volt hosszú életű. Enikő ezen gondolkozott, amikor befordult a sarkon, és meglátta Gergőt. Akkor viszont rögtön elfelejtett minden eddigi okoskodást, és boldogan ment be vele reggelizni.

Megszokott kis asztal a sarokban, rajta teamécses, két vicces mintájú bögre, két tányér rántotta. Most? Itt? Miért ne? Hiszen olyan régen együtt voltak már.
Az iskolában nem tudhatott róla senki. Betartották ezt az egyszerű szabályt, mert nem akarták, hogy állandóan őket lesse mindenki. Nem, nem, osztályon belül nem szabad. Banketten derült ki, akkor már minden szép volt.
Egyetemre kerültek. Ott már senkit sem érdekelt, mindenki egy nagy családba tartozott, mégis állandóan bujkáltak. Kezdett a vérükké válni. Bujkálni. Rejtőzködni. Menekülni.
De ennek már vége. Enikő biztosnak vélte a rá váró nyugalmat. Ahogy kávézójukban ültek egymással szemben, minden olyan egyszerűnek látszott. Elnézte barátja kezét, ahogy a rántottát szúrja a villára. Sosem nézett fel evés közben. Arca az ablakon beömlő napfényben idegenül öregnek tetszett. Orra mellől kiindul két vonás, le a szájáig, homloka olyan, mint a felszántott föld. A pár szőrszálból durva és tömött borosta lett. Nem látszott, hogy huszonhárom éves. Gergő, a legjobb, legszebb, legokosabb. Mindenki így gondolta, de a lány biztonságban érezte magát, bár sosem volt „hivatalosan” a barátnője. És ma meg fogja kérni a kezét. Enikő olyan biztos volt benne, mint abban, hogy ma szerda van.
– Elegem van a bujkálásból. Nem folytathatjuk ezt így tovább – a fiú hangja nem tükrözött semmilyen érzelmet. Remegő keze, zavart körbepillantásai azonban egyértelművé tették idegességét. Hogy mondjam meg neki?
– Helyes, szerintem sem. Mit javasolsz? – letette a villáját, kissé előrehajolva az asztalra könyökölt, így támasztva meg állát. Az is lehet, hogy nem híve az ilyesminek, vagy rólam nem tudja. Pedig én nem tudok nélküle élni. Ha összeköltözünk, az is jó.
Gergő sóhajtott, és hátradőlt. Meg kell tenned. Gyűjtögette bátorságát, aztán belekezdett.
– Sokat gondolkoztam kettőnkön… Ez nem vezet sehová… Nincs értelme…
– Azaz?
– Nem akarok tovább hazudni neked.
Enikő elsápadt. Forogni kezdett vele a világ, úgy tűnt, kicsúszik alóla a talaj, és székével együtt belezuhan egy nagy csésze cappuccinoba.
– Nem szeretsz?
– Nem erről van szó.
– Akkor? – a lány hangja egyre türelmetlenebbül csengett.
– Nem voltam biztos benne, hogy ezt tudni akarod. Arra gondoltam, jobb, ha fogalmad sincs az egészről.
– Van valakid? Van valakid. Erről van szó, ugye? – ordította Enikő a fiú arcába két centiről. Ráborította az asztalt, tea és kávé fröccsent, rántottadarabok repültek. – Hogy lehettem ekkora idióta? Napokra eltűnsz, nem mondod meg, hogy hova, csak azt, hogy „dolgozol”. Micsoda szemétláda vagy!
A lány elviharzott.
A pincér, aki már régről ismerte őket, szótlanul takarítani kezdett. Összeszedte a cserepeket, felmosta a padlót, majd egy pohár vizet vitt Gergőnek. A fiú előszedett egy dobozkát a belső zsebéből, kivett belőle egy pirulát, és víz nélkül lenyelte.
– Mikor mész be megint?
– Ma.
– Biztos, hogy nem kellett volna megtudnia?
– Könnyebb lesz neki így. Higgye csak, hogy… Mindegy is mit hisz. Minél rosszabbakat gondol rólam, annál jobb.
– És te? Mi lesz így veled?
– Csak ő tartotta bennem a lelket. De nem vagyok már gyerek. Tudom, hogy ez mivel jár, és nem titkolhattam volna sokáig. Azt akarom, hogy boldogan éljen. ÉLJEN!!! Érted? Hogyan is érthetnéd. Senki sem érti.
Felállt, és a csodálkozó tekintetek kereszttüzében kiment a zajos utcára.

Enikő otthon pakolt. Mindent, ami arra emlékeztette, el akarta tüntetni minél előbb. Repültek a plüssállatok, levélkék, elszáradt virágok. Mikor végzett, a padlóra vetette magát, és hörögve sírni kezdett. Egyetlen barátnője tudott Gergőről. Őt hívta.
Dóri persze jött, elvitte magával a bánatot, és barátnőjét a nyaralójukba.
– Két hét múlva újra a régi leszel – ígérte Enikőnek.

A vegyszerszagú váróterem tele volt emberekkel. Hosszas várakozás után szólították. Gergő bement, türelmesen végighallgatta, hány kezelésre lesz még szükség, de tudta, hogy mindez felesleges. Az embernek nem mondják meg, ha nem tudnak segíteni rajta.
A kórterem fullasztó levegője az ebédszaggal keveredve kibírhatatlan volt. Neki pedig ott kellett maradnia, megvárni, amíg az egész üveg tartalma a vérébe kerül, hogy utána elölről kezdődjön az egész.
Csepp csepp után. Perceken, órákon át. Éjjel és nappal. Mindig. Amíg azt nem mondja a szervezete, hogy elég. Hogy megadja magát. De akkor még nincs vége. Akkor még nem könyörül rajta a kór. Előbb felemészti minden energiáját, egész testét és lelkét. Végül már csak a halálért könyörög.
NEM!
Az én döntésem. Senkinek semmi köze hozzá. Én nem akarom így végezni.

Gergő kitépte a tűt kézfejéből, majd úgy, ahogy volt, pizsamában újra menekülni kezdett. Ki a kórházból, ki a körülötte lévő parkból, futott, futott és futott.
A tavasz késett, de annál nagyobb áradást hozott magával. A Duna csak hömpölygött a rakpartokon. A fiú a Margit-hídhoz ért, s elfutott a híd közepéig. A villamosmegálló aluljárójának lépcsőjénél a sirályokat etették. Elnézte a madarakat, majd az elé táruló képeslapot.
Igen, ez így azért mégiscsak más.