Úgy négy-ötéves lehettem, amikor nevelőapám megtanított sakkozni. Hideg téli estéken – mivel beszorultunk a lakásba –, esténként az egyetlen szobánkban felállított kiskályha mellett összeült a család, és míg nővérem általában anyukánkkal kártyázott vagy malmozott, mi apámmal folyton sakkoztunk.
Apukám nagyon szeretett engem, mégsem hagyott soha nyerni. Ezt akkoriban igencsak nehezményeztem… Emlékszem, eleinte gyakran megesett, hogy egy-egy vereség után dühösen lesöpörtem a bábukat a földre, és szememben valóságos krokodilkönnyekkel toporzékoltam:
– Csaltál! Biztosan megint csaltál! Nem igaz, hogy soha nem tudok nyerni!
– Eljön annak is az ideje, kislányom, csak légy türelmes és figyelj oda jobban! – intett jó apám, és végtelen szelídségével még azt is elnéztem nekem, hogy szemtelenül csalónak neveztem.
Kezdeti kifakadásaimat követően igyekeztem jobban összpontosítani, és előre gondolkodni, kitalálni az ellenfelem következő lépését, s megtervezni a sajátomat. Rájöttem arra, ami apám számára nyilvánvaló volt: mindig ott rontottam el, hogy túlságosan kapkodtam. Mintha minél előbb a parti végére akartam volna érni, csakhogy rögtön újabb játszmát kezdhessünk. Ezért aztán egymást érték a vereségeim. Anyukám csak mosolyogva csóválta a fejét, látva, hogy fáradhatatlanul állítom fel újra meg újra a fekete és fehér bábukat. Egyszer észrevettem, ahogy cinkosan apukámra kacsintott és szavak nélkül arra kérte, engedjen végre nyerni. Ám apukám hajthatatlan volt, egyszerűen ellenkezett az elveivel, hogy csaljon, akár az ellenfél javára is.
– Meg kell tanulnia veszíteni, hiszen az életben sem fog mindig nyerni – érvelt megdönthetetlenül, majd komolyan rám emelte melegséget sugárzó nagy, barna szemét: – Hidd el, kislányom, csak a javadat akarom. Sokkal értékesebb győzelem lesz, ha egyszer úgy adsz nekem mattot, hogy tudod, alaposan megküzdöttél érte.
– Értem, apu – bólintottam illő komolysággal, azután összeszorítottam a fogaimat, úgy szűrtem a szavakat: – Nem adom fel, már csak azért sem!
– Ezt el is várom tőled! – Apám széles mosolyra húzta a száját, és szeretettel megsimogatta gesztenyebarna hajamat.
Erre a beszélgetésre már nyolcéves korom körül került sor. Sokáig töprengtem, mit is akart ezzel mondani apukám, de igazán csak akkor értettem meg, amikor bekövetkezett az, amit oly rég vártam – mint kiderült, apukámmal együtt. Életemben először sikerült mattot adnom egy felnőttnek, aki ráadásul az apám volt. És ekkor minden világossá vált: miközben hitetlenkedve meredtem a sakktáblára, amely egyértelműen hirdette a győzelmemet, soha nem érzett öröm töltötte be a szívemet. Nyertem! Én, a saját tudásomnak, a saját képességeimnek köszönhetően, és nem azért, mert egy felnőtt nagylelkűen hagyott nyerni. Akkor és ott rádöbbentem, hogy az életben csakis így érdemes nyerni: önnön erőnkből, soha nem lankadó küzdelmek árán! Ezt a leckét a mai napig nem felejtettem el. Számomra immár bebizonyosodott, hogy a rengeteg gyakorlás és a töretlen kitartás végül meghozza gyümölcsét, és ez közel sem csak a sakkra igaz. Téved, aki azt képzeli, a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül az ölébe hullik minden. Ismerek ugyan egy-két embert, akinek a szülei pl. autót vettek a tizennyolcadik születésnapjára, és öröklakást adtak nászajándékba, ennek ellenére, vagy éppen ezért, a házasságuk nem tartott sokáig. Talán azért, mert nem ismerték meg a közös cél érdekében végzett közös munka örömét és összetartó erejét… Ráadásul igaz a mondás, hogy ami könnyen jött, az könnyen megy!
Én mindenesetre megtapasztaltam – akkor, nyolcéves koromban először, és azóta is számtalanszor –, hogy csak annak érezzük igazán az értékét, amiért megdolgoztunk, amiért megharcoltunk.
Örökké hálás vagyok jó apámnak a tőle kapott sok bölcsességért, és azért a végtelen szeretetért, amellyel felnevelt engem és a nővéremet, pedig nem voltunk vér szerinti gyerekei. Sajnos ő már huszonhét éve nincs közöttünk, negyvenkét évesen kellett elmennie… Nos, ha pénzben mérhető vagyont nem is, de legalább a tőle tanultakat – a küzdeni akarást, a becsületességet mindenáron, a kitartást – tovább adhatom a saját gyerekeimnek. Remélem, idővel ők is felismerik, mennyivel többet érnek ezek az értékek a hagyományos értelemben vett kincseknél…
14 hozzászólás
Kedves Borostyán!
Látom, a technika ördöge egy kicsit beleszólt az írásodba… de így is teljesen kivehető minden; látszik, hogy melyik karakter következne a különös jelek helyén 🙂
Én nagyon örülök az írásodnak, ugyanis épp a napokban beszélgettünk a férjemmel erről a témáról, és bizony mi is egyetértettünk abban, hogy a sikerekért, eredményekért kitartóan le kell tenni valamit az asztalra. Nem véletlenül jutott eszünkbe ez a dolog… nagyon igaz az, hogy nem hullik csak úgy az ember ölébe az ilyesmi.
Mindemellett maga a történet is nagyon tetszett, amibe "burkoltad" a lényeget!
Üdv: barackvirág
U.i: Két apró hibát fedeztem fel – úgy érzem, gyorsan írtad a történetet, és hamar fel is került ide 🙂 de ha így van, az csak jó, hogy hamar olvashattam 🙂 Szóval az elütések. Az elején az "estéken" majd "esténként" kicsit soknak tűnt nekem ilyen közel. Aztán valahol "elnézte nekem" helyett az van írva, hogy "elnéztem nekem".
Kedves Borostyán!
Nagyon szép és tanulságos történet. Nagyon bölcs lehetett a nevelő apukád.
Gyerek koromba én is sakkoztam édesapámmal, ő is mindig megvert.
Olyankor mindig hívtam a nővéremet meg a bátyámat sakkozni, mivel tudtam, hogy őket meg bírom verni. Így azért volt sikerélményem is és nem fájt annyira az a vereség.
Nagyon tetszett az írásod, örülök, hogy olvashattam.
Üdv: József
Kedves Borostyán!
Szívemből szóltál…
Valakinek helyettem is válaszoltál:)
Kedves Barackvirág!
Köszönöm, hogy felhívtad figyelmemet a hibákra, valóban "benéztem" őket:) Kijavítani most nem fogom, mivel újabb egy nap múlva kerülne vissza az oldalra. Remélem, így is olvasható. Egyébként egy másk portálról másoltam át, és ott teljesen rendben volt, de hát a technika ördöge valóban nem nyugszik:) Örülök, hogy egyetértünk a történetem mondanivalóját illetően:)
Üdv: Borostyán
KedvesJózsef!
Igen, apukám nagyon jóságos és nagyon bölcs ember volt, egyszerű szerszámkészítő lakatos létére… Én köszönöm, hogy olvasol mindig:)
Üdv: Borostyán
Kedves Dóra!
Hsz-ed végét ugyan nem egészen értem (bizonyára veled kapcsolatos dologról van szó), de örülök, hogy sikerült a "szívedből szólnom":)
Üdv: Borostyán
Szia!
Mennyire igaz, amit írtál. Teljesen más értéke van egy dolognak, ha megküzdünk érte. Sokkal jobban örülünk neki, és meg is becsüljük. Apukád valóban az életre nevelt.
Szeretettel: Rozália
Örülök, hogy te is így látod, kedves Rozália:)
Üdv: Borostyán
Ezek azok az értékek, amik lassan kivesznek az életből, amiket pedig nem szabad elengedeni.
Sok szülő azt hiszi, azzal tesz jót a gyermekének, hogy mindent megad neki, amit megkíván, meg azt is, amit nem, pedig ez a fajta nevelés egyáltalán nem erősíti a jellemet.
Jól látod, kedves Arany. Az elkényeztetett gyerekből általában nem lesz életrevaló felnőtt, és egészen másképp látja majd a világot… azt hiszi, mindent megszerezhet, és nem riad vissza semmitől, hogy elérje, amit akar… Sok ilyet láttam már a környezetemben, de naponta hallani is hasonló esetről…
Üdv: Borostyán
Én köszönön Neked Kedves Borostyán ezt az írást, mert épp várom a felismerést a Fiam részéről, megpróbálom megmutatni Neki az írásod, bár 17 évesen, épp nem erre van ráhangolódva, de sok ilyen gondolat kellene a fiataloknak. Szerintem.
Igen nagy gratula: dinipapa
Kedves Dinipapa!
Tizenhét évesen még én is másképp láttam a dolgokat, de azért reménykedjünk, hogy a mi gyerekeink okosabbak nálunk:) Örülök, hogy olvastál!
Üdv: Borostyán
Kedves Borostyán!
Én is hasonlókat tanultam meg a sakkozáson keresztül a nagymamámtól, örülök, hogy emlékeztettél rá ezen a jól megfogalmazott íráson keresztül:)
Üdv: Áfonya
Kedves Áfonya!
Én örülök, hogy adhattam valamit az írásommal:)
Üdv: Borostyán