Minden ok nélkül kedvelt Mátyás királyunk, ha hinni lehet a hagyománynak, az ideje jelentős részét azzal töltötte, hogy álruhában járta az országot. Néha egy szép molnárlány, néha egy korrupt bíró volt az áldozat, és az alakoskodás mindig olyan tökéletes volt, hogy a köztudomásúan feltűnő termetű és orrú királyt senki nem ismerte fel. Sajnos ezek csak vándor anekdoták, a világ minden részében mesélgettek inkognitóban kószáló királyokról. Harun al-Rasid, Nero, II. Henrik, Cangjang Gjaco dalai láma mind ennek a szenvedélynek hódoltak, és persze Tamerlán is, a sánta Timur is így szokott bóklászni Szamarkandban. Lehet, hogy a híres történet eleje nem igaz, de eljutunk arra a pontra, ahol nem mondhatunk mást: ez rávall Timurra.
De csapjunk bele a közepébe. Timur a rózsaillatú szamarkandi éjszakában sétálgat, hallgatja a csalogányokat és a szökőkutak csobogását, meg még valamit. Két öreg beszélget, egy asszony meg a férje, és természetesen panaszkodnak. Nincsen egyetlen garasuk sem, ma az utolsót is elvitték az adószedők. A bácsinak nincs munkája, és már nem is lesz, mert ugyan ki alkalmazna egy 60 évest. Nem tehetnek mást, Istennek ajánlják a lelküket, és békésen éhen halnak.
Mondanom sem kell, hogy ez csak mese, mert ugyan ki hallott olyan kormányról, amelyik embertelenül magas adókat vet ki, nem gondoskodik arról, hogy a munkaképes emberek dolgozhassanak, az öregeket és a betegeket ellássák. Igaz, hogy olyanokról sem hallunk manapság, akik Istennek ajánlanák a lelküket, és nagy beletörődéssel készülnének a halálra.
Timur hirtelen megsajnálta az öregeket, odadobta nekik az egyik arany karperecét, és a következő pillanatban már el is tűnt az éjszaka jótékony sötétjében. Csak egy árnyék volt, egy dzsinn vagy egy angyal.
Az öregek hálás köszönetet mondtak az ismeretlen jótevőnek, és másnap megpróbálták eladni az ékszert. Mint az várható volt, mindenki azt akarta tudni, hogyan jutottak hozzá. Egy szeid egyenesen azzal vádolta őket, hogy lopták. A szeidek a próféta állítólagos utódai, akik a muszlim társadalomban nagyon sok előjogot élveznek, határtalanul tisztelik őket, mindig igazuk van, és előfordul, nem is olyan ritkán, hogy a fejükbe száll a dicsőség. Meg aztán, sok millióan vannak, így eléggé kétséges, hogy valamennyien egyetlen próféta utódai. Legalább is ezt gondolta Timur, akinek rögtön jelentették a kémjei, hogy egy öreg házaspár arany ékszert lopott, egy szeid leleplezte őket, és már ki is tűzték az időpontot, hogy mikor lesz a kerékbetörés.
Erre azonban nem került sor, mert Timur maga elé rendelte az érintetteket, és megkérdezte a bírótól, tudja-e, ki a károsult. A bíró nem tudta. No akkor kinek adod vissza az ékszert? Vagy megtartod magadnak? A bíró itt már érezte, hogy baj van, és megpróbálta áthárítani a felelősséget a szeidre. Az ékszert természetesen a szeidnek akarta átadni, miért is, mert szeid, nagyon előkelő származású. Tévedsz, mennydörgött Timur, a karperec azé, aki fel tudja mutatni a párját. – Meg is mutatta, ott volt a saját karján. Annak adom az ékszereimet, akinek akarom, és szeretném látni, hogy ki meri felülbírálni a döntéseimet.
Sűrű bocsánatkérések közepette engedték szabadon az idős házaspárt, és ezen a ponton vége van a mesének. Timurnak már nagyon elege volt abból, hogy ha nem is de iure, a szeidekkel de facto meg kell osztania a hatalmát, belebeszélnek a kormányzási módszereibe, kifogásolják a külpolitikáját, és különösen az expanziós törekvéseit. Hirtelen elhatározással halálra ítélte a próféta egész állítólagos rokonságát. És ha a dolog csak Tamerlánon múlt, végre is hajtották az ítéletet. A krónikák éppen olyan embernek festik le, mint aki szívesen meggyorsította pár százezer lélek útját a megígért paradicsom vagy pokol felé.
De hogy a mesének se legyen egészen vége, a sok kétes származás között akadt egy valódi szeid is, Hamadán Sah, aki kereken megmondta Timurnak, nem él többé egy olyan bűnös országában, aki egy karpereccel akarja megvásárolni magának az örök üdvösséget. Szentsége erejéből felrepült a levegőbe, és csak akkor szállt le ismét a földre, amikor Kasmírba érkezett. Ma is mutogatják a mecset romjait, amely magától épült azon a helyen, ahol a szent földet ért.
Ez a vége annak, ha egy országban túl magasak az adók; az emberek elköltöznek egy másik, barátságosabb helyre.
2 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Ez a mese inkább felnőtteknek szól, mint gyerekeknek és inkább szatíra, mint mese. Én remekül szórakoztam rajta, ahogy a mese alól ki – ki kancsint és a végére egészen kibújik a mának szóló mondanivaló. Hát igen, költözni kéne…
Judit
Kedves Judit,
köszönöm, hogy elolvastad. Lehet, hogy egy bizonyos vallás tagjainak nagyon nem tetszene.
Remélem, nem olvassák el.