Sértett istenek
Prakás Szingh szörnyű bűnt követett el; egy ceremónia során virágfüzért akart felajánlani az oltáron álló Nárájana istenségnek, közben megcsúszott, és olyan szerencsétlenül esett el, hogy magával rántotta a templomi istenség egyik karját. Valaki azt mondhatja, ez nem olyan nagy baj, mert még mindig maradt neki három, vagy fölteheti a tiszteletlen kérdést, miféle isten az, akinek csak úgy letörik a karja, hogyan védelmezi meg az egész világot, ha még a saját karját sem tudja megvédeni; föl lehet itt tenni sokféle kérdést, ami a lényegen nem változtat: Prakás Szingh olyan szörnyű sértést követett el, amit csak Benareszben lehet levezekelni, mégpedig egy hónapon belül, különben ki tudja, milyen iszonyú dolgok történnek. Azt még a templomi púdzsárik sem tudták, hogy mik ezek az iszonyú dolgok, de hiszen Prakás Szinghet nem kellett jobban megfélemlíteni, se nem evett, se nem aludt a rémülettől, csak a szolgáit hajszolta, hogy minél előbb elindulhasson Benareszbe.
A levált kart gyorsan visszaillesztették a helyére, kiderült, hogy mindössze egy szög tartotta, meg az imádság; a szög kilazult, az imádság meg csak annyit ért, mint a kötelezően előírt imádságok szoktak. Nárájana visszakapta a karját és a kagylókürtjét, de a szörnyű bűn, a sértés vagy szentségtörés megtörtént, és Prakás Szingh nagyon félt, rettegett, alig várta, hogy végre Benareszben legyen.
Arról volt szó, hogy egy nagyobb tehéncsordát, meg egyet-mást kell adományozni a bráhmanáknak, rejtély, hogy ez miért nem történhetett meg Dzsabalpurban, ahol Prakás Szingh lakott a rendkívül népes családjával együtt, de senki nem firtatta, miért kell ezért Benareszig szaladozni; ha egyszer azt mondták, hogy Benaresz, akkor Benaresz, ne szaporítsuk a sértéseket még azzal is, hogy vitatkozunk.
Már éppen indulni akartak, amikor kiderült, hogy Prakás Szingh bátyjának a kisfia súlyos beteg, himlőben szenved. Azt pedig mindenki tudja, hogy Szítalá dévi nagyon megharagszik, ha valaki utazgat, amikor ilyen betegség van a házban. Persze nem az a gond, hogy magával viszi a baktériumokat, és elhurcolja a járványt addig fertőzetlen területekre; a himlőt nem baktériumok okozzák, Szítalá dévi látogatta meg a kisfiút, és úgy kell venni, hogy nagyon kegyes hozzá, mert Szítalá dévi nagyon nagy úrnő, és nem látogat meg akárkit. Különben is, mi az, hogy járvány, ilyen szó nincs is az egész hindusztáni nyelvben. Szítalá dévi nem akarja, hogy a beteg hozzátartozói elutazzanak, és tiszteletben kell tartani a kívánságát.
Nárájana azonban azt követelte, hogy Prakás Szingh sürgősen Benareszbe utazzon, a tehéncsordával és a miegymással együtt.
Nagyon természetes, hogy az efféle kérdéseket az istenek nem maguk között szokták elrendezni, hanem a csekély értelmű halandókra hagyják. Prakás Szingh nem tudott jobbat kitalálni, egy darab papírra felíratta: Dzsabalpur, egy másikra: Benaresz; még ezt is íratni kezdett, mert Prakás Szingh a méltóságán alulinak találta, hogy elsajátítsa a betűvetés tudományát. A két papírlapot galacsinná gyúrta, bedobta egy sárgaréz korsóba, jól megrázta, aztán kihúzta az egyiket: Benaresz. Ez az Isten akarata, Nárájana azt akarja, hogy Benareszbe menjek, és ha az orvos nem tudja meggyógyítani a gyereket, majd meggyógyul magától.
A bátyja azonban nagyon félt az istennőtől, és a másik feleségét elküldte Prakás Szingh-el, vigyen valamit szép ajándékot Dévinek a benareszi szentélyébe. Elindultak, Prakás Szingh, a sógornő, a házi istenek, mert nélkülük Prakás Szingh nem tesz meg egy lépést sem, tehenek, szolgák, ökrös szekerek, az istennőnek szánt fekete kecskék, még három mérföldet sem tettek meg, amikor utolérte őket a hír, hogy a kisfiú meghalt. Isten adta, Isten elvette, mondta ájtatosan Prakás Szingh, pedig ez valamikor nagyon régen volt, amikor a keresztény misszionáriusok még nem szállták meg Indiát. Ő csak a maga bajával foglalkozott, mielőbb meg akart érkezni Benareszbe, hogy megszabaduljon a veszélyérzettől, amelyről tapasztalatból tudjuk, hogy sokszor félelmetesebb, mint maga a veszély.
Közben odahaza még egy gyerek meghalt a népes családból, egyre többen betegedtek meg Dzsabalpurban, és a város két pártra szakadt, az egyik azt állította, hogy Dévit érte a nagyobb sértés, Prakás Szinghnek nem lett volna szabad elutazni Dzsabalpurból; a másik párt szerint Nárájana legkisebb kívánsága is sokkal fontosabb, mint egy istennőé, akinek a kegyes látogatásaitól mindenki boldogan el tudna tekinteni. Sőt egy Banbir nevű csamár kijelentette, hogy Szítalá tulajdonképpen nem istennő, hanem egy démon vagy egy csurel; ennyire felbolydult a város, még egy közönséges csamár véleményét is meghallgatták, aki különben közmegvetésnek örvend, mert az a tiszte, hogy kikészítse az elhullott állatok bőrét, fúj, milyen mocskos, alávaló foglalkozás, ki kellene tiltani az ilyen népséget Dzsabalpurból.
Nárájana templomában már akkor tolongtak a hívek, amikor még csak három karja volt, mindenki látni akarta a háromkarú istenséget, mert nem fordul elő sűrűn, hogy egy múrti elveszti az egyik karját. De mióta ez a csamár ilyen tiszteletlenül viselkedett, és nem volt sem égzengés, sem földindulás, még Dévi legnagyobb hívei is átpártoltak Nárájanához, és hosszú sorokban álltak a templom előtt.
Prakás Szingh megpróbáltatásai azonban még nem értek véget, még Mirzapurba sem érkeztek meg, amikor az ifjú sógornő megszökött az egyik tehénpásztorral, és véletlenül a tehenek egy részét is magukkal vitték. Szegény Prakás Szinghnek újabb teheneket kellett vásárolnia Benareszben, ahol minden sokkal drágább; csak a bátyja számára nem vásárolt újabb tehenet, gondolta, majd választ magának, ha akar.
Végül a benareszi papok sikeresen megszabadították a teheneitől, a bűneitől és a miegymástól, és Prakás Szingh könnyű erszénnyel, de még könnyebb szívvel utazott haza Dzsabalpurba, ahol még aznap megbetegedett himlőben, és meg is halt.
Mert az asszonyok nem tűrik a sértéseket, és az istennők még kevésbé.
2 hozzászólás
Szia!
Nem ismerem a Hindu vallást, sem az ehhez kapcsolódó istenségek neveit. Ilyenekről sem hallottam, mint például "csamár". (tisztára olyan, mint a szamár:-))). Ha mindezt te találtad ki, akkor külön gratulálok, mert remek csengése van minden idegen kifejezésnek. Igazán indiai a hangulata az írásodnak tőle. Ha nem te találtad ki, akkor pedig csak a történethez gratulálok! De ahhoz nagyon! A tanulság a végén pedig igazán remek.
" … Prakás Szingh könnyű erszénnyel, de még könnyebb szívvel … "
Ez a rész külön is tetszik. Tipikus, jellemző a gazdag, de buta ember igazi jellemére vall. Könnyű megszabadítani a pénzétől.
Üdv.
Kedves Artur,
az istenek neveit nem én találom ki, az tényleg nagy sértés lenne. A csamár szó jelentését megmagyaráztam: aki az elhullott állatok bőrét feldolgozza.
Köszönöm, hogy elolvastad és értékelted.