A.
Nona hazament. Ez nem jó, így nem lehet elkezdeni. Hazament – ebben ott van a lezárás, véglegesség, ennyi volt, kész, jónapot. Hazafelé tartott – nem sokkal jobb, kissé modoros. Mit tartott, vagy mitől? Bár legalább van benne egy kevés ígéret, út közben vagyunk, még nem érkeztünk meg, mindig történhet valami. Elindult a hazafelé vezető úton – modoros ez is, azonkívül fölveti a kérdést, honnan indult el, mert nagyon nem mindegy, fodrász vagy munkahely, méregdrága szigeti rendezvény vagy temető. Száraz ténymegállapítás, nem minden unalom nélkül. Aha, már megint ez van, minden nap hazamegyünk, ahol mi van? A szobát ki kellene takarítani, a konyhában szanaszét hever a mosatlan edény, a villany égve maradt a fürdőszobában, amikor a nyakunkon az energiaválság, a férjet le kellene választani a tévé köldökzsinórjáról – vagy mégsem, legalább csendben van, eljátszik a távirányítóval, észre sem veszi, ha késik a vacsora.
Egyébként mi az, hogy már itthon van? Annyi baleset történik minden nap, nem lehetne, hogy egyszer, kivételesen – OK, a lottón és a pókeren is mindig mások nyernek. Alapvetően rossz választás volt; persze ha jól meggondoljuk, általában nincs is miből választani. NSDAP vagy NSDAP, KGB vagy KGB? Annyira azért nem rossz a helyzet, pontosabban, lehetne rosszabb is. Egyelőre maradhat a férj, nevezzük Guidónak, bár az igazi neve messze nem ilyen különleges.
Nona ment – ez se jó, mert nem mentett semmit, az ember nem komputer. Hagyjuk a bevezetést. Kezdjük ott, hogy a sorompónál várakozott. Mint minden sorompó, ez is csak leeresztve érezte jól magát. Van-e nagyobb élvezet, mint csalódott pofákat nézegetni, idegesen rángatózó végtagokat, méla undort? Meghallgatni a zok- és szitokszavakat, különös tekintettel a bakter felmenőire? Nem, ne sajnáljuk a szegény baktereket, valahol van egy vezénylő, aki egy központi vezénylőteremből vezényli az egész istenverést, vasúti sínt csak fényképen látott, el sem tudja képzelni, mit jelentett az vagy száz évvel ezelőtt, amikor a bakter fölemelt egy rozzant palacsintasütőt.
Elég sokan várakoztak a gyűlölt sorompónál, asszonyok archaikus fejkendőben, egy fószer piros Hilti táskával, abból a fajtából, aki már hazalopott három ugyanilyet, de még mindig hiányzik a gyűjteményéből egy egészen speciális csípőfogó. Gyerekek, egy vöröshajú pulykatojás, középkorú nő biciklivel, nagy arcok, partiarcok, jelentéktelen arcok, az autósokról nem is beszélve, mert az autók hátul sorakoztak, kíváncsian méregetve egymást, ki mennyi henger, hány lóerő.
Nonának rögtön feltűnt az egyik várakozó, akiből semmi jót nem lehetett kinézni. Kopasz volt, púpos és sunyi, pontosan olyan, mint Ernst Pretsche. Hát az meg ki volt? Ha annyit mondok, ócskás boltja volt a bécsi Altstadtban, ezzel még nem mondtam semmit. Mit számít az, hogy kinek volt egy apró boltja a Kohlmarkton, tele régi könyvekkel, tárgyakkal, értéktelen festményekkel? De ez a Pretzsche a fiatal Hitler pártfogója volt, gyakran meghívta egy tányér meleg ételre, kisegítette a nagyon is szükséges aprópénzzel – egyesek azt is tudni vélték, hogy okkultista körökben szaktekintély, aktív antiszemita, rajongott Richard Wagnerért, a germán rúnákért, a végzet lándzsájáért, amellyel valaha egy Longinus nevű római katona próbálgatta, életben van-e még a keresztre feszített Jézus. Mások szerint a meszkalinból és egyéb hallucinogén anyagokból merítette a legfontosabb ismereteit; valószínűleg Hitlert is bevezette a drogok fekete mágiájába, persze nem eléggé – ezek a dolgok 1909 és 1913 között történtek, a nélkülözés és a nyomor éveiben. Nona természetesen sosem hallott Pretzschéről, ez azonban mit sem változtat a tényeken. A sorompónál kétségtelenül Pretsche alteregója várakozott.
Istenem, gondolta Nona, milyen szerencse, hogy nem mellé kerültem, ebből az alakból úgyszólván bármit ki lehet nézni, úgy értem, bármi rosszat. Nem akarok elméleteket csinálni, mit tudom én, mivel kompenzál az, aki ennyire – mondjuk ki, púpos és ronda, a púpot még meg lehet bocsátani, sajnálni is lehet miatta, szegény, mit tehet arról, hogy így járt? De a többi, a rútság, ez nem egyszerűen az arcberendezés hibája, nem lehet lebontani olyan elemekre, mint kancsal szemek vagy kampós orr; belső rútság, vagyis gonoszság tükröződik az ilyen arcokon. Mire nem lehet képes egy ilyen alak, töprengett Nona, ez elárul minden féltve őrzött titkot, különösen ha a barátai életébe kerül, megfojt egy gyereket puszta kézzel, de előbb megkínozza, megerőszakolja, eltorzítja. Szörnytetteket lehet leolvasni a kezeiről. Egyszóval, valódi Pretzsche, mondta volna Nona, de hát nem ismerte ezt a világtörténelmi jelentőségű nevet.
Valószínűleg mások is hasonlóan gondolkodtak, mert a tömeg megritkult a púpos körül, az emberek arrébb léptek, hátráltak, lemondtak a nagyszerű lehetőségről, hogy a sorompó felhúzása után az elsők között robogjanak át a síneken. Ki lehet ez az ember? Normális ruhát visel, nem büdös, nem kekeckedik, csak valahogy – az emberek ösztönösen érzik, hogy egy ilyen Quasimodo körül minden lehetséges, előbb-utóbb bajba sodorja magát és mindenkit, akit az aurája elér.
Most már nemcsak Nona, de szinte mindenki őt figyelte, ugrásra készen, mikor kell lefogni, leszorítani, ártalmatlanná tenni – esetleg menekülni a szomorú látványt nyújtó réteken keresztül, ahol a parlagfüvön kívül semmi más nem terem meg. Ő is észrevette, hogyne vette volna észre, hogy hirtelen a figyelem középpontjába került. Gondolatban kihúzta magát, és még élvezte is. Ahá, barátocskáim, látom ám, hogy féltek! Nagyon helyes! De ez még semmi. Hogy fogtok félni akkor, amikor megtudjátok, mire vagyok képes! Le fog esni az állatok – igen, az állatok is leesnek a piedesztálról, ahová ez a bolond világ rakta őket; az állat arra való, hogy használjam, leöljem, megegyem, vagy eltapossam, ha ahhoz van kedvem! – Nona úgy érezte, olvas a gondolatokban, amelyek vadul kergetőznek a púpos fejében; nem szó szerint olvas, csak tartalmilag, de ez is elég a jeges rémülethez. Egy ilyen ember bármit megtesz, ha kompenzálni akar. Ez egy tömeggyilkos, ez egy –
De már jött is a vonat, egyelőre nem látszott, csak a brummogást küldte maga előtt. Mert a mai vonatok csak brummognak, hol vannak azok a régi szép idők, amikor még zakatoltak, sínen kattogtak, pöfögtek, és szikrák repkedtek köröskörül? Na végre, már nem tart sokáig a várakozás. És akkor a középkorú nő hirtelen lefektette a földre a biciklijét, akkurátusan, nehogy baja essen, átbújt a korlát alatt, és odafeküdt a sínre. Mindez olyan gyorsan, és annyira váratlanul történt, hogy az embereknek éppen csak egy felszisszenésnyi idejük maradt. Te jó ég, mi lesz most, állítsátok meg a gyorsvonatot! De a gyorsvonatok nem állnak meg, legalábbis nem olyan gyorsan, mint a nevük sejteti. A mozdonyvezető látta a rémülten kalimpáló embereket, talán azt is, hogy valami a sínen sötétlik, lehet, hogy hallotta a figyelmeztető kiáltásokat, és fékezett is – a monstrum azonban nem áll meg abban a pillanatban. Bekövetkezett, és – mire a vonat végleg megállt, már senki nem gondolt arra, hogy egy Prezsche van köztük, aki mindenre képes. „Prezsche” egy lett a tolakodó kíváncsiak közül, akik feltétlenül látni akarták, mennyire roncsolta szét a nőt a vonat. Nagy megelégedéssel konstatálták, hogy teljesen – a hasán ment keresztül! Kitaposta a belét! És milyen sötét a vére! Milyen sok vére van, mekkora tócsa! Jól megadta neki. Vajon mitől bolondult meg ez a nyomorult?
A mozdonyvezető falfehéren szállt le, hiába próbálta oszlatni az embereket – kérem, kérem, nincs itt semmi látnivaló – de ezeket a kliséket már sokan leírták, ismételni meg nem érdemes.
Nona megindult a többiek után, akik a lepusztult réten át igyekeztek kikerülni a szerelvényt. Tilos, tilos, de ez most órákig itt fog vesztegelni, és annyival jobb lenne a túlsó oldalon. Szembetalálkoztak a túlsó oldalról errefelé igyekvőkkel, akik persze nem láttak semmit, morogtak, hogy mire jó ez a felhajtás – persze messze nem morogtak annyit, mint az autósok, akik nem mászhattak föl a töltésoldalon, nem lépegethettek a korhadt talpfákon, és nem volt más opciójuk, mint visszafordulni, megtenni azt a kis, alig hatvan kilométeres kerülőt a felüljáróig – kösz szépen, kedves ismeretlen, ugrottál volna inkább a Dunába, te ribanc.
Amikor Nona hazaérkezett, a szobában tényleg nagy volt a rendetlenség, a konyhában mosatlan edényhegyek, a hétköznapok nyűgei mindenütt. És mint az várható volt, a férj a tévé előtt. Nem fordult meg az ajtónyitásra, csak automatikusan köszönt: Szia, Nona. Mi van, miért csapkodsz? Történt valami?
Á, semmi, felelte az asszony közömbösen. A szokásos unalom.
B.
Mona otthon volt. Ez nem jó, így nem lehet elkezdeni. Otthon volt – ebben nincs semmi érdekesség, előbb-utóbb mindenki otthon van, még a hajléktalan csavargó is, aki a csepeli kiserdőt tekinti az otthonának. Az otthon védelmező bástya, családi fészek, státusz szimbólum, és még sok minden, de elsősorban a veszekedések helye. OK, néha előfordul egy kibékülés, de csak azért, hogy a veszekedést elölről lehessen kezdeni. Mivel senki sem tökéletes lakótárs, pénzkereső, állatszelídítő, szerető, pszichológus és családapa/anya egy személyben, minden be van programozva, előre le van játszva mindegyik menet, le van zsírozva, és az egész le van. Édes otthon – milyen modoros ez már, nincs benne semmi édes, még csak az hiányozna, egy nagy kék mézesbödön. Lakni kell valahol, mert lakni muszáj, a bútorokat nem lehet kitenni a placcra, mert ellopják, mondjuk, ellopják a lakásból is, de akkor legalább megdolgoznak érte.
Guidó, akinek az igazi neve Béla, de erre egyáltalán nem büszke, a tévé előtt ült, de Nonát figyelte a monitor helyett. No igen, elszálltak az évek, jó lenne, ha elszállnának már a gyerekek is. Kész, felnőtt emberek, semmi segítség idehaza, csak a gond velük. Idelöknek egy kevés kosztpénzt, aztán élik az életüket, akármi is legyen az. Nem erről volt szó, amikor megszülettek, és rózsaszínre fürösztve gügyögtek a kiságyban – a legaranyosabb babák az egész Rémálom utcában – elég rövid utca, egy baptista kápolna, egy transzformátorház, két-három üres telek, de akkor is. Bandika és Bandita nyerték volna a Rémálom utcai babaszépségversenyt, ha akad egy komplett őrült, aki megrendezi. Bezzeg az Egybesült Államokban, ott Bandika és Bandita már két éves korukban TV-sztárok lettek volna, a világ legismertebb dedei, vagy hasonlók. Ezzel szemben mi lett belőlük? Mindketten a nagybani piacra jártnak, emelgetik a nehéz ládákat, és nem mondhatják, hogy semmit sem kapnak az élettől, mert egyvalamit biztosan kapnak: sérvet.
Szóval, Nona – tulajdonképpen még egészen jól tartja magát, nem hízott el, nem zsírdisznó, mint a barátnői – szándékosan barátkozik velük, nem bolondult meg, hogy csini macát eresszen a férje közelébe. Persze, azok a fránya mellek! Meg akarta csináltatni, de hogyne, az csalás, az nem természetes. Ennyi pénzt egy plasztikáért, bolond vagy te, Nona. Nekem így is jó, egyébként meg kinek akarsz tetszeni? Persze hogy nem cserélnélek el senkiért sem, te főzöd a világon a legjobb pacalt. – És Béla, aki boldogan bújna bele egy Guidó bőrébe, cuppog egy kicsit, amikor eszébe jutnak a nagy, zsíros pacalok, körömpörköltek, egészben főtt fejek, abárolt szalonnák, a kilencezredik aranyló húsleves – kész epegörcs, de én a vasszöget is megemésztem, velem nem babrál ki a koleszterin.
Ugye, milyen szerencse, hogy összekerültünk, Nona? Most mondd meg őszintén, jobb lett volna neked azzal a kis nyikhajjal, hogy is hívták, nézd már, egy ilyen fontos nevet elfelejtek. Csak mert kocsmákban zenélt, és néha ugrált egy kicsit a színpadon, meg azt a nem-létező hátsóját rázta, és Elvisz Prézlinek képzelte magát? Na de most komolyan, tényleg, férjnek való egy ilyen? Nem normális, aki feleségül megy egy rockzenészhez. Hiszen úgyis otthagyott volna egy éven belül. Gyerekkel a hasadban.
Nem, nem a Bandikával és a Banditával. Mit gondolsz, milyen gyereket nemz egy jöttment rockzenész? Most persze azt mondod, Bandika és Bandita se vitték sokra. OK, de csak átmenetileg van ez a nagybani piac. Az én kölykeim sokkal többre hivatottak, és meg is fogják csinálni magukat, majd meglátod, milyen tehetségesek az én génjeim.
Mit mondasz? Hogy én se vittem sokra? OK, de nekem ott volt a kommunista rendszer, minden rendes embert elgáncsoltak. Ott van például a barátom, a Petya. Micsoda egy szakember volt, micsoda nagy feltaláló! Elgáncsolták, és miért? Ehhez te nem értesz, Nona. Nem azért, mert minden nap berúgott, hanem azért rúgott be minden nap, mert – OK, én is megittam a magamét. Most is megiszom. Ne szólj bele, Nona.
Egyáltalán miért lógsz itt a tévé körül? Nincs semmi dolgod? Szívesebben főznél a nyikhaj rockerednek? Vagy egy salátabárban fényképeztetnéd magad, a híres zenész és Nona. Nona a legújabb melleivel, 1294 köbcenti. Ja, hogy az a motor.
Nekem ne vágj savanyú pofákat. Tehetek én arról, hogy a rockered olajra lépett? Én meg pont ott voltam, rossz időben, rossz helyen. Amilyen hülye vagyok, felajánlottam, hogy elveszlek feleségül. Te meg mit csináltál? Azt csipogtad, hogy örülsz, meg hálás vagy nekem. Hát a hálás, arról beszélhetnénk. Azt reméltem, legalább valamire megtanított a nyikhaj kocsmagitáros, de nem. Még ehhez sem volt tehetsége. Ennyi erővel egy szüzet is elvehettem volna, egyenesen az oltár elől. És mindig az lett a vége, örüljek, hogy egyáltalán lehet. Hogy te nagy kegyesen megengeded, Nona. Aztán még neked állt feljebb, amikor összejöttem a Petya feleségével. Mi az, hogy összejöttem! És akkor te még nem is tudod, hogy ki mindenkivel jöttem össze.
Lassan már én se – a fene emlékszik arra a sok ribancra.
Mi lesz már? Mindenképpen el akarsz késni az irodából? Még dolgozni is én menjek helyetted?
Megyek már, mondta fáradtan Nona, és hozta a biciklijét.
Végigtekert az utcán, el a transzformátorház és a baptista kápolna mellett, egészen a sorompóig, amely már megint le volt eresztve. Csalódott pofák, idegesen rángatózó végtagok, méla undor, egy különösen ellenszenves fószer, kopasz, púpos és sunyi. És minden nap ugyanaz, előbb a Béla tirádái, aztán ez a sorompó, az iroda – az is micsoda egy hely, koszos, büdös lyuk a raktár mellett, én meg egy kockás füzetbe írom, hogy mit vittek ki a raktárból, egy másik nagy kockásba azt, ami beérkezett – mert a főnök akkora tetű, hogy nem vesz egy számítógépet. Van neki pénze, rengeteg pénze van, de akkor sem vesz, mert tetű.
Este ugyanez visszafelé – a jövő héten csak annyi a különbség, hogy akkor délelőttös vagyok.
Béla minden nap elmondja, hogy milyen nagylelkűen viselkedett, amikor felajánlotta, hogy elvesz feleségül. Akkor kellett volna visszaküldeni a jó édes, redvás –
Ez volt az a pillanat, amikor Nona lefektette a földre a biciklijét, akkurátusan, nehogy baja essen; átbújt a korlát alatt, és odafeküdt a sínre. Nem fájt, nem tartott sokáig – na persze, egy ekkora vonat.
C.
Guidó vagy Béla, teljesen mindegy, újságot olvasott, és néha felkiáltott: Na hallod, mik nem vannak! Olvasom az újságban, hogy egy középkorú nő minden ok nélkül a vonat elé feküdt. Hallod, és ezt még le is írják, reklámozzák, így kell ezt csinálni, így is lehet – pedig nincs az a szorult helyzet, amiből ne lehetne megtalálni a kiutat. Nem igaz?
Hm, felelte Nona.
1 hozzászólás
Szia! Hát ez bizony ütős lett: Olyan történet, amit elkezd az ember és muszáj végig olvasnia!