Az iroda ugyanolyan volt, mint az összes többi. Üvegfalak osztották kis kockákra, és mindegyik kockában gépek ültek. A gépek irányították az élőlényeket, akik rendkívül alárendelt helyzetben voltak. A gépek döntötték el, ki, mikor és mennyi időre hagyhatja el a kockát, és a hosszabb távolmaradást adatvesztéssel büntették. Az adatokat csak nagy időveszteséggel lehetett pótolni, ami természetesen profitvesztéshez vezetett, és csak a főkönyvelő tudta megmondani, hogy ez a végtelenül veszteséges vállalat miből fizet mégis osztalékot.
Az alkalmazottak vakon engedelmeskedtek a gépeiknek, néma csendben, mert hiába is próbáltak volna kommunikálni, az üvegfal elnyelte a hangokat. A szerencsétlenek csak a teakonyhában találkozhattak, ahol magukhoz vehették a kávét, minden irodista egyetlen legális doppingszerét. Itt, két kávé és egy ásványvíz között nézte ki magának Schimmer a gépország tündérkéjét, Fannikát. Nem a legfiatalabb, rossz napokon kinéz negyvenesnek, de a jó napokon édes és csinos. És ezentúl mindig csak jó napjai lesznek, ha kézbe veszem!
Schmitter megnézte magát a tükörben, és tetszett neki a látvány. Azt hiszem, ez az, amit disztingvált külsőnek mondanak, jegyezte meg elégedetten. Különösen tetszettek neki a dús fekete fürtök, amelyeket merő konzervativizmusból kizárólag a fején viselt. Soha nem vitte volna rá a lélek, hogy az egyébként szintén fekete szakállát is fürtösnek nevezze. Fürtös a haj meg a paradicsom, egyébként olyan izé, férfiatlan. A sok fekete szőrpamacshoz sötét öltöny járt, méretre szabott, akárcsak a gondosan hófehérre klórozott, kék csíkos ingek. Ez igen, csettintett Schmitter, egy valódi sötét lovag! Fannikának egy szava sem lehet. Hódító varázsa teljes tudatában szólította meg az egyszerre több korosztályban tündöklő hölgyet. Teljes siker. Fannika elismerte, hogy szokatlanul meleg napunk van. Rövid megfontolás után a következő kérdésre is válaszolt: Holnap is meleg lesz, nagyon valószínű. – A bevezetés megvolt, gondolta Schmitter, térjünk át a lényegre, in medias res, impromptu, aus dem Stegreif, és kilátásba helyezett egy nagyon romantikus vacsorát.
A társadalom nőnemű része, az elvárásoknak megfelelően, elolvad a gyönyörűségtől, ha egy valódi sötét lovaggal szemben piszkálhatja félre a vajgaluskákat a karfiolleveséből.
Köszönöm, nyugtázta közömbösen Fannika, de nem szeretek szexelni, remélem, megérti.
Schmitter álla egészen a sárgolyó Ni-Fe magjáig esett. Ő maga dadogni kezdett, mint minden rendes férfi.
Csak arra gondoltam, hogy beszélgetünk, jobban megismerjük egymást…
Fannika azonban már nem volt tinilány, akit el lehet szédíteni egy mégoly romantikus vacsorával (piros szegfű a gomblyukban, kimért bor, kimért mosoly). Megmondtam, szex soha! Menekült vissza a biztonságot adó üvegkockába, és azt sem bánta, hogy a kávé zaccosabb fele a csészében maradt.
Schmitter elkeseredetten ballagott a helyére. Mit csináltam rosszul? Miért nem szexel velem a Fannika? És miből jött rá, hogy én mit akarok?
Schmitternek nem igazán voltak barátai. Minden szabadideje ráment arra, hogy ápolt legyen a külseje. A pénze is, mert a pacsulit és a bajuszkötőt nem adják ingyen. A legnagyobb nehézségek árán talált egy régi kollégát, aki fölvette a telefont. Neki sírta el a bánatát, hogy már megint micsoda méltánytalanság érte. Mindig visszautasítják, persze nem mindenki, csak az, akit éppen kinézett magának. A kollégának ismerős volt a név, de nem kapcsolt hirtelen. Schmitter, Schmitter… tudom már, az a pohos hasú, fűrészhal-fejű idióta. Megszavaztuk magunknak a pezsgőt, amikor végre kilépett a cégtől. Mi a kacskaringós istennyila ütött bele, hogy éppen tőlem kér tanácsot? – Persze udvarias maradt, mert a világ semmit sem értékel jobban, mint a hazugságot. Az a baj, hogy túl hamar feladod! Mi is lenne a világból, ha a nők nem kéretnék magukat?
Nem értem, felelte a sötét lovag, a nőknek nincsenek természetes, emberi szükségleteik? Egy normális társadalomban szétteszik a lábukat, és nincs para.
Így van, mondta a kolléga, és csupán azt hallgatta el, hogy a majmok bolygójára gondolt.
Schmitter töprengett. Ki hallgatná meg sirámomat? Váratlanul eszébe jutott az anyja, aki visszavonultan élt a legkevésbé divatos megyében. Sok-sok éve nem beszéltek már, miért is? A mama nem tudta követni Schmittert a szédületes fejlődésben. Megmaradt egyszerű, fejkendős vidéki néninek. Tyúkokat tartott – mindannyian tudjuk, hogy ez jelent valamit. Schmitter nem engedhette meg magának, hogy ez a háttér lehúzza. De most, ezen a válságos ponton érdekes lenne megtudni, hogyan látja ezt a kérdést egy sült paraszt.
Tárcsázott, és egyszer csak eszébe jutott – ó, szörnyűség! A drága mama meghalt, van annak már három éve is. Küldtek valami értesítést, hogy fizesse be a mellékelt csekken, nyolc napon belül. Schmitter éppen aznap fizette ki a szabót, és akkor még egy csekket is? Nagy égés lett volna, még az örökség is. Egy olyan helyen. Amikor köztudomású, hogy a falu lakóinak több, mint a fele. Igen, látszik is rajtuk. Messziről. A mamának meg úgyis mindegy, a föld alatt.
Mi lehet az értéke egy rozzant vályogháznak? Á, semmi, nem éri meg.
A mondanivaló Schmitterben rekedt, és vele együtt a boldogtalanság. Mennyi nő van a világon, és egyik se akar velem. Fannika csak a mogyoró a habon. Mi bajuk lehet, miért nem vagyok nekik szimpatikus?
A boldogtalanságot magával vitte az irodába, és az üvegkocka egészen megtelt vele. Amikor már az adatok sem fértek el a sok boldogtalanságtól, a gép panaszt tett, és Schmitter a főnöki szobában találta magát. Kit nem hangol le a puritán berendezés? Csupasz polcok és csupasz falak, egyedül Munkácsy Golgotája jelentett volna egy kis élénkséget. Más körülmények között. Schmitter most inkább lehangolónak találta. Ha ez célzás a jövőre nézve… A főnök atyai hangon beszélt, majdnem úgy, mint a cukrosbácsi, amikor már biztos a dolgában. Elismerte, hogy a helyzet szörnyű, de legalább reménytelen. És igen, tudomásul kell venni, hogy Fannika ilyen. Megszállottan dolgozik, de nem teljesíti az asszonyi kötelességét. Nem új dolog, beletört a bicskája másoknak is.
Ó, én el se jutottam a bicskáig, sóhajtott Schmitter, és tehetetlenül nézte a pohos hasát. A lejjebb elhelyezkedő szekciókat csak egy különleges szögben döntött tükörből látta volna. De mit számít ez, amikor a fürtök hibátlanul göndörödnek, és az öltöny szabása kifogástalan? Ezeknek a mai lányoknak semmi sem jó, semmi sem elég.
Ha legalább megmagyaráznák, hogy miért nem tetszik a sötét lovag.
A főnök még mindig ugyanazon a kéjesen duruzsoló hangon, úgy kidobta Schmittert, hogy a lába sem érte a földet.
Schmitternek elment a kedve az élettől. A motivációs leveleire nem válaszoltak, pedig a fényképét nem is mellékelte. Egy ponton eszébe jutott az örökség, de a polgármester visszaírta, a házat már régen eladták, és abból fizették ki a temetés költségeit. Mi az, hogy mi van a tyúkokkal? Mégis mit gondol Schmitter, hogy a tyúkokat kik ették meg? Egy ilyen faluban, ahol a lakosságnak több, mint az 50 %-a… tessék csak nyugodtan befejezni a mondatot. Gondolatban. Egyelőre még nem büntetik. Vagy ki tudja, ebben a liberális világban minden lehetséges.
Schmitter már régen nem viselt méretre szabott öltönyöket, és a hajfürtjei fehérebbek voltak, mint az inge. Ne szépítsük, Schmitter lecsúszott. Egész nap az utcán lődörgött, éjjel a játszótéri bokrok között aludt. Érthetetlen, de a sorstársai is annyira utálták, hogy szóba sem álltak vele. Schmitter I. arra fanyalodott, hogy Schmitter II.-vel beszélje meg az ügyes-bajos dolgait. És Schmitter II. egyáltalán nem volt udvarias. Sőt ápertén megmondta neki: Barátom, ez nem a te sarad. Mindennek az oka az a gádzsi, tudod te nagyon jól, ki az, a Fannika. Még hogy nem szexel soha? Egy rohadt frigid izé, na az. A másik HP, nem a Hewlett Packard. Az ilyenek viszik pusztulásba az országot.
Közben Schmitter I. éppen hogy el tudott ugrani egy agresszív babakocsi elől. Azonnal megismerte: Fannika volt.