az emeleti hálóteremben
Mari és Éjnén a színen.
Az ágy függönyei behúzva.
Mari a hintaszékben ül, rajta hasonló ruha, mint Éjnénen, fátyol nélkül.
Éjnén mögötte áll, s hátulról ringatja
Éjnén (a ringás ütemére): Csing, csing, csengő leng, álmot sző egy kisgyerek, álom libben kezéből, álom röppen szemére, dallam lobban éjen át, csipke fogja vállad át, csipke ölel, puhán huppan hátra, előre, hátra, előre…
Mari: Milyen jó!
Éjnén: Mélység sötéten – ásít erőtlen, tested ellazul, lelked aláhull, aláhull, vörös mélység, aláhull, aláhull…
Dörömbölés kintről, s Tanár úr beront
Tanár úr: Mari! Mi történik itt? Magyarázd meg!
Mari (lassan körülnéz, keresi, miről beszélhet Tanár úr): Itt ülök.
Tanár úr: Így van! Itt ülsz, és nem csinálsz semmit három órája, miközben mi mindannyian ádáz harcot folytatunk a fizikával, és… Mi ez a ruha rajtad?
Mari: Jaj, neked is tetszik hát? Úgy örülök!
Macskamozgással kipattan a karosszékből, s körbeperdül
Mari: Látod, milyen gyönyörű?
Tanár úr (vele egyszerre): Elég ebből, Mari! Mari!!
Mari (mint akit megbántottak): Mi a baj?
Tanár úr: Mi? … (Keresné a szavakat.) Hogy mi?
Mari: Nohát, mondd csak el! Haragszol rám?
Tanár úr (tétován): Nem látod…? Te nem…? (Hirtelen határozottan kezd beszélni) Te nem látod magadon, hogy milyen furcsán viselkedsz?
Mari megtorpan álmatag táncikálásából, s naiv ártatlansággal néz Tanár úrra
Tanár úr: Azt hittem, Hajnal túloz – de látom, teljesen igaza van. Mintha nem is te lennél!
Éjnén: Szót se többet! Végre önmaga! (Előrenyomakodik a színen, Tanár úr felé.) Te már régóta vagy a karjaimban. Ott kelsz fel s ott alszol el, minden nappal, s minden esttel. Tőle sajnálod, ami neked megadatott?
Tanár úr mintha zavarba jönne Éjnén szózatától, s torkát köszörüli
Mari: Hajnal! Szóval innen fúj…! Nem én vagyok én? Azt mondod, kicseréltek? (Végigsimít testén.) Valaki más lettem? Tanár úr… (Ő is közelít Tanár úrhoz, s kezét vállára akarja tenni.) Mondj hát valamit, kérdezz tőlem olyat, amit csak mi ketten tudunk!
Tanár úr egy lépést hátrál, de végül csak hagyja, hogy Mari a kezét vállára helyezze
Éjnén: Például, amikor egy szép tavaszi reggelen, vagy harminc éve van annak már, Mari belépett a…
Tanár úr (indulattal, gyorsan emeli fel kezét s szól, de csak rekedt suttogás tör elő belőle): Ebből elég! Tudod, miről beszélek.
Mari (kezét leveszi Tanár úrról, s összefonja csípője előtt): Nem, nem tudom.
Tanár úr: Tényleg nem? (Szünet.) Biztosan?
Mari: Most mondom.
Tanár úr: Akkor nagyobb a baj, mint gondoltam. Gyere… (Fejével int, magával hívná, ki a színről.)
Mari (elengedve füle mellett a hívást): Mi baj lehetne? Hamarosan kint leszünk innen, ne aggódj! (Újból táncos lépésekkel lejt a helyiségben, az ágy felé.) Az a Csip gyerek nagyon belevaló fiú… (Megtorpan, sebtében hozzáteszi:) S Ed is persze…! (Ismét továbbindul, körüllengi az ágyat.) Tesznek róla, hogy ne rekedjünk itt. S addig is… drága Tanár úr… (kezét Tanár úr felé nyújtja) használjuk ki, hogy itt lehetünk.
Éjnén már az ágy láb felőli szélén, a függönyön kívül könyököl s onnan kacérkodik Tanár úr felé
Tanár úr: „Itt”-„itt”! Olyan furcsa hatással van rád ez a szoba. És ez a ruha… Gyere le hozzánk. Beszélgetünk egy kicsit a lányokkal. Nem kell mindjárt…
Mari (közbevág): Nagy lányok már ők, megvan a maguk beszédtémája. Jobb, ha magunk maradunk inkább…
Tanár úr (Marihoz lép, fejét csóválja lassan, s hangjában rendkívüli érzések árnya:) Mari, Mari, mi történt veled, annyi év után, hogyan változtál ismét… illetve éppen most… illetve éppen előttem, hiszen…
Mari: Ó, mondd, mit komédiázol itt, mit, mit…(Közben odahajol, szinte megcsókolná, majd teljesen váratlanul magával rántja az ágyba, a függönyök mögé.) Ferkó! Tudnod kell, hogy nem őrültem meg. (A függönyök enyhén lengenek, valami mozgás van odabent.) Tudnod kell, hogy…
Tanár úr: Mari, Mari! Hallgass ide! Ez, úgy gondolom, nem a megfelelő alkalom, hogy ezeket a dolgokat…
Mari: Nincs ennél jobb alkalom, soha az életben! Ferkó! Most kell a mélyére hatolnunk ennek a kérdésnek!
Tanár úr: Nem! (Kiugrik az ágyból. Zavartan, de nem haragosan néz le Marira, akit a közönség nem láthat.)
Éjnén: No mi az, no mi az? Inadba szállt…? Persze, Mari talán nem jól szól. Lesz még alkalom ebben az életben. Lesz még idő, lehetőség, hogy mit eltemetettél, életre keltsék: nálad bölcsebb szellemek.
BölcsŐ be
Éjnén: BölcsŐ! Tudhattam volna. Ez a te műved. Szegény, szegény Marikám…
BölcsŐ: Elég volt az otromba játszadozásból. E tudós ember fejében tucatnyi hang szól. S ereje elhagyá – pedig szükségem van reá.
Tanár úr (visszaül az ágyra, suttog): Hallgass ide, Mari, emlékszel, amikor…
Most nyugalom honol a függönyök mögött. A páros beszélgetését nem hallhatjuk a szellemek szócsatájától
Éjnén: Ő jött be ide. Felhasználom kedvemre!
BölcsŐ: Tudom, a szél honnan fúj. Ha e két ember ágyba búj – a TI szövetségetek is megpecsételve… s egy csoport ember semmire fecsérelve.
Éjnén (hanyatt veti magát a függöny külső oldalán, legyint): Ugyan-ugyan, nem taktikáztam, s nem is alkudoztam. Minek? Egyiketek sem oly erős, hogy uralkodjék rajtam.
BölcsŐ: Mikor megalkottalak, tiszta fényből megszülettél, árnyképből megelevenült, valós szellem lettél. Csodáltam a bátor vonásokat, melyek létrehoztak – a fehér botot felejtettem el csak. A fehér botot, mert vak vagy, leányom, az életed kerge, ostoba álom, nem látsz semmit tisztán – szemed sugara sötétségben hagy, önmagadon belül: s magad semmi vagy.
Éjnén: Elég legyen ebből az ostobaságból. Fecséreld a szavad másra, máshol.
Éjnén el
Mari (előjön a függönyök mögül, halkan szól, mint ki előbb még suttogott): Na igen, pont azért hagytam kint!
[Beszédjükből a közönség sejtheti, hogy suttogó társalgás folyományát hallja.]
Tanár úr (kacag): Mindig is sejtettem. Ravasz bestia voltál! De azt hittem, a házasságod megváltoztatott.
Mari: Mikor volt az már…
Tanár úr szintén előjön, ruháját igazgatja, zavartan mosolyog, még mindig halkan szól, s hangja suttogásba gyengül, ahogy egyre közelebb lép Marihoz
Tanár úr: Talán igazad volt. Itt az ideje, hogy tisztázzunk…
Sietve döngő lépések hangzanak kintről
Csip (hangja kintről, közeledve): Mari! Mari néne, te vagy a szegény nyomorult Csip bátyó utolsó reménye, remélem itt vagy, mert komolyan mondom…
Mari (riadtan Tanár úrnak): Gyorsan, gyorsan, tűnj el! (Az ágy felé húzná karjánál fogva.)
Tanár úr (szintén megriad, de hátrahőköl): Ne oda! Ne, ne! (Dacosan kihúzza magát.) Nem komédiázok itt! Nem csináltunk semmit…
Mari (legyint): És ki hiszi el azt! (Belöki a függöny mögé.)
BölcsŐ (Tanár úrnak): Javaslom, hallgass, s fogadd el a rejteket. Mindent én sem súghatok meg neked…
Csip be. Tanár úr rejtőzik
Csip: Csók, Mari néne! Nem láttad…
Mari: Nénézzed az anyukádat, fiacskám! Kopogni! Azt nem tanítottak meg, te kölök? (Széket mutat Csipnek, még mielőtt az az ágyra vetné magát.) Ülj le. (Maga a hintaszékbe ül.)
Csip (állva marad): Egér megbolondult. Egyszer csak… (BölcsŐ odalép hozzá, s átkarolja, leülteti.)
Mari: Hány embert fognak még ma este meggyanúsítani ezen a szent helyen azzal, hogy elveszítette a józan eszét?!
Csip: Hogyhogy?
Mari: Épp az imént mondták ezt, éppen rólam.
Csip: Hát, elég különösen nézel ki. Honnan szedted ezt a ruhát?
Mari (élesen Csipre néz): Mi bajod vele?
Csip: Csak megkérdeztem. Komolyan egy ilyen csipkés hóbelevancot cipelsz magaddal két napja a hátizsákodban?
Mari: Ezt itt találtam. Illik a környezethez. Azonfelül az eső eláztatta a sajátomat, még a zsákomba is befolyt.
Csip: A miénket is eláztatta. (Önmagára mutat.) De nemcsak az eső, a veríték is. Mert mi dolgozunk is a kijutáson, nemcsak a vár nagyasszonyát játsszuk. (Csendesen, indulat nélkül beszél.)
Mari: Neked is van a rovásodon, Csip! Egérrel mi bajod?
Csip: Otthagyott minket, nem tudjuk folytatni a munkát, pedig karnyújtásnyira vagyunk a sikertől. Azt mondta, ásni megy – de ott sem találtam. Ahogy Évit sem. Mondjuk őt megértem, halálra dolgozta magát szegény, Tánjával együtt, én meg még szekáltam is.
BölcsŐ (még mindig karolva tartja Csipet): Látjátok, látjátok, sikerül ez, ha akarjátok. Csak karhossznyi mozdulat a kézfogásé, s ezer mérföld vesszőfutás a harcé, viadalé – oly ostoba futás a halálba. (S távolabb lép.)
Mari (félmosollyal): Mondtam, hogy van a rovásodon… (Kibillen pózából, előrehajol a székben, szemközt Csippel.) Térjünk csak vissza arra a szellemre, amelyik a lovagi páncél sisakját eltűntette, majd elővarázsolta!
Csip: Mit akarsz tőlem?
Mari: Kíváncsi vagyok, mi a véleményed. Kísértet volt, avagy élő ember netán, esetleg valaki közülünk, vagy idegen, és hogyan csinálta… Van valami ötleted? (Szünet.)
Csip: Én voltam.
Mari: Sejtettem. Azonban jobb tudni, hogy ténylegesen kell-e számolnunk valamilyen veszéllyel, vagy sem. De rendben van: most már csak az idő az ellenségünk. (Ismét hátradől.) Ed meg falazott neked, micsoda gazfickó az is…
Csip: Ed nem tudott semmiről! Ő sem vette észre.
Mari (elképed): De hát hogy csináltad?
Csip (vigyorog): Nem nagy dolog. Általánosban bűvészszakkörre jártam. Utólag visszagondolva… valójában meg akartam tanulni lopni.
Mari: Szép, szép…
Csip: És meg is tanultam. Hasznos tudomány. (Szünet.)
Mari (halkan, nyomatékkal szól): Fiacskám, te egészen jó anyag lennél, ha nem döntenél úgy, hogy márpedig te silányabb leszel, mint amilyen lehetnél. Ki tudja, miért?
Csip: Ne hidd, hogy…
Mari: Úgy gondolod, a bunkóság sikk manapság? Sok fiatal esik ebbe a hibába, én látom magam körül. A nőkkel is máshogy kellene bánnod, s akkor nagyobb sikered lehetne – illetve másmilyen sikered! Hidd el nekem, én tudom. Csak, amint mondtam: a kamaszkorból ki kéne nőni, jócskán itt az ideje, mit ne mondjak…
Csip: Túl sokat képzelsz rólam. Ki tudja, miért… (Szünet.)
Mari (széttárja kezét): Nos, Egér nincs itt! Szolgálhatok még valaki mással?
Fojtott nyögés hallatszik az ágy függönyei mögül
Mari (haragosan csap egyet kezével, majd zavartan): Úgy nyikorog ez a hintaszék! (Fecsegve:) A régi bútoroknak lelkük van, én mondom neked. Ez is, mintha nyögne alattam. (Feláll.)
Csip: Ugyan már, alattad? Tán te vagy a legkönnyebb nyolcunkból.
Mari (végigsimít alakján, de látható, hogy ezúttal inkább tréfálkozik): Úgy érted, karcsú vagyok?
Csip: Úgy értem, töpörödött vénasszony vagy. (Röhög.)
Mari (fejbevágja): Az apád… fülét, kisfiam!
BölcsŐ: Ne feledd, miért vagy itt!
Csip (hirtelen újból elkomolyodik, feláll): Még valami. Hajnal együttműködést szorgalmazott mindannyiunk között.
Mari: No, az nem ártana.
Csip: Tanár úr meg azt mondta, ha több különböző úton járunk, nagyobb esélyünk van a szabadulásra.
Mari: Tanár úr az elméletek embere. (Fennhangon, érezhető, hogy Tanár úrhoz is szól:) De itt túl sokat elmélkedni nem lehet, mert végül csak a csontvázunkat találják meg, évtizedek múlva! (Halkít, mintegy bizalmas hangon szól Csiphez.) Cselekedni kell, és (öklét Csip felé mutatja) egységben az erő!
Csip: Szóval te is ezt mondod. Viszont te magad – örökre itt maradsz, elkülönülve?
Mari (kimutat az ablakon): Innen rálátni a falura. Én a bekötőutat figyelem. Ha valaki erre jár… Bűn lenne elszalasztani a lehetőséget. Meglátok a távolból egy bicikliző alakot, és olyan sikoltozást rendezek – hogy ti is egyből meghalljátok majd, és feljöttök ide kórusban üvölteni. S akkor egy órán belül szabadok vagyunk, további erőfeszítések nélkül.
Csip: Erre nem is gondoltam.
Mari: A gyerek képes és lefejeli az ajtót. A fiatal lábbal csukja-nyitja, szét is repeszti akár. Csak ötven fölött tanul meg az ember – kopogni.
Csip (vigyorog): Ezt megjegyeztem.
Csip és BölcsŐ el
a Kastély főcsarnokában
Ed be
Ed: Nincsenek sehol! Meg kell kergülni ettől a két… munka hősétől! (Szünet, leül.) Elmegy ásni, mi?
Tanár úr be, kezében két páncél-darab
Tanár úr: Nocsak! Látom, itt aztán szilaj munka folyik! Csak semmi kegyelem a kapunak!
Ed: Hogy is van az a mondás… az almával meg a fájával?
Tanár úr értetlenül néz
Ed: Csak tíz perce, hogy a lányod ugyanezt a fejünkre olvasta – csak kicsit hisztérikusabb formában.
Tanár úr: És mint látom, nem alaptalanul. (Megáll Ed fölött.)
Ed: Hagyjuk ezt! Egész idáig melóztunk. Nézz rá a kapura! De hogyan folytatnám, ha eltűnt a másik két izombajnok?
BölcsŐ be
BölcsŐ: Más munkájáról hogy mondsz hát ítéletet, ha a sajátod még amott vár téged? S azután is – indulatod ne csábítson könnyed ítéletre.
Tanár úr (a kaput vizsgálja, mormog): Való igaz, az elhamarkodott ítéletek nem vezetnek jóra. Egy pillantás nem elegendő.
Ed: Ez úgy érted, hogy „bocsánat”?
BölcsŐ: Nem vet annyi pillantást szemed e világra élted hosszán, hogy ítéletet mások fölött, halandó, te osszál. Bárhány tekintet is előzné meg őket, az ítéletek mindig megcsúfolják a valóságot. Szóljanak bármiről, mindig túl durvák s erősek; mind ostoba hiúságot, önközpontú gyermetegséget mutat. Ítéletre sose ragadtasd hát önmagad.
Tanár úr (Ednek): Úgy, úgy; ne haragudj, de odaát persze nagyobb látszatja van a munkánknak. Viszont én azért jöttem, hogy megpróbáljunk egy kicsit összhangba kerülni.
Ed: A faltörő kosról van szó?
Tanár úr: Még nem! Csupán arra gondoltam, hogy nem ártana gazdaságosabban felhasználni a munkaerőnket. Tánja órák óta ás megállás nélkül, talán pihenésképpen segíthetne itt, én meg cserébe elvinnék valakit…
Ed (keserűen): Rendelkezz bármelyik legényemmel, akit itt látsz.
Csip és a Kos be
Csip: Az Egér? Azóta se jött vissza?
BölcsŐ (Tanár úrnak): Nosza, kapva kaphatsz rajta.
Tanár úr (Ednek s mindüknek): Á, igen, köszönöm, Csip tökéletes lesz. Erős, kitartó, energikus, és…
Ed: Ha rá tudod venni…
Szünet
Tanár úr: Ne csináljátok ezt, fiúk, értsétek meg…
A Kos (Csipnek): Ne állj itt, mint egy ostoba balek! Szólj!
Csip: Jó, köszönjük, Tanár úr, egy példányban is elég volt a család a kiosztásával.
Tanár úr éppen felháborodna, de BölcsŐ vállára teszi a kezét, s Csip is szünet nélkül folytatja
Csip: Mellesleg kérdeztem valamit! Egér?
Ed: Színét se láttuk. De most már ne hajkurászd, majd később a fejére olvasunk, most próbáljuk meg folytatni, legalább ketten.
Tanár úr: Változatlanul kérnék egy embert ásáshoz, és…
Csip: Jól van már, az elmúlt félórában azért nem haladtunk, mert Edet egyedül hagytuk! (Felüvölt:) Egy ember nem jut itt semmire, nehéz megérteni?!
BölcsŐ (a Kosnak): Fiam, drága fiam, számításom úgy húzod keresztül, mintha kardra esküdött ellenségem volnál!
[Párbeszédjük alatt a többiek mintha megfagytak volna, az idő nem telik.]
A Kos: Azt teszem, amit bármelyikünk. Ahogy TE cselekszel (keményen BölcsŐre mutat), mi éppúgy cselekszünk! Önnön létünknek érvényt szerezünk. (Hangja furcsamód szelídül, hátrakulcsolt kezekkel sétál a színen:) Te mindezt nemes küldetésként hangoztatod, de csakis, ha önmagadra vonatkoztatod! Ha mi ugyanezt tesszük, (Csipre mutat, hangja már ismét indulatos:) már összezavarjuk az eszük?
BölcsŐ: Tudom én, honnan fúj ez a szél, szavamra, tudom jól.
A Kos: Bölcseleted ostobaságba dönt! Ne gyanúsíts engem, én nem szolgálom Gyűlölényt! Sem mástokat! Hordd el magad!
BölcsŐ: Nem mehetnék, míg e helyt küldetésem be nem végeztem.
A Kos: Legyen úgy! Párbajra szólítlak! (Átfogja Csip vállát, s úgy tartja, mintha a személy fegyvere volna.)
BölcsŐ: Megvédeni önmagam s ügyem kénytelen vagyok. (Ő Tanár urat karolja át.)
Tanár úr: Nos, jól van. Itt maradok segíteni, míg te odaát ásol. Így mindkét helyen többet haladunk.
Csip: Én ugyan nem megyek ásni, az biztos!
Tanár úr (összefonja karját): És ugyan miért nem? Azon kívül, hogy nincs kedved a rabszolgamunkához, tudsz még valami indokot?
Csip: Ha nem kaparásznátok odaát, hanem mindenki itt segítene, réges-régen kint lennénk!
Ed: Na, Csip, azért…
Csip: Réges-régen!
Tanár úr: Nem biztos. Mellesleg ugyanezt én is elmondhatom: ha mind ásnátok… (Csip kezébe nyomja az egyik vasdarabot.) Nosza, a mi módszerünk odaát legalább biztos. Ed azt mondta, ti itt úgysem haladtok Egér nélkül.
Csip (csörömpölve lehajítja a vasdarabot): Megmondtam, hogy nem kaparászok odaát! És nem, nem a munkától irtózom – csak a fölösleges munkától. Keresd meg az Egeret, ő vállalkozott ásásra – de aztán felszívódott, Évivel együtt.
Ed felindult arckifejezéssel néz fel Csipre.
Csip viszont nem törődik egyikük reakciójával sem, elindul az ajtóhoz befeszegetni a sisakrostélyt, mintha a kérdést már eldöntötték volna. A Kos utána.
Tanár úr egy ideig szótlanul áll, a másik vasat bámulja, mely kezében maradt, majd felszedi a másikat is, és BölcsŐvel el
Ed: Ez kicsit erős volt.
Csip: Nehéz megérteni, hogy nem szórakozhatunk baromságokkal? Elegem van már ebből!
Ed: Ők is ugyanezt mondják, Csip. Kicsit tekintettel kéne…
Csip (közbevág): És végül mindenki mást csinál! És nem jutunk semmire! (Edre mered.) Fogadjunk, hogy nem jutunk ki innen mindannyian élve, épen, egészségesen.
Ed: Ugyan, ne kezdd te is! Kijutunk.
Csip (tántoríthatatlan): Fogadjunk!
A Kos keményen, várakozón tekint Edre. Ed nehezen enged végül
Ed: Egy tízes?
A Kos felfelé integet tenyerével
Csip: Legyen inkább egy huszas. Kezet rá.
Ed (feláll, s dolgozni indul): Akkor sem kellett volna így kiosztanod Tanár urat. (Csip kinyújtott markába csap.) Viszont Egér kap, csak előkerüljön!
Ed energikusan megragadja az egyik vasdarabot, s teljes erejéből belevágja a kapu másik oldalába (mely mellett a rés a közönség számára kevéssé látható). A vas tövig hatol az ajtó mögé. Ed rángatni kezdi teljes erőből. A Kos segít neki, egyik karjával a vasat cibálja, a másikkal az ajtót lökdösi
Ed: Hogy senkire nem lehet számítani itt, mi ketten fogjuk megcsinálni az egészet – tessék, már mindjárt ki is nyílik, gyere már, Csip, mindjárt kint vagyunk! Nyertem a fogadást!
Csip (odarohan segíteni, s erőlködve, vicsorogva): Nyomjad, nyomjad! Az már igaz, ketten vagyunk, pedig nyolcan is csinálhatnánk!
Ed (ordít): Azok meg csak ott sportolnak odaát vagy mit csinálnak, sztahanovista őrültek! Áh! Szakad! Szakad!
Dübörgés hallatszik, apróbb kövek hullanak alá, s por zuhog a magasból
Csip: Az biztos, rajtunk kívül itt másnak ebben nem lesz szerepe! Megcsináltuk, megcsináltuk!
A kapu már jócskán megdőlt, s kezükkel feszegetik, akkora a rés – erővel csaknem átbújhatna rajta egy ember
Ed (szavába ordítva): Vigyázz, a fal, várjál, állj meg, állj meg! (S menekülne.)
Csip (szétfeszítve tartja az ajtót): Én ugyan el nem mozdulok innen!
Ed (visszaugrik Csipért): Ne hülyülj már, nem a hulládat akarjuk kicipelni innen, (elrángatja Csipet az ajtótól) saját lábadon lépd át a küszöböt!
Csip (végre elengedi az ajtót, de nem szándékosan): A fenéért kellett… (majd elakad a szava, látva, hogy sikerült a művelet.)
Kezükkel takarják fejüket az aláhulló kövektől. Csak a Kos áll tökéletes nyugalomban, majd hátul el is tűnik a zuhatagban
Ed: Látod, látod, nyitva marad! (Elrángatja Csipet.) Visszajövünk, Csip, visszajövünk!
Most már az egész színen záporoznak a kövek, s a bal oldali fal ledől hatalmas robajjal. Ed és Csip kirohannak. Közben kurjongatnak
Ed: Megcsináltuk, megcsináltuk! Szabadság!
Ed és Csip el
1 hozzászólás
Nagyon érdekesen szövöd a cselekményt.
Ha jól értem, akkor a szellemek játszanak az emberekkel. /És talán közben egymással is küzdenek?/
Judit