Annának elege lett az unalomból és a rendből, nem akar minden nap tejeskávét inni három cukorral, nem akarta kiegyenesíteni a szőnyegrojtokat, nem akart jól tanulni, hogy később valamire vigye az életben, nem érdekelte az élet, amelynek a célját senki sem tudta megmondani, eldöntötte, hogy nem lesz adófizető állampolgári birka; bedobált egy sportszatyorba néhány pólót és pulóvert, elment hazulról „örökre.”
Apa elkeseredett, és nem értette, hol rontotta el az Anna nevelését; anya összeszorította a száját, és csak ennyit mondott: Majd hazajön, ha megéhezik.
Annát már jó ideje hívogatták a barátnői: Gyere már te is. Meglátod, nagyon jó lesz. Teljesen szabadok vagyunk, és senki nem szól bele a dolgainkba.
Vagy három hónappal azelőtt találták meg a nagy házat a külvárosban, leverték a kapuról a lakatot és a keresztrudat, aztán szép sorjában elfoglalták a lakásokat, előbb csak az első emeleten, most már a harmadikon, és még mindig van egy, igaz, hogy ott esős időben beáznak a szobák, de nem esik mindig az eső. A házat elnevezték lovagvárnak, és mindenki ott lakott, aki számít: Beri, Rainer, Jocó, Kata, Lajos, Marcsa Móni, Laca, Tomi, Péter, Zita, az egész naptár. Az emberek jöttek-mentek, néha elfoglaltak egy szobát, és addig maradtak ott, amíg elfértek a sok felhalmozott szeméttől; mások alaposan kitakarítottak, a falakat teleaggatták indiai textíliával, a négy sarokba elefánt, oroszlán, teknős és kígyó szobrokat tettek, vajmécsesek pislákoló fényében beszélgettek az élet nagy kérdéseiről. Megint mások a megmaradt ablakokat is kiverték, hogy szabadon áramoljon a csi. Villany, gáz és fűtés nem volt, de hideg vizet, csodálatos módon, még mindig adtak a csapok, és az egész komfort nem került semmibe.
Anna Bellával és Rékával lakott egy lepusztult lakásban; bútorra és egyéb polgári csökevényre nem volt szükségük. Egy csomó takaró és párna volt az ágy és az asztal, falba vert szögek a szekrény. Egyszer találtak egy ősrégi horgolt csipkét, azzal szépen leterítették a sztrájkoló gáztűzhelyt, és hadat üzentek a főtt ételeknek.
Bella a nagymamájától kapott egy kevés pénzt, Anna időnként a piacon segített, Rékának látszólag nem volt semmi elfoglaltsága, de olyan jól elvolt egyedül is, mint a macska. Esténként sétálni ment, és csak reggel felé érkezett haza. Éjjel, a csillagok sötétségében tanuljuk meg a leghamarabb, hogyan engedjük el a múltat, hogyan tehetjük túl magunkat a krízisek szorongató hatásain. Réka a halál és újjászületés ősi ritmusának helyreállításáról fecsegett, és az idő nélküli örökkévalóság kereteit feszegette, egy éjszaka akár többször is. Reggelenként fáradtan, karikás szemekkel, de teli pénztárcával érkezett haza, és vásárolni küldte a lányokat. Rengeteg gyümölcsöt, joghurtot és könyvet vettek; az emberiségnek nem igen van szüksége másra ahhoz, hogy boldog legyen.
Anna a tibeti jógi, Milarépa verseit olvasgatta, Bella felfedezte magának Gurdjieffet, és az ő tanításai alapján kísérletezett a négy tudatállapottal: alvás az, amikor elmerülsz a saját külön világodban, éber tudat, amely látszólag mindenkiével közös; félálom, amelyben néha felmerül egy-egy villanás a mélyből; és objektív tudat, amelyben állandóan észleled az objektív realitást, bármi is légyen az.
Gurdjieff egyszer látta a fiatalembert, aki leesett a lováról, meghalt és eltemették; látta, hogy ismét be akar menni a házba, amelyben egykor lakott. A rémült szomszédok azt hitték, hogy vámpír vagy gonosz szellem, elvágták a torkát, és visszavitték a temetőbe.
Mindez Grúziában történt, mondta Bella jelentőségteljesen, és egy idő után ő is látta a halottakat: egy fiatal lány keresztüllebegett a falon, és egy öregúr a hóna alatt szállította a fejét.
Fűvel és fával ritkán kísérleteztek, mert az drága, különösen a fű; a legolcsóbb tudatmódosító szer a mély meditáció.
Anna egy lengyel fiú társaságában gyakorolta a meditációt. Jaromir olyan hajlékony volt, mint egy gumiember, és a legnehezebb jóga-ászanákat is könnyedén bemutatta. De aztán kiderült, hogy Anna terhes, és Jaromir egyszerűen köddé vált, felszívódott, eltűnt – még az is lehet, hogy visszament Lengyelországba, pedig ott már halálra keresték az egyenruhások, bizonyos, tisztázatlan körülmények között elkövetett betörések miatt. Anna félretette Milarépát, elsétált az AB-bizottsághoz, és minden nehézség nélkül megkapta az időpontot. Az előző estén nagy bulit rendeztek a lovagvár összes termeiben, és Ede sokat beszélgetett Annával. Feltűnt neki a húsz éves lány, aki egyszerű kartonruhát viselt, és a hosszú barna haját középen elválasztva hordta, ugyanúgy, mint a többiek. Ezen az estén a lány egy szál fehér virágot tűzött a hajába, sokat ivott és nevetett, mint mindenki, aki nem akarja elárulni, hogy retteg. Ede elmagyarázta neki, hogy ezt nincs joga megtenni, mert ez a kis élőlény már régóta készül arra, hogy leszülessen a földre, és azért választotta Annát, mert bízik benne. – Hol neveljek föl egy gyereket, és főleg miből? – kérdezte Anna. – Isten meg fogja oldani a problémádat, válaszolt Ede, és a megfelelő pillanatban természetesen felnézett az égre – az ég ebben az esetben kávébarnára mázolt plafon volt, amelyet régi beázások foltjai díszítettek.
Ede azonban gyorsan leszállt a plafon szédítő magasságából, és egy zökkenéssel visszaérkezett a földre. Könyörgött Annának, hogy tartsa meg a gyereket, ő pedig elveszi feleségül. – Úgy érted, templomban és fehér ruhában? – érdeklődött Anna. Ede biztosította arról, hogy olyan színű ruhát viselhet, amilyet csak akar. Nem kell aggódnia a jövő miatt, mert ő nem itt lakik a lovagvárban, csupán látogatóba jött az egyik barátjához, és nem kétséges, hogy ezt Krisztus rendezte így személyesen, mert most egyszerre két lelket menthet meg, a Jaromir gyerekét, és a végzetes lépésre készülődő Annát. – Hogyan vehetnél el, rebegte Anna, hiszen nem ismersz és nem is szeretsz. – Ede azt felelte, egészen biztos, hogy évezredek óta ismerik egymást, természetesen lelki szinten, és ő különben is mindenkit szeret. Annának erős fenntartásai voltak, és ezt meg is mondta: Aki mindenkit szeret, az senkit sem szeret. – Ede azonban Szent Pált és a zengő cimbalmot idézte, és ezzel sikerült teljesen elbűvölnie Annát, akinek sejtelme sem volt arról, hogy mi áll a Bibliában.
Ede komolyan vette a szokatlan lánykérést, és az első adandó alkalommal összeházasodtak. Anna kissé furcsállta a dísztelen termet, amelynek ajtaja fölé csak ennyit írtak: Az utolsó napok szentjei; Ede azonban biztosította őt arról, hogy ez valóságos templom, amelyben Istennek nagyobb öröme telik, mint a léha cifraságban. Bella és Réka az első pillanattól az utolsóig sírtak, lehet, hogy Anna szülei is meghatódtak volna, ők azonban semmiről sem tudtak, mert Anna szégyellte a Jaromir gyerekét.
Mindjárt másnap rájött, hogy csapdába esett; a jól kereső Ede sokkal polgáribb otthont rendezett be, mint amilyen az volt, amelyikből annak idején elmenekült. Csakhogy most nem szökhetett meg, mert ott fejlődött a hasában a Jaromir kölyke.
Ó, hogy utálta ezt a gyereket! Még meg sem született, de már jogai vnnak. Szabadon rendelkezik Anna testével, idejével és erejével, és minden küzdelem hiábavaló, mert úgyis kiharcolja magának, amit akar.
Anna takarított és főzött, este pedig a Bibliát olvasta, meg valamilyen Mormon vagy Moroni könyvét, amit egyiptomi jelekkel véstek arany táblákra, és Amerikában került elő a föld alól. Erre a könyvre különösen kellett vigyázni, mert Edének nagyon fontos volt; időnként ki is kérdezte, hogy Anna mit olvasott. Anna a legszívesebben elbújt volna az óriási nagy hasával, hogy ne lássa senki, a szépen berendezett polgári lakásban azonban még elbújni sem lehetett. Ez a tíz törzs, úgy látszik, rendkívül fontos: szétszóródtak, elmentek Amerikába, és most ott élnek, mint indiánok; ezek a szegény indiánok kitüntetett helyet kapnak, amikor felépül Sion vagyis az Új Jeruzsálem Amerikában, és ott lesz a földi paradicsom. Anna komoly nosztalgiával gondolt Milarépára és az egész lovagvárra, amelynek örökké nyitott kapui csak őelőtte maradnak zárva: Ede azt mondta, hogy ő mindent megbocsát, kivéve a visszatérést, mert az „shocking.” Aztán hozzátette: Elvárjuk, hogy te is Szent Pál intését kövesd – mire Anna hallgatásba burkolózott. Az utolsó napok szentjei mondanak néhány értelmes dolgot, például azt, hogy nem Ádám, hanem a saját bűneink miatt kapjuk a büntetést, az emberek Isten elhívatására kezdenek el prédikálni vagy tanítani, senki sem tilthatja meg Istennek, hogy a jövőben is ne közölje a kinyilatkoztatásait; ez mind rendben van, de miért beszélnek folyton erről a különösen ellenszenves Pálról, aki egy Timót nevű fiúval élt házasságban, és miért olyan fontos az alámerítkezés?
Látta már nem egyszer, Ede végignézette vele, hogy mi történik: öregek és fiatalok fürdőruhában, gumisapkában sorakoznak egy betonmedence szélén, és mindenki vizsla szemekkel figyeli, hogy teljesen alámerültek-e, mert nagyon rossz, kimaradt egy kevés gumi, és az egész cirkuszt meg kell ismételni.
Tőle eddig nem kívánták meg, „az állapotára való tekintettel,” de ha egyszer megszületik a gyerek, akkor már nincs mentség, és merülni kell.
Jaromir gyereke nyolc extra napot váratott magára, de aztán előkerült, és az utolsó napok szentjei nagyon örültek, hogy fiú – mert a fiúk sokkal erősebbek, és jobban bírják az utazó prédikátor életét.
A szegény kölyök még nem volt több, mint 56 centi, de a szentek máris benne látták az utazó prédikátort, aki a föld legtávolabbi szögleteibe is elviszi Isten, bocsánat, Joseph Smith üzenetét.
A prédikátor születése megváltoztatta az életritmust; Ede minden nap egyre későbben jött haza, és Annának különösen fájt, hogy nem „valakije van,” Edét csak annyira érdekelték a nők, mint az összes többi élőlények, a bohóchaltól a remeterákig. Minden szabad és nem szabad idejét a templomban töltötte, lelki gyakorlatokat végzett és imádkozott.
Rengeteg imakönyve volt, magyarul és angolul, de most ezeket elzárta Anna elől, és meg is mondta, hogy miért:
Te sohasem fogsz engem megérteni, nem tudsz együtt repülni velem.
A repülés egyelőre szóba sem jöhetett, mert Anna minden energiáját lefoglalta a jövő nagy prédikátora. Mindig követelt valamit, ha ébren volt: ételt, tiszta pelenkát, még egy kis figyelmet – és sokat volt ébren. Mindent elkövetett, hogy meggyűlöltesse magát, de Anna csak azért is szerette: olyan kicsi, védtelen, és egyáltalán nem hasonlít a Jaromirra.
Valahonnan szerzett egy könyvet, amelynek ez volt a címe: Dél-ázsiai masszázs, és számos fényképpel illusztrálta, hogyan kell a babát gyömöszölni ahhoz, hogy később is jó kapcsolata legyen a szüleivel. A babának tetszett, mint minden, amiben a világ közepének érezhette magát; egyszer azonban véletlenül elől maradt a könyv, és Ede nagyon felháborodott, azt mondta, hogy ez fertelmes pogány bűn, nincs helye olyan házban, ahol Krisztus igaz követői élnek.
Anna elővette a mormon hitvallást, és felolvasta a 11. pontot: „Lelkiismeretünk parancsa szerint hódolunk Istennek, és minden embernek megadjuk ugyanezt a kiváltságot, hadd hódoljanak úgy, ott, és annak, ahogy, ahol és aminek akarnak.” Ede megőrizte a hidegvérét, de közölte, hogy nem kíván teológiai vitába bonyolódni; ez itt az ő háza, és itt úgy és az történik, amit ő akar. Világos beszéd, gondolta Anna, és elsírta magát, nem azért, mert a könyv a szemétben landolt; előbb-utóbb ez a sorsa minden papírféleségnek. Nem, Anna azt képzelte vagy remélte, hogy akármilyen különös körülmények között kerültek is össze, és akármilyen nagy szent is Ede, azért még nem veszett ki belőle minden emberi érzés, szereti a feleségét, legalább annyira, mint a remeterákot vagy a bohóchalat, érez valamit a szerencsétlen kiskölyök iránt, ha már megmentette a haláltól, végül is, mit tehet ő arról, hogy az anyja meg a lengyel fiú mit követtek el a lovagvárban. Ede szendén félrehajtott fejjel figyelt – milyen érdekes arc, mintha nem passzolna össze a bal meg a jobb fele – aztán elmagyarázta, hogy az ő életében Isten a legfontosabb személy, vagyis a Krisztus, illetve Jézus Krisztus, aki ugyanaz vagy mégsem, de aki sohasem volt az emberek vagy egy bukott angyal testvére, nem vesz részt a földi evolúcióban, viszont el fog jönni, és berendezi a maga királyságát itt a földön, pontosabban az Egyesült Államokban. Jelenleg az a kötelességünk, hogy minél nagyobb számban fogadjuk őt, amikor megérkezik, lehetőséget adjunk a számtalan léleknek, akik már alig várják, hogy megszülethessenek itt a földön. A gyerek már elég nagy, és Annának semmi mentsége nem lehet, miért nem teljesíti a kötelességét. Feküdjön le most azonnal, és húzza fel a szoknyáját állig, ő pedig gondoskodik arról, hogy egy lélek testet öltsön.
Annának fölkavarodott a gyomra, és kereken megmondta, mi a véleménye a leszületni vágyó lelkekről, akik számára Ede a választott edény.
Íme a nagy aposztázia, felelte dolgavégezetlenül Ede, fölrántotta a cipzárt, elment hazulról, és bevágta maga mögött az ajtót.
Anna osztott-szorzott, és kiszámította, hogy ennek a házasságnak vége, mielőtt igazán elkezdődött volna. Ne félj, mondta a Jaromir gyerekének, aki kivételesen nem bömbölt, hanem nagy szemekkel figyelt, nem lesz belőled utazó prédikátor. Hazamegyünk a nagyszüleidhez, és megpróbáljuk onnan folytatni az életünket, ahol megszakadt.
Ede Moroni angyallal töltötte ezt az éjszakát és a következőket, a legteljesebb szent közösségben, mert Anna elvált, és ami még nagyobb bűn, visszament az egyetemre: a Sátán hatalma szinte mérhetetlen, de hamarosan eljön Krisztus királysága, és a jó emberek elveszik a megérdemelt jutalmukat.
7 hozzászólás
Remekül megírt történet.
Abszolúte kibicként mondom, mert egyetlen mozzanatával se tudok azonosulni :), de ez nem baj. Hihetetlen jól írsz, ezt újra és újra meg kell erősítenem.
én sem – legföljebb a történet elejével; volt egy olyan időszak, amikor szívesen megpróbálkoztam volna egy kommunával, de nálunk az nem volt divat, csak olvasni lehetett a hippikről, és általában elítélő volt a vélemény. akkor volt nagyon menő a legenda egy popfesztiválról, amin szörnyülködni illett volna, de mi fiatalok nagyon sajnáltuk, hogy nem lehetünk ott jelen. sajnos nagy volt a kontraszt a hippi filozófia és a gyakorlat között.
Nagyon jó, tetszik.
Szeretettel: Rozália
Igen…bennem meg az ambivalencia lázadozott: egyrészt ki akartam törni a konvenció-kalodából, másrészt, fiatal anyuci akartam lenni.
A második összejött.
Érdekes, mert a lázadás vágya leszelídült bennem mára, és nem bánom, hogy -effektíve- nem éltem szabad és gondtalan fiatal életet, mert tök jó, hogy a kisebbik Fiam is már iskolás nagy baba lesz, és fiatal anyuci vagyok, de…szóval, egy csomó mindent másként kellett volna csinálnom.
a belső lázadás sokkal fontosabb, mint a látványos demonstrációk. te szerencsére megőrizted a független szellemedet, és ez sokkal fontosabb, mint mondjuk kommunában élni.
Rendkívül érdekes témát választottál, s rendkívül, úgy, olyan jól írtad meg, hogy aki hozzá kezd, nem tudja abbahagyni. Azt hiszem, ezt az írást minden olyan tininek olvasnia kellene, aki unja a tanulást, a családi fészket, ahol még – korára való tekintettel – parancsolnak neki. Talán elmenne a kedvük attól, hogy szüleiktől elszökjenek és világot lássanak. Gondolom, olyan nagyon nem vágynának ilyen környezetre és életre… amilyet vázoltál eme sikeres írásodban.
Remekül szórakoztam rajta.
Szeretettel: Kata
kösz a hsz-t. sajnos, az ember a saját kárán tanul a legjobban. hiába próbáljuk mindentől megvédeni a gyerekeinket.