A staffordshire-i Burton Apátságot 1003-ban alapította egy Wulfric Spott nevű lovag, vagy shakespeare-i nyelven thane, aki a legenda szerint Nagy Alfréd királytól származott, balkézről. És ezt el is lehet hinni, mert majdnem mindig a királyok bal oldalán sorakozik a több gyerek. Az apátság helyén már azelőtt is volt egy hasonló zárt intézet, amit a 7. században alapított egy apáca, Szent Modwenna; de még az épület is eltűnt, elolvadt, mint a jégkocka, ezért újból meg kellett alapítani. Sokáig nem élhetett a thane abban a boldog tudatban, hogy a szerzetesek minden nap áldják a nevét; 1010-ben meghalt, és a templom kerengőjében temették el, pechjére a saját felesége mellé.
A krónikák nem őrizték meg, kinek a felesége mellett jobb feküdni. Nem jegyezték fel a két paraszt nevét sem, akik egyszer csak meghaltak Stoke-on-Trentben, 1090-ben. Szökevény parasztok, mondja lenézően az apátsági krónika, de azt már nem árulja el, hogy honnan szöktek, és miért. Igaz, hogy ez nem is fontos, mert nekik nem a halálukig tartott az életük, hanem akkor kezdődött el igazán.
De maradjunk a száraz tényeknél, mert mindig azok kínálják a legnagyobb meglepetést. Tehát a két „szökevény” paraszt hirtelen halt meg, el is temették őket egy nap délelőttjén. A szökevényeknek azonban nem smakkolt koporsó, és úgy gondolták, nem maradnak sokáig eltemetve. Alkonyodott, a nap még mindig fent járt az égen, amikor kisétáltak a föld alól, hiszen a bíbor naplemente sokkal kellemesebb, mint a nyirkos sötétség odabent a sírhalomban. Életrevaló halottak voltak, mert a jó kis tölgyfa koporsóikat nem hagyták ott az ebek harmincadjára, holmi férgek szállásául. Vállukra vették ideiglenes lakóhelyeiket, és körülnéztek egy kicsit Stoke-on-Trentben.
Bizony az elég kis város lehetett 1090 táján, és hamar híre ment annak, hogy két halott sétál az utcákon, a vállukon koporsóval. A polgári lakosság frászt kapott, mindenki bezárkózott a házába, ami nem volt éppen okos dolog, mert a kísértetek kőfalon, vaslapon, bármin keresztültörnek. Egyedül a kocsmáros nem rémült meg, ő viszont ápertén megmondta, hogy halottak számára nincs hitel. Legalább hagyják ott zálogba a koporsóikat. Azt már nem, felelték erre a parasztok, van egy olyan érzésünk, hogy nekünk az még kellhet, akkor inkább idd meg a felvizezett sörödet magad. – Ez hallatlan nagy sértés volt, mert a stoke-on-trenti kocsmáros sosem vizezte a sört, ő mindig a vízhez öntött egy keveset a „cséppel csapott sárga léből.”
De kísértetekkel nem jó kukoricázni, és ezek különben is olyan jól neveltek voltak; szó nélkül kimentek a városból, és a folyóparton meg a szántóföldeken kóricáltak, néha emberek, máskor medvék vagy kutyák formájában, de a megveszekedett koporsóikat akkor is vitték magukkal. Mindenki látta őket, még a patikárius is, aki pedig sohasem ivott, egy kortyot sem. Nem éppen megnyugtató érzés, ha valakinek az árpaföldjén két medve vagy két szelindek sétál, de az apát azt mondta, hogy nincs mit tenni, ő majd imádkozik a lelki üdvösségükért.
Rosszul imádkozott, mert a szökevény parasztok vagy szökevény halottak megunták a csendes sétát; visszamentek a városba, ajtókon zörgettek, lábbal rugdosták a kaput, és közben kiabáltak: Gyerünk már, gyorsan! Mire vártok? Siessetek! Itt van az idő!
A polgárok még jobban bezárkóztak rémületükben, de az nem használt semmit; gyors ütemben betegedtek meg egymás után, és a városban egyre több volt az igazi halott.
Most már az apát is belátta, hogy az imádság nem ér semmit, vagy legalább az ő közbenjárása teljesen haszontalan. Összeszedte a maradék eszét, és egy sokkal gyakorlatiasabb tanácsot adott: Menjetek ki a temetőbe, humáljátok azt a két sírt ex. – Mit tesz Isten, a két halott szép rendben ott feküdt a koporsóikban, mintha csak aludnának. De aki szedte-vette, mondták a polgárok, nem fogtok becsapni minket. – Levágták a szökevény komák fejét, kioperálták a szívüket, mindent elégettek, a hamut pedig beszórták a Trent folyóba. Még aznap megszűnt a H1N1 járvány… akarom mondani, se emberek, se medvék, se kopók nem kísértettek többé Stoke-on-Trent városában.
Ez bizony nagyon csodálatos, mondta Archibaldus barát, és be is jegyezte az apátság krónikájába, még azt sem várta meg, hogy egészen kijózanodjon.